Artportal.hu

„De vannak itt asszonyok, leányok is, akiket meg kellett látni és az örökkévalóságnak átadni. Istenem! Hogy kell sietni ezek megrögzítésével. Mily gyors iramban lesz valaki szép – csudás szép, és mily rettenetes gyorsan tünnek el a bájos, hamvas szinek – a ʼsármjaʼ a mi mindenségünknek! Életünknek, munkakedvünknek, gyönyöreinknek!”

Ezeket a sorokat Rippl-Rónai József (1861–1927) 1923-ban írta barátjának, tárlatai szervezőjének, Ernst Lajosnak. Új műveinek bemutatójára készült ekkor, az Ernst Múzeumban rendezett kiállításon csak pasztellképek szerepeltek. 1919-től kizárólag pasztellel dolgozott, de a korábbi években is szívesen használta a kréta különleges atmoszférateremtő hatását.

Az  MKB Bank gyűjteményének egyik jelentős darabja a festő 1908 körül készült, Kunffynét ábrázoló pasztellportréja. A képet nézve úgy érezzük, tökéletes illusztrációja az idős mester szavainak. Vallomásában összefoglalja mindazt, amit művészetével megvalósítani szándékozott. Ez a rövid idézet, amely a mulandó női szépségről és annak a mester életében elfoglalt szerepéről, jelentőségéről szól, valójában az egész életműre vonatkoztatható. A modellről készült sorozat néhány darabján keresztül megismerhetjük és megérthetjük Rippl-Rónai témaválasztásának lényegét, az életről alkotott felfogását is.

Kunffyné Rippl-Rónai barátjának, festőtársának, Kunffy Lajosnak a felesége volt. Barátságuknak kettős gyökere volt. Mindketten Párizsban éltek, ott sajátították el mesterségük fogásait, ott formálódott ízlésük, alakult ki egyéni látásmódjuk. Kunffy példaképének is tartotta Rippl-Rónait, aki éppen ismeretségük kezdetén, 1892-ben szakadt el mesterétől, Munkácsy Mihálytól, és első önálló tárlatán bemutatott képeivel megteremtette jellegzetes egyéni stílusát. Összekötötte őket a szülőföld is, hiszen mindketten Somogy szülöttei voltak. Szívükben mélyen élt a barátságos somogyi táj emléke, vonzották őket a falusi élet mindennapi eseményei, szereplői, s hogy mindezt megörökíthessék.

A századforduló döntő változást hozott életükben. Rippl-Rónai tizennégy évi párizsi tartózkodás után eldöntötte, hogy végleg hazaköltözik szülővárosába, Kaposvárra. Érezte, festői megújulásához szüksége van a szeretett kisváros inspirációjára, a nagyvilági, nagyvárosi élet helyett inkább az otthonosság, a bensőségesség termékenyítheti meg úgy művészetét, hogy a nagyon vágyott hazai sikert és elismerést kivívja.

Témáit közvetlen környezetéből merítette, és néhány év alatt ezzel a megváltozott tematikájú, derűs, gyakran szelíd iróniával, ám megértő szeretettel megfestett kollekcióval igazi, átütő sikert aratott. Kiállítási katalógusának előszavában, 1906-ban így foglalta össze az elmúlt évek törekvéseit: „Idehaza az intim élet adta meg az inspirációkat. A család, rokonság, ösmerősök szokásait, életét figyeltem meg. Kisvárosi alakok, tipusok, érdekeltek. Ezeket festettem a társadalom minden rétegéből. Éngem nagyon érdekelnek: a kőműves, a tanár, a pap, a pintér, a suszter, az asztalos – mindmegannyi karakterkép. Mindegyik egy-egy külön világ. Egy-egy jellemző vonásuk van, mint a természeti tárgyaknak, kőnek, vasnak, fának. Szeretem bennük, hogy különböző vonásaik külsőleg is megnyilatkoznak, hogy hivatásuk, mesterségük, társadalmi mivoltuk már a formájukból, mozdulataikból kitetszik. Ezeket a jellemző formákat, vonalakat, mozdulatokat, színeket pemzlivégre, kréta alá fogni – íme a képeim.”

