partnereink
Várnagy Ildikó: Király Vilmos - 2009
A villamosnál találkozunk. Az üdvözléshez leveszi szemüvegét, ne sértse meg az arcom. Elsétálunk a kis pince-műteremhez, ami tele van gipsz- és papírszobrokkal, kisbronzokkal, rajzokkal, szerszámokkal, festékekkel. A levegő az ajtóból jön utánunk.
Szeretem a többértelműséget, a sokrétűséget, mondja Király Vilmos. Rögtön egy mostani pályázatról kezdünk beszélgetni, mely egy bankba készül. Két színes szobor lesz a falon, így dombormű is egyben. Nem akarjuk mélyen elemezni a munkát, még nincs készen. Babonásak vagyunk, nehogy a sok beszédtől ne sikerüljön a pályázat. Annyit azért elárul a művész, hogy a szeret-nemszeret gyerekjáték jutott eszébe, ahogyan leveleket tépkedünk a kis ágról, így derül ki, szeret-e minket, akire gondolunk. Kedves gondolat, de hogyan lesz ebből szobor? Mindez egy nyitott hengerszerű formán jelentkezik, negatívban. A leveleket már letépték.
A művészlétre terelődik a szó. Nem tudjuk, hogy kötéltáncosok vagyunk vagy borotvaélen táncolók. A többi embernek sem könnyű. Az állatok is megzavarodnak a klímaváltozástól, mintha öngyilkosok lennének, pedig nem. Csak eltévednek, csak félreértik a természet szavát, csak nem látják az üvegpalotákat, a villanydrótokat. Mi, emberek, tudjuk: mi követtük el a hibákat.
A kis műhelyen kívül van Királynak vidéki háza is, ott készülnek a nagyobb munkák. Sokáig ott sem tud megmaradni, mert visszavágyik a VIII. kerületbe, ahogyan én is. Csak egy utca választ el minket, meg az idő. Király most ott lakik, ahol én – 24 évvel ezelőtt. Svájci ismerősök hülyeségnek tartják, ha az ember olyasmit csinál, amiért nem kap pénzt. A művészet-csinálás pedig többnyire ilyen. Mi hivatásnak tartjuk, mindketten.
A Buddha szobrok, Baktay Ervin, Kőrösi Csoma Sándor egy keleti vallásokkal foglalkozó csoporthoz vezeti Királyt, gimnazista korában. Részt vesz néhány előadáson, de gyereknek nézik, bizalmatlanok vele. Szerencsére találkozik Erdély Miklóssal, akivel sokat és sokáig beszélgethet. A művész cselekedetei hasonlítanak a szentek cselekedeteihez, mondja Erdély.
Jót nevetünk közös horvát származásunkon, de Király még büszkélkedhet lengyel és szlovák ősökkel is. Jól össze lettünk itt keverve a Kárpát-medencében, ezért vagyunk, még mindig, életképesek…
Már az óvodában megdicsérik Vilmos rajzait. Van Gogh nyomán Napút-festőnek képzeli magát, de az építészet, geológia, botanika is érdekli. Az 1968-as Iparterv kiállítás idején elsős szakközépiskolás, fontos mérföldkő ez számára. Megismeri Méhes Lászlót, a Langyos víz sorozat festőjét, élvezi bátor anyagkezelését pop-artos szobraiban. Újabb közös pont: Méhes osztálytársa 1962-ig.
A főiskolát úgy jellemzi Király, hogy köztéri szobrászatra képeztek minket, a többi nem volt érdekes… 1978-tól restaurálásból él és művésztelepekre jár. Szereti az egymásnak-segítés lehetőségét. Kétszer szokott hálás lenni másoknak: először, mikor segítenek neki, másodszor, mikor kijavítják a hibáit. 2001-ben közösen építik meg az Évezred kapuját Szekszárdon. Úgy gondolja Király, hogy tudásunkat nem kell titkolnunk, mert azt vagy látják, vagy nem. Aki látja, az tagja lehet egy társaságnak, aki nem látja, az nem lesz tag. Ilyen egyszerű.
