Artportal.hu

(elhangzott az Országgyűlés Kulturális és Sajtó Bizottságának rendezvényén 2011. október 28-án)

Az országos közgyűjteményeink helyzetéről szeretnék néhány szempont kiemelésével rövid összefoglalást nyújtani Önöknek. Hogy pozitív megállapítással kezdjem, nagyon jó, hogy vannak országos közgyűjteményeink. Számukat különböző okok miatt nehéz egyértelműen megállapítani. Igaz, hogy az 1997. évi CXL. sz., „A kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről” című, ma is érvényben lévő törvényünk tételesen felsorolta ezeket. ÜNemcsak az okozza a gondot, hogy a névsor azóta egy ponton változott, a minisztériumi irányító hatóságok címe pedig többször is átalakult, hanem az is, hogy az azonos törvényi besorolású gyűjtemények fenntartói felügyelete rendkívül heterogén. Öt különböző minisztérium és egy helyi önkormányzat szerepel a felsorolásban fenntartóként. Ha a Nemzeti Erőforrás Minisztérium által jelenleg irányított közgyűjtemények jegyzékére tekintünk, a helyzet még különösebb. ÜItt a törvényben eredetileg felsorolt intézmények közül tíz tűnik fel, ám a sor kiegészül hat további intézménnyel, többek között az Országos Levéltárral és az Országos Széchényi Könyvtárral és egy sor további múzeummal. Mintha nem volna világos definíciónk és áttekinthető logikus rendszerünk az országos közgyűjteményekről. Ennek oka egyszerű: az országos közgyűjteményi besorolást annak idején nem követte sem azonos szervezeti rendszer kiépítése, sem azonos felügyeleti rendszer felállítása, sem egységes finanszírozási rendszer kialakítása. Kormányciklusonként újra és újra felmerülnek ötletek valamiféle belső átrendezésre, rangsorolásra, csoportosításra, összevonásra. A kísérletek eddig rendre meghiúsultak – talán leginkább azért, mert ingatag alapra stabil építményt lehetetlen emelni. Mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy közgyűjteményeink további működéséhez elengedhetetlenül szükséges

az új törvényi szabályozás.

Az 1997-es törvény szerkezete és szövegezése önmagában is zavaros helyzetet eredményez. Egyszerre szeretné ugyanis szabályozni a múzeumokat, a legnagyobbaktól a legkisebbekig, a könyvtárakat hasonlóképpen, valamint a közművelődési intézményeket, ráadásul több tekintetben szabályozni kívánja a levéltárak működését is. A törvény jellege és szövege egyszerre diffúz és konfúz. Ezért kell hangsúlyoznunk, hogy a régen elavult, inkoherens törvény javítgatása helyett – amitől az jobb nem tud lenni – egy, korunknak, intézményeink adottságainak nemzeti és nemzetközi karakterének megfelelő, gyökeresen új múzeumi szaktörvényt kellene alkotnunk. Az elmúlt években, amikor a Fidesz Polgári Szövetség Kulturális kabinetjének felkérésére közgyűjteményink jövőjéről tervezetet készítettünk, mindenekelőtt ennek az új múzeumi törvénynek a megalkotására tettünk javaslatot. A javaslat megjelent a Magyar Szemle 2009. augusztusi számában. ÜÚj törvény nélkül kiemelkedően jelentős nemzeti értékeinket védő közgyűjteményeink veszélyeztetett helyzete fennmarad, illetve tovább romlik, működési torzulásai látványos alakot öltenek. Megállapításom alátámasztására szeretném mindenekelőtt röviden jellemezni azt az értéket, amelyet a magyar közgyűjtemények képviselnek.

Közgyűjteményink nemzetközi helye és rangja

Országunk boldognak régen volt mondható, mégis visszatekintve el kell ismernünk, hogy volt egy viszonylag szerencsés századunk, a 19., amikor a nemzet nemcsak magára talált, politikailag és gazdaságilag is kiteljesedett, hanem megalkotta az ország modern kulturális kereteit, irodalmával, zenéjével, képzőművészetével és építészetével létrehozta a kulturális nemzet többé-kevésbé máig fennálló szerkezetét és nagy formátumú intézményhálózatát.  Ennek az impozáns alkotásnak a része, igen fontos része, mert még érintetlen, a közgyűjtemények rendszere, az ország kincstára.

