Artportal.hu

A világörökség részeként nyilvántartott fontainebleau-i kastély Franciaország megannyi remek kastélya közül az egyetlen, amelyet több mint hét évszázadon keresztül folyamatosan használt – az aktuális államformától függően – az ország királya, császára, illetve köztársasági elnöke. A palota, gazdag építészeti és történelmi emlékei mellett, a XVII–XIX. század lakberendezési tárgyainak közel húszezer darabból álló designgyűjteményéről is nevezetes. Ez utóbbi adta az ötletet ahhoz a kiállításhoz, amely együtt és párhuzamba állítva mutatja be az elmúlt korok bútorait, használati tárgyait a modern formatervezők munkáival.

A több mint 1500 helyiséget magába foglaló, és az évszázadok során számtalan átalakítást, bővítést megélt épületegyüttes egy XII. századi várkastély helyére épült. Az eredeti vár keletkezésének pontos dátuma ugyan ismeretlen, de írásos dokumentumok már 1137-ben említést tesznek róla. Lakott benne az 1180-tól uralkodó Philippe-Auguste, kedvelt vadászkastélya volt Szent Lajosnak (1226–1270), itt született és halt meg Szép Fülöp (1262-1314), és a középkori vár egyetlen, ma is létező maradványának, az Ovális udvarban (Cour Ovale) álló Őrtoronynak első emeletét foglalta el az olasz reneszánsz rajongójának, I. Ferenc királynak (1494–1547 ) a hálóterme. A várkastély gyökeres átalakítására éppen

I. Ferenc regnálása alatt került sor. Ebből az időből származik többek között az

I. Ferenc Galéria (Galerie François I^er ) és a később bálteremmé (Salle de Bal) átalakított, 30 méter hosszúságú loggia. Az uralkodó bőségesen gondoskodott arról, hogy az utókort emlékeztesse erre; több helyen találkozhatunk monogramjával és megkoronázásakor választott jelképével, a szalamanderrel.

Az épület 1528-ban elkészült szárnyának az első emeletén található a 60 méter hosszú és 6 méter széles I. Ferenc Galéria, amely a király lakosztályát kötötte össze a Szentháromság kápolnával (Chapelle de la Trinités ). A freskók és stukkók elkészítésére a késő reneszánsz egyik kiemelkedő firenzei mestere, Michelangelo hatása alatt álló Rosso Fiorentino (1494–1540) kapott megbízást. Az impozáns terem, falfestményeivel, szobordíszeivel és faburkolatával a kastély büszkesége lett, és a király olyan féltő gonddal őrizte, hogy kulcsát mindig magánál hordta. Az ízlések azonban változnak, így a XIX. században a falakat átfestették, és azok csak a későbbi kulturális miniszter, André Malraux intézkedésének köszönhetően, a 1960-as években végzett restaurációs munkák után nyerték vissza eredeti állapotukat. A ma odalátogatók már éppúgy gyönyörködhetnek a freskókban, mint annak idején maga I. Ferenc király és kiváltságos látogatói, mint például

VIII. Henrik angol uralkodó.  A francia, az olasz festő- és díszítőművészet hagyományainak ötvözetéből létrejött, úgynevezett első fontainebleau-i iskola egyik legtipikusabb példáját nyújtó terem a most rendezett kiállítás ideje alatt egyszerre ad helyet a kastély gyűjteményébe tartozó több száz éves ülőbútoroknak és lámpáknak, valamint  a kortárs iparművészet állami gyűjteményéből, a Centre National des Art plastiques - ból (CNAP) érkező XX. századi daraboknak.

  A királyi udvarhoz kapcsolódó, napjainkban „designgyűjteményként” emlegetett kollekció eredete némi magyarázatra szorul. A francia forradalom idején a kastély berendezésének legnagyobb részét széthordták, eladták. Néhány évvel később azonban Fontainbleau újra uralkodói lakhellyé vált. A hercegek, főurak, miniszterek, tisztek népes kiszolgáló személyzetükkel éltek a kastélyban és nagymennyiségű berendezésre volt szükségük. Az elenyésző számban visszavásárolt régi darabok mellett százával rendeltek újakat. Az udvari szállítók ugyanazt a tárgyat többféle minőségben készítették el: egyedi darabot a király számára, kis példányszámban, nemes anyagokból, gazdagon díszítve a főuraknak, valamivel szerényebb kivitelben a minisztereknek, tiszteknek, és olcsó szériában a személyzetnek. Így jött létre az a közel húszezer darabból álló gyűjtemény, amelynek egyik része a szobák jelenlegi berendezése, többségét pedig a padlástéri raktárban (Magasin-ben) őrzik.