Minden, ami volt, az van. Minden elmélet, minden gyakorlat, minden erőfeszítés egyszerre létezik a térben, időben, bennünk. A művészek hajlamosak az egyiptomi sírkamrákat épp úgy szeretni, mint a Tao-t, a kereszténységet, Buddhát. Igaz, az attribútumok megváltoztak, egyre kevesebben értik, mégis dolgoznunk kell, tanítanunk kell. A százféle Nataradja százféle tárgyat tart a kezében, mégis mindig Síva ő, a kozmikus táncos. Király Vilmos szerint van örök élet, de nincs mennyisége, pontosabban mindenből mindig végtelen mennyiség van. Olyan ez a művész, mint a tengerparton játszó kisfiú, aki a homokgödörbe hordja a tengert.
Ma már nem arról vitázunk, hányszor fér bele a fej a testbe, hatszor vagy nyolcszor. Picasso átírja Velazquez-t, Arnolfiniék tükre önálló életet él, de az avantgard mindig élgárda marad. Ehhez szükségünk van a tehetség mellett okosságra, műveltségre, érzékenységre. Szükségünk van türelemre és a fájdalom elviselésére, legyen az fizikai vagy szellemi.
Mi marad belőlünk? Egyiptomi sír, középkori templom, Stonehenge, koncepciók vagy hitek? Úgy gondoljuk, létünket állandóan szellemiséggel kell átitatni, és akkor, talán, egy-két pillanat megmarad.
Király munkásságát az adott pillanat határozza meg, de mindig tiszta és őszinte akar lenni. Az Árnyak című szobor mintha két alak lenne, egy fehér és egy piros. A fehérnek kék-bordó szárnya van, a pirosnak fekete-rózsaszín szárnya. Együtt nagy, kitárt szárnyú madarat alkotnak, két fejjel. A Mozdulatlan lépés az egyiptomi szobrokat idézi. A lépés súlyos, bár anyaga papír. Felette repül egy drapéria, madárszerű, barna jelenség. A súlyos lépés, az együttléttől, könnyebbé válik, a lebegés viszont sötétebbé. A Doboz aranyozott papír, elmosódott jelekkel. A fedél elnyűtt, a ládika oldala kidőlt-bedőlt. Ebből a dobozból már minden kincset elraboltak.
Király Vilmos szereti a többértelműséget, nem tudná elviselni, ha valaminek csak egy értelme lenne. Míg én állandóan egyértelműsíteni szeretném a dolgokat, tisztázni, lecsupaszítani, addig ő bonyolít, rétegez, sokértelművé tesz mindent, és érzékivé. Így van jól. Mindenki tegye a dolgát, úgy, ahogy akarja. Ez a művész szabadsága.
Forrás: @Várnagy Ildikó
Szeretem a többértelműséget, a sokrétűséget, mondja Király Vilmos. Rögtön egy mostani pályázatról kezdünk beszélgetni, mely egy bankba készül. Két színes szobor lesz a falon, így dombormű is egyben. Nem akarjuk mélyen elemezni a munkát, még nincs készen. Babonásak vagyunk, nehogy a sok beszédtől ne sikerüljön a pályázat. Annyit azért elárul a művész, hogy a szeret-nemszeret gyerekjáték jutott eszébe, ahogyan leveleket tépkedünk a kis ágról, így derül ki, szeret-e minket, akire gondolunk. Kedves gondolat, de hogyan lesz ebből szobor? Mindez egy nyitott hengerszerű formán jelentkezik, negatívban. A leveleket már letépték.
A művészlétre terelődik a szó. Nem tudjuk, hogy kötéltáncosok vagyunk vagy borotvaélen táncolók. A többi embernek sem könnyű. Az állatok is megzavarodnak a klímaváltozástól, mintha öngyilkosok lennének, pedig nem. Csak eltévednek, csak félreértik a természet szavát, csak nem látják az üvegpalotákat, a villanydrótokat. Mi, emberek, tudjuk: mi követtük el a hibákat.
A kis műhelyen kívül van Királynak vidéki háza is, ott készülnek a nagyobb munkák. Sokáig ott sem tud megmaradni, mert visszavágyik a VIII. kerületbe, ahogyan én is. Csak egy utca választ el minket, meg az idő. Király most ott lakik, ahol én – 24 évvel ezelőtt. Svájci ismerősök hülyeségnek tartják, ha az ember olyasmit csinál, amiért nem kap pénzt. A művészet-csinálás pedig többnyire ilyen. Mi hivatásnak tartjuk, mindketten.