Kunffy Lajos életében is fontos volt 1900. Szülei kívánságára Budapesten befejezte jogi tanulmányait, ám a művészi pályáról nem mondott le. A fővárosban ismerte meg későbbi feleségét, a szintén kaposvári születésű Tiller Sámuel lányát, Ellát, akit a Kunffy szülők idősebbik fiuk, Károly párjául szántak, ám a vonzó tizennyolc éves lány szellemessége, műveltsége és kitűnő zongorajátéka elbűvölte Kunffy Lajost. Egyévi udvarlás után 1901 márciusában összeházasodtak, és visszatértek Párizsba, hogy folytassák a megkezdett művészpályát. A nyarakat azonban rendszeresen itthon, hol a szülők vargaligeti birtokán, hol a gazdálkodó testvérnél, Gálosfán töltötték. 1905-től már saját birtokán, Somogytúron élt a család, a néhány évvel később megépült műteremház a végleges hazaköltözés feltételeit is megteremtette. A somogytúri kúria vendégszerető hely lehetett, ahova szívesen és örömmel várták a barátokat, művésztársakat és írókat, költőket itthonról és Párizsból egyaránt. Az ekkor már Kaposvárott élő Rippl-Rónai gyakran látogatott el hozzájuk, természetesen festőalkalmatosságaival egyetemben, újabb és újabb témákat remélve. Előfordult, hogy mindketten ugyanazt a modellt, témát festették, persze ki-ki egyéni látásmódja, kompozíciós elképzelése, stílusa szerint.

Rippl-Rónai az évek során a család legtöbb tagját megörökítette. Megfestette az idős Kunffy Adolfot, nagyszerű olajképet komponált barátjáról, kisfiukról, a két év körüli Zoltánról pedig mindketten kedves, derűs portrét készítettek. A helyszín, az időpont, a beállítás azonos, a felfogás, a végeredmény azonban különböző volt. A már idős Kunffy visszaemlékezéseiben olvashatunk a festés körülményeiről: „Oda Vargaligetre kijött hozzám Rónai Józsi kollégám is, és ő is dolgozott. Tetszett néki, ahogy fiamat egy nagy fotelbe ültettem, piros almával a kezében, és ezt ő is megfestette. Nagyon szerette ezt a képet, sok kiállításon szerepeltette »A Kunffy-gyerek« címmel. Rónai sokáig nem vált meg ettől a képétől, de később Nemes Marcell gyűjteményébe került.”

Legszívesebben a dekoratív, különleges szépségű, vörös hajkoronát viselő Kunffynét festette Rippl-Rónai, egész sorozat született az együtt töltött nyári napokon. Érdemes újból Kunffy Lajos emlékeiből idézni, mert a szituáció érzékletes leírása jól jellemzi barátja művészi és emberi hozzáállását: „Józsi is sokat dolgozott Somogytúron. Feleségemről, aki szívesen pózolt neki, egész képsorozatot festett. Ezeket talán mind Nemes Marcell, az ismert műgyűjtő vásárolta meg. Honoráriumot is kapott feleségem; egyik bájos portréját neki ajándékozta. Feleségem nagyon megszerette Józsit jó kedélyéért, zamatos magyar beszédéért, ötletességéért. Ocskay becenevet is kapott tőle. Abban az időben játszották a Vígszínházban az »Ocskay brigadéros«-t Herczeg Ferenctől, ennek megszemélyesítőjére emlékeztette Rónai. Pózolása közben mulatságos jelenet játszódott le. Feleségem úgy délfelé megkérdezte: »Mondja, Ocskay, pózoljak tovább, vagy kimehetek most a konyhára megnézni, hogy jó lesz-e az ebéd?« Egy új szakácsnénk volt, és feleségem még nem volt meggyőződve tudományáról. Józsi nagy dilemmában volt, mert nagyon bele volt mélyedve munkájába, gondolkodott, végül kibökte: »Hát menjen kérem a konyhába!« Nemcsak a szépet szerette Józsi, de a jót is, különösen az ételekben.”

