Artportal.hu

A 19. század magyar művészete igencsak bővelkedett nagy tudású, úttörő és iskolateremtő mesterekben. Különleges képességű alkotókról vagy egy különleges századról van szó? Az mindenesetre tény, hogy ilyen kiváló alkotók ilyen túláradó gazdagságával azóta sem találkoztunk. Székely, még ha eleget kesergett is a hazai művészeti állapotok sivárságán, mégiscsak szerencsés kor gyermeke volt. Egy olyan korszaké, amely a nemzet felemelkedésének egyik lehetőségét a művészetek támogatásában és fejlődésében látta.

Székely Bertalan 1835-ben született Kolozsváron, és 1848-ig tanult ott a protestáns kollégiumban. Akkor, ahogy írja, a forradalom miatt a tanítás szünetelt, „a diákok elmentek a csatatérre”. 1850 és 1855 között a bécsi Politechnikum, illetve a Képzőművészeti Akadémia növendéke, majd 1855-ben hazatért Erdélybe. Rövid csehországi és drezdai tartózkodás után Bécsbe kívánt visszatérni, ám végül 1859-től Münchenben folytatta tanulmányait az akadémia akkoriban leghíresebb professzoránál, Karl von Pilotynál. Piloty szerepe különösen jelentős a magyar festészet történetében, hiszen az 1850–60-as években olyan kiváló magyar tanítványai voltak, mint Szinyei Merse Pál vagy Benczúr Gyula.

Székely Piloty osztályában készítette el a magyar történeti festészet egyik legnagyobb hatású, legdrámaibb, s bátran mondhatjuk, legismertebb alkotását, a II. Lajos holttestének megtalálását. A művet Eötvös József kezdeményezésére közadakozásból vásárolták meg a Nemzeti Múzeum számára. Jellemző, hogy a 416 forint közadományt a kormány még 1100 forinttal egészítette ki. Mindez azt jelzi, hogy a kormány – különösen a kiegyezés utáni évektől kezdve – kiemelten fontos feladatának tartotta a művészetek támogatását. A közönség azonban az elvárhatónál jóval csekélyebb érdeklődést mutatott a művészeti ügyek iránt. Székely mégis úgy érezte, hogy Magyarországon a helye. 1862-ben hazaköltözött, abban a reményben, hogy komoly portrémegbízásokat kaphat, s anyagilag is megalapozhatja jövőjét (ekkor már feleségéről és egyéves kisfiáról is gondoskodnia kellett). Később szűkszavúan és rezignáltan ír erről önéletrajzában: „1862-ben Pestre jöttem, többek ígérete folytán, miszerint több arckép volna megfestendő. De ezen ígéret nem váltatott be.”

Hazatérésétől kezdve folyamatosan anyagi gondokkal küzdött, pedig Székely Bertalan nem a művészek azon bohémabb fajtájából való volt, kiknek kezéből szinte kifolyt a pénz. Ifjúkori önarcképén is egy igazi tettre kész, modern és lobogó ifjú, az önfegyelem vonásaival, s a bohémség minden szeszélye nélkül. Naplóiban, önéletrajzában keserűen veszi számba, hogy mily csekély állami támogatást kapott pályafutása során, s nagy megbízatásait is milyen szerény mértékben honorálták. Elkeseredésének oka azonban nem csak a személyes sorsa. Székely annak a nemzedéknek volt tagja, amelynek a 19. századi magyar nemzeti művészet felvirágoztatásában elmondhatatlan érdemei vannak. A nagy történeti festészet, a magyar művészeti oktatás, a modern portréfestészet, a romantikán túlmutató modern tájképfestészet, a monumentális falképfestészet mind Székely és nemzedéktársainak tevékenysége nyomán született meg.

Ám e nemzedék érzékenyebb tagjai, s Székely közéjük tartozott, a lelkesítő romantikus témák kiürülésével is szembesülhettek. Pontosan látta, hogy nagy nemzeti festészet csak az egyetemes érvényű, de mégiscsak nemzeti történeti témák feldolgozásából fakadhat, ugyanakkor szinte kiábrándultan jegyezte meg már az 1860-as évek elején, hogy a történelemben alig található festőileg kiaknázható téma, s hogy a jövő a mindennapi élet eseményeire koncentráló zsánerfestészeté. Elvitathatatlan érdeme, hogy az életkép műfajának új, modern változatát teremtette meg a biedermeier érzelmes, gazdag narratívájú zsánerfestészete után. Életképei rendszerint egy-két alakos kompozíciók, s többnyire a család, illetve a különböző női szerepek (anyaság, ledér nő stb.) tematikus változatait járják körül. Ezekben nem az elbeszélt téma gazdagsága, hanem a típusok, pontosabban a festőileg markánsan karakterizálható típusok játsszák a fő szerepet. Az 1875 körül készült Csónakázó szerelmesek újabb felfogású zsánerfestészetének egyik szép darabja, amelyen a korszak neorokokó divatja is érzékelhető.