A Buddha szobrok, Baktay Ervin, Kőrösi Csoma Sándor egy keleti vallásokkal foglalkozó csoporthoz vezeti Királyt, gimnazista korában. Részt vesz néhány előadáson, de gyereknek nézik, bizalmatlanok vele. Szerencsére találkozik Erdély Miklóssal, akivel sokat és sokáig beszélgethet. A művész cselekedetei hasonlítanak a szentek cselekedeteihez, mondja Erdély.
Jót nevetünk közös horvát származásunkon, de Király még büszkélkedhet lengyel és szlovák ősökkel is. Jól össze lettünk itt keverve a Kárpát-medencében, ezért vagyunk, még mindig, életképesek…
Már az óvodában megdicsérik Vilmos rajzait. Van Gogh nyomán Napút-festőnek képzeli magát, de az építészet, geológia, botanika is érdekli. Az 1968-as Iparterv kiállítás idején elsős szakközépiskolás, fontos mérföldkő ez számára. Megismeri Méhes Lászlót, a Langyos víz sorozat festőjét, élvezi bátor anyagkezelését pop-artos szobraiban. Újabb közös pont: Méhes osztálytársa 1962-ig.
A főiskolát úgy jellemzi Király, hogy köztéri szobrászatra képeztek minket, a többi nem volt érdekes… 1978-tól restaurálásból él és művésztelepekre jár. Szereti az egymásnak-segítés lehetőségét. Kétszer szokott hálás lenni másoknak: először, mikor segítenek neki, másodszor, mikor kijavítják a hibáit. 2001-ben közösen építik meg az Évezred kapuját Szekszárdon. Úgy gondolja Király, hogy tudásunkat nem kell titkolnunk, mert azt vagy látják, vagy nem. Aki látja, az tagja lehet egy társaságnak, aki nem látja, az nem lesz tag. Ilyen egyszerű.
Minden, ami volt, az van. Minden elmélet, minden gyakorlat, minden erőfeszítés egyszerre létezik a térben, időben, bennünk. A művészek hajlamosak az egyiptomi sírkamrákat épp úgy szeretni, mint a Tao-t, a kereszténységet, Buddhát. Igaz, az attribútumok megváltoztak, egyre kevesebben értik, mégis dolgoznunk kell, tanítanunk kell. A százféle Nataradja százféle tárgyat tart a kezében, mégis mindig Síva ő, a kozmikus táncos. Király Vilmos szerint van örök élet, de nincs mennyisége, pontosabban mindenből mindig végtelen mennyiség van. Olyan ez a művész, mint a tengerparton játszó kisfiú, aki a homokgödörbe hordja a tengert.
Ma már nem arról vitázunk, hányszor fér bele a fej a testbe, hatszor vagy nyolcszor. Picasso átírja Velazquez-t, Arnolfiniék tükre önálló életet él, de az avantgard mindig élgárda marad. Ehhez szükségünk van a tehetség mellett okosságra, műveltségre, érzékenységre. Szükségünk van türelemre és a fájdalom elviselésére, legyen az fizikai vagy szellemi.
Mi marad belőlünk? Egyiptomi sír, középkori templom, Stonehenge, koncepciók vagy hitek? Úgy gondoljuk, létünket állandóan szellemiséggel kell átitatni, és akkor, talán, egy-két pillanat megmarad.
Király munkásságát az adott pillanat határozza meg, de mindig tiszta és őszinte akar lenni. Az Árnyak című szobor mintha két alak lenne, egy fehér és egy piros. A fehérnek kék-bordó szárnya van, a pirosnak fekete-rózsaszín szárnya. Együtt nagy, kitárt szárnyú madarat alkotnak, két fejjel. A Mozdulatlan lépés az egyiptomi szobrokat idézi. A lépés súlyos, bár anyaga papír. Felette repül egy drapéria, madárszerű, barna jelenség. A súlyos lépés, az együttléttől, könnyebbé válik, a lebegés viszont sötétebbé. A Doboz aranyozott papír, elmosódott jelekkel. A fedél elnyűtt, a ládika oldala kidőlt-bedőlt. Ebből a dobozból már minden kincset elraboltak.
Király Vilmos szereti a többértelműséget, nem tudná elviselni, ha valaminek csak egy értelme lenne. Míg én állandóan egyértelműsíteni szeretném a dolgokat, tisztázni, lecsupaszítani, addig ő bonyolít, rétegez, sokértelművé tesz mindent, és érzékivé. Így van jól. Mindenki tegye a dolgát, úgy, ahogy akarja. Ez a művész szabadsága.
Forrás: @Várnagy Ildikó
Várnagy Ildikó