Közgyűjteményi intézményhálózatunk többek között ateljes Kárpát-medence területére kiterjedő, hatalmas történeti és régészeti gyűjteményt, a legjelentősebb magyar és számottevő európai képzőművészeti, valamint antik és egyiptomi gyűjteményt, kiemelkedő színvonalú, nemzetközi rangú iparművészeti, néprajzi és természettudományos gyűjteményt foglal magába.

Múzeumi rendszerünk összetételében és gazdagságában ebben a környezetben csak Ausztria múzeumhálózatához hasonlítható. ÜHa egymás mellé tesszük a két ország nagy múzeumainak sorát, nem kívánhatunk több bizonyítékot arra, hogy ez a kettő rendkívül rokon egymással, azzal a különbséggel, hogy nekünk Nemzeti Múzeumunk is van, ellenben nálunk nincsen Albertina. Iránymutató lehet, hogy Ausztria számára a kilenc szövetségi múzeum ügye elsőrendű nemzetstratégiai kérdés, olyannyira, hogy a kilencvenes évek végén külön szövetségi törvényt alkottak kimondottan ezekre az intézményekre. Jól tudják, hogy a nemzet kulturális javai tartást és jelleget adnak az országnak, az országimázs rendkívül hatékony alakítói, önmagunkban a kulturális nemzetek közé iktatják tulajdonosaikat, másrészt nemcsak társadalmi, hanem gazdasági haszon forrásai is. Bécs turizmusának egyik állandó vonzerejét és megújuló erőforrását éppen a fejlett múzeumhálózata biztosítja.

A két ország közgyűjteményi rendszere közti párhuzamnak történeti okai vannak. Ugyanezek az okok különböztetik meg Magyarországot a régió többi, e tekintetben kevésbé szerencsés nemzetétől, például a csehektől, a lengyelektől, vagy a románoktól. Prágában, Varsóban vagy Bukarestben hiába keresnénk a közgyűjteményeknek ezt a nagyságrendjét és ezt a rétegzettségét. Ritka eset, hogy egy területen vezető hatalomként jelenhetünk meg. Ezt nevezik a kulturális hatalomnak. Minden ésszerűség és hazafias elkötelezettség amellett szól, hogy erre az értékünkre, regionális szerepünkre gondosan vigyázzunk, sőt fejlesszük azt.

A finanszírozás kérdése

A szükséges új törvényi szabályozás egyik fontos következménye kell, hogy legyen a jelenlegi, egyszerre fojtogatóan hiányos, másrészt ésszerűtlenül pazarló finanszírozás racionális átalakítása. A jelenlegi egyszerre hiányos és pazarló rendszer lényege, hogy egy évekkel ezelőtt kialakult, azóta a területet rendkívüli mértékben megfertőzött protekciós, kijárási gyakorlat következtében eltorzult éves költségvetési adatsort tekint bázisának. Ez az un. bázis a törvényben előírt kötelezettségekkel az esetek jelentős részében semmilyen viszonyban nincsen már. Nem ritka, hogy az intézmények értékes energiájukat a túlélés napi küzdelmére pazarolják. Az éves fenntartói támogatás jellemző módon csak az engedélyezett dolgozói létszám bérezését tartalmazza, de ezt sem következetesen. Van, ahol mintegy ötven millióval kevesebbet, van, ahol ugyanennyivel többet. Az intézményi bérkeretek megállapítása sem egységes elvek alapján történik annak ellenére, hogy a közalkalmazotti bértábla alkalmazása elméletileg valamennyi intézményre általánosan kötelező. ÜHa az intézmények átlagbérét ábrázoló grafikonra tekintünk, világosan látható, hogy az alkalmazottak éves bruttó keresete átlagosan 2,5 millió forint körül mozog, amely azonban néhány intézmény esetében meghaladhatja a 4 milliót is.