A típusteremtés igénye Székely portréfestészetében is megfigyelhető. Női arcképei nem egyszerűen portrék, hanem olyan átgondolt és tudatosan fejlesztett sorozatnak is részei, amely a női típusok, karakterek sokféleségét vonultatja föl. Az életműben az 1870-es évek második felétől jelenik meg az az arcképcsoport, amelyen már nem a modell egyediségén, hanem inkább bizonyos típusok megragadásán van a hangsúly. A modellek mindig fiatal nők, a képek mellképek, az ábrázoltak mindig komoly, meditatív pózban jelennek meg, pillantásuk ritkán irányul a nézőre. A karakterek változatosságát Székely minimális eszközökkel érzékelteti: a látszólag hasonlóan beállított figurák fejtartásával, tekintetük irányával, a ruházat rendezettebb vagy lazább kialakításával nagyon sokféle típus festői megformálására képes.  

Művészetének, illetve művészi tevékenységének lényege a művészi oktatásban formát öltő rendszerteremtés és módszeralkotás. Számos rossz tapasztalata volt a bécsi és müncheni akadémia oktatásáról, ahol a művésztanárok hosszas filozófiai felolvasásokkal, lélektelen másolással terhelték növendékeiket. Kétéves müncheni tanulmányai után is csak annyit jegyzett meg, hogy „éppen annyit tudék, mikor idejöttem, mint most tudok”. Tisztán látta az elvesztegetett évek, a sok fölösleges munka hátrányos következményeit, s éppen ezektől kívánta megkímélni növendékeit. Oktatási feljegyzései, módszertani összefoglalásai a képzőművészeti oktatásnak máig érvényes alapjai. Hat évig tanította a kompozíció és a komponálás elveit és gyakorlatát a Mintarajziskolában, s nem kis csalódással kellett tudomásul vennie, hogy kompozíciós óráit kivették az iskola tanrendjéből. „Törekvésem az, hogy magas fokon álló, eredeti magyar művészeket neveljek” – írta naplójában, s ehhez a megfelelő művészi módszer elsajátítását tartotta a legfontosabbnak.

Székely Bertalan festészetének igen értékes fejezetét alkotják tájképei. A természet megfigyelése fiatal kora óta foglalkoztatta, s a nagy történeti kompozícióival egy időben folyamatosan festett tájképeket is. Elmélyedése a műfajban az 1890 körüli évekre tehető. Ekkoriban került közelebbi kapcsolatba Schulek Frigyes építésszel, aki a Mátyás-templom felújítási terveit készítette. Székely a Mátyás-templomba is készített freskókat, és együttműködésük eredménye volt, hogy Schulek műteremházat tervezett neki a Pest megyei Szadán. Székely már az 1870-es évektől kijárt a Gödöllő környéki dombokra tájképeket festeni, de „szadai korszaka” csupán a 19. század utolsó évtizedétől kezdődik.

Szadai tájképei inkább gyorsan kidolgozott, kisméretű tájtanulmányok. Módszerében – a táj, a természeti jelenség gyors felfogásában és karakterisztikumának megragadásában – Székely épp ott tart, mint az európai festészetet megújító kortársai, az impresszionisták. Azonban míg az impresszionisták szándékosan a látvány, a motívum pillanatnyiságát és tünékenységét hangsúlyozták – nem mellékesen a kép hosszadalmas és sokszor fotón alapuló utólagos kidolgozásával –, ő éppen ellenkezőleg, a természet, a tájmotívum vagy éppen a felhőzet szilárd formáját kívánta megragadni, s valóban oly gyorsan, a látvány oly pillanatnyi rögzítése által, amennyire az csak lehetséges.

Száz évvel ezelőtt a magyar festészet legnagyobb tanáregyénisége, a 19. századi magyar művészet egyik legátfogóbb tudású mestere távozott az élők sorából. Mindazok, akik a 20. század fordulóján megújították a magyar festészetet – Vaszarytól Gulácsyig, Hollósy Simontól Fényes Adolfig, a gödöllőiektől a nagybányaiakig –, szinte kivétel nélkül tanítványai voltak. Nélküle bizonyosan másként alakult volna a magyar festészet története.