Artportal.hu

Most derült ki, hogy » Csíkvári Péter 1966-ban, a Rajzolj velünk! című tévé műsorban szerepelt, 13 éves gyerekként, én pedig főiskolásként és tanárként. Akkoriban sárkányokat készített a fiú. A tévében drótsárkányra sztaniolt formázott, mert az élő adásban gyorsan kellett dolgoznunk.

A Képzőművészeti Főiskola után, 1976-tól, szobor-szerkezeteket épített Csíkvári, de egyszer csak megkívánta a mintázást. 1983-ban, egy pályázatra, kavicsot tartó fiút készített. Én is pályáztam, de ő nyert. Ez volt második találkozásunk.

2000-ben, operaházi kiállítását követően már írtam is Csíkváriról. A fotó alapú digitális képek nagyok és fekete-fehérek voltak. Angyalok szálltak fel az égbe és hullottak alá. 2001-ben képeiért HungArt-ösztöndíjat kapott.

Mi történt a 3 találkozás között és később? A Főiskola után, egy évig tanított, később állami vásárlásokra adott be szobrokat, amiket többnyire megvettek. Sok pályázaton vett részt, ahol a megrendelők nem a szoborral foglalkoztak, ezt rosszul viselte a művész. Egy szobrát szereti igazán, bár a többit sem utálja. A Camera obscurát a Szekszárdi Művelődési Ház elé készítette. Szerkesztett mű, de nem hideg-racionális módon. A formák egymásból csúsznak ki, lágyan, és farokszerűségben végződnek. Tudatosság – ösztönösség – játékosság együtt van a műben. Csíkvári szeretné egyszer megcsinálni nagyban Apám asztala című munkáját, amely egy tiszta, geometrikus szerkezet, de a vonalzók és szögmérők kaotikus rendje oldja a zártságot. A művész szereti magát elemezni, főleg erős kettősségét. Azokat a szobrait kedveli, amiket ösztönösen indított. A későbbi munkáinál látja a tudatos kezdést, ezért nem izgatja őt. A kettősség a figurális és az épített között is fennáll. Csíkvári az építettséget választja, de a sziluettek figurálisak maradnak.

A szobrok lassan síkba vándorolnak. A fotó alapú digitális képek továbbra is az épített térről szólnak, de megjelenik az ember-modell, a maga szép-naturális valójában. A képsíkban találkoznak, ami az agy számára tér, méghozzá gazdag, variálható és örök tér. Talán Csíkvári szépségmániája az örökkévalóság vágya miatt alakult így, bár ő ezt nem érzi. Szépségre törekvése belülről fakad, nem a másoknak tetszés vezeti. Nagyon érdekes ez a tény, mert az új képeket sokan szeretik. Végre sikeres is lehet a művész, nem csak elfogadott. 1985-92-ig nem csinált szobrokat, divattervezéssel foglalkozott, de azért gondolkodott a szobrászat jövőjéről. A tervezésből megmaradt gyönyörű drapériák más értelmet kaptak a jövendő fotókon.

Lehet, hogy a cél érdekében a szépséget is bevetettem, kérdezi magától Csíkvári. Mi ma a szépségideál? Sokat változott a görögök, a reneszánsz és a barokk óta. A csúnya is lehet már szép, ha erős, és meggyőz minket, hogy felejtsük el a magunkban dédelgetett szépségideált. A kaméleon sem szép vagy csúnya, olyan, amilyen. A néző felé alakítja testszínét, a háttértől függően. A gyerekkori kaméleon történet ellentmond sok mindennek, de tovább megyünk. Mi önazonosak vagyunk mindketten, de számomra az igazsághoz vezető út göröngyösebb, mint Csíkvári útja. Nekem a csúnya a szép, neki a szép a szép, bár kissé lehűti a közeledőket, ne legyen a dolog olyan egyszerű. A feketének és fehérnek ezer színe van a képeken, a hótól a pokolig.

A főiskolai modell púpját Csíkvári nem mintázta meg, de a mester mindig odatette, a realizmus nevében. Kinek van igaza? Annak, aki a szörnyűségekkel van elfoglalva, vagy annak, aki a szépséget keresi?

A nagy, fotóalapú digitális képek beállított jelenetek, klasszicizálva. A szépséget már megcsapta a halál szele, mint Richard Straussot a Négy utolsó ének-ben. Régen a fotó realista volt, nem voltak eszközei a tények megváltoztatására. Ma már bármit lehet tenni, és ez ijesztő! A valóság elveszti hitelességét, ízét és szagát. Már a realista fotótól is azt kérdezzük, valódi-e? A gyerekek már a gép valóságát tekintik igazinak. Csíkvári képeinek valós megértéséhez komoly freudi-jungi előképzettség kell, bibliai ismeretek, művészettörténeti ismeretek és az élet ismerete. Bele kell mélyednünk a képek időtlenségébe, sokáig ott kell maradnunk. Leselkedhetünk és pőrére vetkőztethetjük testünket és lelkünket. Minden művész szeret kukkolni, de a rejtélyeket is szeretné megoldani. Csíkvári tudja, hogy a rejtélyeket nem lehet megoldani, de azért kísérletezik. A kísérletezés nagyon mai, nagyon kortárs a művészben. Rembrandt és Giorgione puha fényei itt már kegyetlenek, ölni is tudnak. Ebben a képi világban minden tökéletesebb a tökéletesnél. Férfiak és nők áttáncolnak egymásba. Se múlt, se jövő, csak jelen van, csak egyidejűség. Itt kell a paradicsom, mert nincs másik világ.

Fabényi Júlia Csíkvárinál az eleven anyag holttá preparálásáról beszél, és arról, hogy magunkat szeretni könnyű, de másokat szeretni nehéz. Csíkvári életszerető, mint a görögök, és halálszerető, mint a századvég.

Wehner Tibor üdvözli Csíkvári visszatérését a szobrokhoz. Ő klasszikus szoborépítést lát és gyönyörű anyagkezelést. Azt is látja, hogy minden szobor új problémát vet fel, amit mindig új módon kell megoldania a művésznek.

Nincs fájdalom nélküli igazság, mondom én. A túlzott szépség is lehet fájdalmas, tehát igaz. Csíkvári művészete, és ő maga is, titokzatosságba burkolózik, bár egy paradicsomban él, kutyák, macskák, madarak és virágok között. Egy fő gyöngéje van, nagyon kíváncsi, ezért ki lehet csalogatni barlangjából, és akkor sokat és szívesen beszél magáról.