Az új rendszer lényege a sok ellentmondást hordozó jelenlegi un. bázisalapú finanszírozási gyakorlat helyett a produktív elemeket előnyben részesítő, feladatalapú illetve normatív elvek bevezetése lehetne. Ennek előkészítését szolgáló javaslatunkat megtettük az irányító hatóság illetékeseinél, akik ezt nyitottan fogadták.

Meg szeretném itt jegyezni, hogy most, amikor a kormány ezen a területen is takarékossági intézkedéseket kénytelen foganatosítani, és a jövő évi költségvetésből erről a területről 1,6 milliárd forintot tervez elvonni, ezekkel az anomáliákkal az új törvénytől függetlenül is foglalkozni kellene. A jövő évi költségvetési terv úgy is megvalósítható ugyanis, hogy az intézményrendszerből 20 %-nyi munkaerőt, mintegy 560, részben magasan képzett, tehát nehezen pótolható, értékes erőforrásnak számító alkalmazottat bocsátunk el. A jelenlegi tervek információnk szerint ezzel számolnak. Ezek az emberek, minthogy az elbocsátási hullám egyszerre minden intézményt érinteni fog, szinte bizonyosan nagy tömegben válnak munkanélkülivé. A múzeumok ugyanakkor éppen abból a munkaerőből veszítenek érzékeny mértékben, amely a törvényben foglalt kötelezettségek teljesítésében, a köztulajdon megőrzésében és a produktív munkában, a tudás átadásában a legértékesebb. A szürke állomány ilyen mértékű csonkolásának elkerülése érdekében javaslatot tettünk a Nemzeti Erőforrás Minisztérium vezetőinél arra, hogy a tervezett 20 % helyett csak 10 %-os leépítést alkalmazzanak. Az így megmenthető, komoly munkaerőt képviselő munkatársak bértömegének elvonása helyett inkább áldozzuk fel a rendszerben fellelhető pazarló elemeket, illetve függesszünk fel bizonyos, nem alapfeladatnak számító tevékenységeket. A rendszerből kivonni szándékozott 1,6 milliárd forint ezen a módon is felszabadítható, és a jövő évi költségvetéshez szükségesnek ítélt elvonás így is végrehajtható.

Tisztelt képviselők, amikor a 2012. évi költségvetés részleteiről vitáznak, tudniuk kell, hogy szakemberek százainak sorsa, nemzeti közgyűjteményeink sorsa van a kezükben.

Integráció vagy beolvasztás

Évről évre, kormányciklusról-kormányciklusra visszatérő kérdés, hogy mit kellene csinálni a múzeumainkkal. A többnyire ismeretlen kezdeményezőknek az a fő problémájuk, hogy túl sok van belőlük, és sajnálják a fenntartásukra fordított, egyébként folyamatosan csökkenő közpénzt. Vulgárisabb megfogalmazás szerint ezek az intézmények csak arra jók, hogy segítsenek a költségvetési deficitet évről évre újratermelni.

Arra a kérdésre, hogy sok vagy kevés, már utaltunk az osztrák példa kapcsán: körülbelül annyira sok, mit Ausztriában, igaz, ott nem sokallják. A felvetés általában a mai ország méretére és helyzetére utal, hiszen ez a hálózat, hasonlóan egyébként Ausztriához, valóban nem a jelenlegi ország méretéhez lett tervezve.  Pontosan ezért irigyelnek bennünket mások. Ám ne feledjük el, hogy ugyanez az igazság érvényes arra a házra is, amelyben éppen ülünk. Mégis boldogok lehetünk, hogy nekünk ilyen parlamentünk van. Közgyűjteményeink gazdag építménye ugyanúgy jelkép, megtartó erőt sugárzó öröksége a magyar népnek, mint a világhírű, hatalmas parlamentje. Kinek jutna eszébe elhanyagolni, privatizálni, vagy lebontani azt?