A sorozat néhány darabját ismerjük, van köztük olajkép is, de többsége pasztell, hiszen Rippl-Rónai szerette ezt a műfajt. Pályája elején az ún. fekete korszak sejtelmes, melankolikus hangulatát a pasztell finomságával, líraiságával hangsúlyozta. Később, a kaposvári évek alatt a sok apró esemény, hétköznapi és ünnepi pillanat megörökítésére szolgált. Alkalmas volt arra is, hogy művészetének lényegét, az „egyszerre festés” módszerét maradéktalanul megvalósítsa. A művész szándéka szerint az egy ülés alatt elkészült részekhez a következő napon már nem nyúlt, nem javított, nem változtatott rajtuk. Ezzel a metódussal megőrizte a pillanat varázsát, frissessége áthatja, átlényegíti a még vázlatosnak ható művet is. Ehhez tökéletes volt a pasztelltechnika. A krétával gyorsan lehet dolgozni, az egymásra rakott rétegek hihetetlenül finom árnyalatokat hoznak létre, így a papír vagy karton felületi egyenetlenségeiben megülő festékpor foltjai puhává, könnyeddé, levegőssé teszik a kész alkotást. Ezt a műfajt mintha a női szépség illékonyságának megragadására, változatos bemutatására találták volna ki. A modell személyiségének a művészre gyakorolt hatása a gyorsan formálódó pasztellkép révén még ma is érzékelhető.

Az MKB Bank sötét tónusú színekkel komponált portréján az asszony púderes arca, festett szája szinte kiugrik a zöldes háttérből, erős kontrasztot teremt. A kissé megemelt fej, a felülről lefelé tekintő szempár félig lehunyt pillái alól ránk tekintve különös bágyadtságot, sebzettséget mutat. A vörös hajba szinte beleolvadó fekete kalap és a lornyont emelő fekete kesztyűs kéz sötét foltjait az élénk színű virágok ellensúlyozzák.

A kaposvári múzeum pasztell arcképe egy másik Kunffynét ábrázol, a nagyvilági, a párizsi divatot a kisvárosba hozó elegáns asszonyt örökíti meg. Büszke tartású, kissé hűvös dáma néz ránk, kezében lornyonnal fején hatalmas, virágos kalap. Zárt ruhája tartózkodást sugall, mégis kihívó, érzéki. Ez a pasztell is szerepelt a Nemes Marcell műgyűjteményéből 1934-ben rendezett árverésen, ahol még két, Kunffynét ábrázoló kép cserélt gazdát. Az egyiknek az őrzési helye nem ismert, de a katalógusban közölt reprodukció alapján talán a legszebb Kunffyné-portré. Sajnos a színeit nem tudjuk rekonstruálni, ám így is varázslatos ez a franciás könnyedségű, légies pasztellkép.

Jelenleg egyetlen olajképet ismerünk, amely ma magántulajdonban van. A derűs, harsány színekből és erős kontúrokkal komponált kép valódi nyári emlék. A fiatal nő egy padon ül, kezében rózsaszín napernyő, fején a már jól ismert hatalmas virágos kalap, melyen a kanyargó fekete szalag különleges dekorativitást ad az úgynevezett kukoricás korszak jellemzőit magán viselő képnek.

Május 23-án, Rippl-Rónai József születésének 150. évfordulójára emlékezünk. Az elmúlt több mint száz esztendő alatt művészete mindig megtalálta az utat a közönség szívéhez.

Szalon 2011/2.