Az I. Ferenc Galériában most többek között F.-H.-G. Jacob Desmalter és Pierre-Antoine Bellangé asztalosműhelyeiből az Első császárság idején kikerült elegáns mahagóni székek, és azok hasonló, de szerényebb kivitelezésű változatai láthatók együtt a huszadik század neves formatervezőinek, Le Corbusier, Charlotte Perriaud, a magyar származású Breuer Marcell és a későbbi generáció, Pilippe Starck, Alberto Meda, Alessandro Mendini ülőbútoraival. A XIX. század közepének egyik újdonsága volt, a korábban használt hétkilós székekkel szemben, a könnyen mozgatható, mindössze 800 gramm súlyú szék. Ez a maga idejében éppoly különlegességnek számított, mint a huszadik század második felében Ron Arad, Morrison Jasper, Colombo Joe, Verner Panton összehajtható vagy egymásba rakható, színes, műanyag és könnyűfém székei. Az egyik szekrényben azonos formájú, de különböző értékű fémekből készült gyertyatartók társaságában szokatlanul, de távolról sem disszonánsan hat a holland Chriss Kabel 2003-as, egyszerű vonalú, háromkarú gyertyatartója. Hasonlóképpen meglepő hatást kelt az ezüst, bronz és réz változatban készült régi hordozható lámpák, a “lampes á mouvement”-ok közé ékelt kakukktojás, a legkorszerűbb technikai eszközökkel dolgozó Arik Lévy 1999-es Infinite Light-ja.

A kastély egy másik “gyöngyszeme”, a Bálterem eredetileg itáliai mintára kiképzett, hosszan elterülő, sok oszlopos loggia volt, amelyet azután I. Ferenc halála után, Philibert Delorme (1510-1570) építész segítségével, fia, II. Henrik alakított át zárt helyiséggé. A díszes terem ékessége a nyolc méter magas, kőből és bronzból készült, faragásokkal, szobrokkal ékesített kandalló. A falakat borító mitológiai témájú, manierista stílusú freskók a bolognai Primatice (Francesco Primaticcio, 1504 - 1570) nevéhez fűződnek, és a kazettás famennyezetnek szintén itáliai mester, Francisco Scibec de Carpi volt az alkotója. A furfangos dekorátor úgy alakította ki a faburkolaton látható betűkompozíciót, hogy abból, tetszés szerint, Medici Katalinnak, a törvényes feleségnek vagy Diane de Poitiers-nek, a szeretőnek monogramját lehet kiolvasni.  Ebben az impozáns teremben zajlottak annak idején III. Napóleon fogadásai, díszvacsorái, így szinte magától értetődő, hogy a kiállítás idejére itt kaptak helyet a Raktár és a CNAP gyűjteményéből kiválogatott  étkezési tárgyak, edények. A padlásról lekerült, már koruknál fogva is értékes szekrényekben együtt sorakoznak a személyzet által használt, szerényen dekorált kerámia és fajanszedények és a dúsan aranyozott, királyi lakomákon használt sèvres-i porcelánok. A régi és az új itt is jól megfér egymással. Ettora Sottsass, Andrea Branzi, Niki de Saint Phalle, Sowdon vázái, Ronan és Erwan Bouroullec fehér edényei, Jean Nouvel, Norman Forster, Massimo Morozzi kisasztalai tanúsítják, hogy az utókor tervezői sem maradnak el elődeiktől.

A fontainebleau-i kastély I. Napóleon legkedveltebb tartózkodási helye volt, „évszázadok háza, királyok igazi otthona”-ként emlegette. Az ő emlékével találkozunk a 80 méter hosszú, 16 ezer kötetes könyvtárat magában foglaló Diana Galériában (Galerie de Diane), ahol az óriásméretű földgömbön elmerengve, magunk elé képzelhetjük, hogyan elmélkedett fölötte az újabb és újabb országok meghódítására induló császár. Az ő dicsőségét volt hivatva hirdetni az általa emeltetett, császári koronával, sassal, villámmal és « N » - betűvel ékesített kovácsoltvas kapu, valamint az előző uralkodók hálóterméből átalakított Trónterem (Salle du Trône ) is. Ez utóbbinak mind a faldíszítése, mind pedig a bútorzata különböző korokból származik: a mennyezet középső, legrégebbi része például a XVII. századból, a trón feletti pedig XIV. Lajos idejéből, maga a trón, a kandaláberek és a konzolok Napóleon rendelésére készültek, míg a székeket már XVI. Lajos alattvalói is használták. Napóleon dicső napjai azonban éppen e kastélyban értek véget, itt mondatták le trónjáról 1814-ben, és innen indult el első száműzetésébe Elba-szigetére.
A kastély egyik következő lakója, III. Napóleon volt, aki, akárcsak elődei, nemcsak tovább bővítette a kastélyt, hanem a berendezésekben is sok változtatott. A”modernizálásnak” estek áldozatául a Kárpitszalon (Salon des Tapisseries) falait borító, a XVII. század első felében készült francia faliszőnyegek, amelyek legnagyobb részét leszedték, és évtizedeken át, feldarabolva, összehajtogatva egy raktárban hányódtak. A több évig tartó restaurálást követően, most ez a szalon is régi fényében tündököl.

(Azt, hogy évről-évre egyre több felújított terem nyílik meg a látogatók előtt, és hogy ez a mostani kiállítás is létrejöhetett, azt Fontainbleau és a Crédit Agricole bank között létrejött, hosszú távú együttműködés teszi lehető. Ezt nem a reklám kedvéért említem, hanem a kastélyok felújításakor követendő példaként a magyarországi bankok számára.)