Arra sem árt emlékeznünk, hogy az az összeg, amelyet az országos gyűjteményeink fenntartására jelenleg a költségvetés szán, abszolút számokban kifejezve nem magas. ÜA 16 intézménynek az idei évben összesen jutatott 9,2 milliárdnyi költségvetési támogatást ezek az intézmények több mint 10 milliárdnyi saját bevétellel egészítik ki, beleértve a pályázati és EU-s támogatásokat is. Jövőre ezt a 9,2 milliárdot kívánják 1,6 milliárddal tovább csökkenteni. Fontos látnunk, hogy mennyire súlyos tévedés már emiatt is a fent említett vulgarizmus, az hogy ezek az intézmények a hiányt termelik. Amit termelnek az valójában értéktöbblet. Igaz, hogy ez az értéktöbblet szellemi, esztétikai és morális értéktöbblet. És látjuk, hogy nem drágán állítják elő. De ezekre az értékekre a társadalomnak égető szüksége van, mert jóra tanítanak, nevelnek és gyönyörködtetnek. Éppen most nem volna szabad visszavenni belőle.

Ezzel természetesen nem azt szeretném mondani, hogy ne lehetne a hatékonyabb működést szolgáló átalakításokról gondolkodni, erről nyílt szakmai és társadalmi vitákat folytatni. E viták során felmerülhet az integráció kérdése is. Integráción azt értem, hogy egy integratív nagy intézmény, mint anyaintézmény saját ernyője alá foglal kisebb intézményeket, amelyek így sokat nyernek az anyaintézmény nagyobb működési biztonsága és komolyabb szakmai erőforrásai révén. Ennek jó példáit ismerjük a külföldi múzeumi rendszerekben.

A másik, napjainkban aktuálissá vált átalakítási mód a beolvasztás, amikor egy intézmény egy hozzá hasonló, vagy ad abszurdum nála nagyobb, másik múzeumot kíván szervezetileg magába fogadni. A példa konkrét, de a részleteket nem ismerjük, mert a megelőző szakmai munka – miként a 2006-os sikertelen gesztorálási kísérlet idején –, ezúttal is elmaradt. Nem kívánom a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum egyesítését elrendelő kormányrendeletet értékelni, sem bírálni. Csak a rendelet kapcsán a napi sajtóban ismételten megjelenő vélemény értékű indoklás-félére szeretnék röviden kitérni.

Ez általában úgy szól, hogy a két intézmény újraegyesítését azért kell végrehajtani, mert a Galéria alapítását 1957-ben a munkás-paraszt kormány rendelte el, s így az valamiféle kommunista ideológiai alapon áll, szovjet mintára vagy ösztönzésre jött létre, éppen ezért nem is képes a magyar művészet értékeit európai kontextusban bemutatni és a nemzeti kultúra érdekeit képviselni. Mivel ezek a vélemények nem térnek ki a Galéria fél évszázados történetének európai kontextusban elért tényleges eredményeire, kiállítások százainak szakmai jó hírére, ezeket most én sem sorolom fel, hanem a hivatkozott történeti szituáció értelmezéséhez fűznék történészként megjegyzéseket.

Nem az a gond, hogy nem emlékszem az elmúlt rendszer ideológiájából olyan tételre vagy szlogenre, amely a nemzeti kultúra és hagyomány értékeit részesítette volna előnyben, külön intézményt ajánlott volna a nemzeti gondolat építésére – nem voltam ebből a tárgyból jó tanuló. Hanem az a gond, hogy ha megvizsgáljuk a tényeket, látni kell, hogy a sajtóban megjelenő vélekedés nem állja meg a helyét. Akkor ugyanis, ha a nemzetközi és a nemzeti gyűjtemény elkülönítése tipikus szovjet modell lenne, fel kellene sorolni az egykori Szovjetunióból az ide vágó példákat. Tegyünk próbát. Szentpétervárott, vagy ha úgy tetszik az egykori Leningrádban és Moszkvában különböző típusú múzeumok vannak. És valóban igaz, hogy az Ermitage mellett ott van az Orosz Múzeum, mondjuk, a Nemzeti Galéria megfelelője. Moszkvában a külföldi gyűjteménnyel rendelkező Puskin Múzeum mellett szintén ott van az orosz művészetnek szentelt Tretyakov képtár. Hát akkor mi a baj? Csak az, hogy a szentpétervári Orosz Múzeumot az 1895-ös 62. számú cári ukázzal II. Miklós alapította, mint az első oroszországi állami orosz képzőművészeti gyűjteményt – természetesen nem bolsevik nyomásra, hanem az orosz nemzeti mozgalom hatására. A Tretyakov képtárat, amelynek anyagát a család 1851-től gyűjtötte, a Moszkvai Városi Duma 1913-as határozatával, mint nemzeti galériát újította meg egyébként a Budapesten született művészettörténészt Igor Emmanuilovics Grabar-t nevezve ki igazgatónak. A szovjet kommunisták természetesen ezúttal sem szólhattak bele a döntésbe. Miként nem játszhattak szerepet abban sem, hogy 1894-ben Londonban meglapították az angol művészet gyűjtésére szentelt Tate Gallery-t, amelynek mintaképe a franciák 1818 óta létező Musée du Luxembourg-ja volt. Hasonlóképpen lemaradtak a kommunisták arról az 1903-as bécsi eseményről is, amikor az osztrák kormány elrendelte az osztrák művészet emlékeit gyűjtő múzeumnak a Belvedere palotájába való elhelyezését. Aligha kétséges, hogy a budapesti Nemzeti Galéria alapítása kapcsán a szovjet minta emlegetése minimálisan jókora félreértés vagy tévedés, ami ingatag alap bármiféle stabilnak gondolt építmény számára.

Mi történhetett hát 1957-ben Budapesten? Valószínűleg az, hogy a régi tapasztalat, miszerint a Szépművészeti Múzeum nem képes az intézmény keretei között a hatalmasra duzzadt gyűjteményt együtt produktívan működtetni, találkozott a történelmi helyzet felismerésével. Ugyanez a tapasztalat vezette már 1928-ban Petrovics Eleket a Múzeum akkori kiváló vezetőjét arra, hogy a magyar festészet anyagából létrehozza a Galéria előzményét, az Új Magyar Képtárat, és azt a régi Műcsarnok épületében helyezze el. Ez a helyzet már korábban elvezetett volna a teljes intézményi önállóságig, ha Petrovics utóda, a hozzá semmiben nem hasonítható Csánky Dénes vissza nem egyesíti a magyar anyagot a Szépművészeti Múzeumba.

A budapesti helyzet tehát a párizsi, londoni, bécsi, vagy akár a régi orosz múzeumok helyzetéhez hasonló. Ennek lényege, hogy a gyűjtemények elérték azt a kritikus méretet, amikor már ésszerű számukra az önálló intézményi fejlődést biztosítani. Ez a Galéria alapításának valódi oka. Akár tetszik ez nekünk, akár nem, Budapest múzeumi szempontból az európai nagyobb kategóriához tartozik, említettem, kulturális hatalom vagyunk. Nagy parlament, nagy közgyűjtemény. Vagy próbáljunk meg kicsik lenni?

A történelmi pillanat felismerése 1957-ben minden bizonnyal azt jelentette, hogy a hatalom még nem ocsúdott fel a forradalom okozta sokkból: most kell a nemzeti kultúra számára önálló intézmény kiharcolni. Ha így tekintjük a történetet, a Nemzeti Galéria alapítása 1956 vívmánya és egyáltalán nem a szovjet megszállók diktátuma. Ezt erősíti meg a Galéria első igazgatójának, Pogány Ödön Gábornak az alapítással kapcsolatban leírt, ma is kapu fölé véshető mondata: A Magyar Nemzeti Galéria alapítása beteljesítette „a magyar nemzeti művelődés harcosainak” százharminc éves törekvéseit, mivelhogy „fejlett művészet nélkül egy nép sem érdemli ki a nemzet rangját”.