Artportal.hu

Rembrandt, Hollandia, XVII. század: a művészetek aranykora. Egy mondatban így összegezhető a bécsi Albertina nemrégiben rendezett, Rembrandt kora című kiállításának üzenete. Ebben a rövid, kijelentő mondatban azonban nagyon sok további állítás rejlik. Például az, a hogy az aranykor fundamentuma éppenséggel papírból is épülhet.

Rajzokból és sokszorosított grafikákból, vázlatokból, valamint a festményekével vetekedő méretű és színvilágú kompozíciókból. Hogy milyen sokra értékelték a kortársak a XVII. századi holland rajzművészetet, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy jószerével nem akadt polgári otthon, amelyben ne kapott volna helyet a rajz a festmények társaságában vagy azokat pótlandó. Igaz, az a művészi örökség sem lebecsülendő, amelyet a korábbi évszázad németalföldi rajzművészete hagyott a következő generációkra. Az északi és a déli tartományok 1579-es különválása után a kép  még változatosabb lett: míg délen a rajzművészet mint a festészet szolgálólánya játszott fontos szerepet, északon a rajz, a sokszorosított grafika fokozatosan önállóvá vált, hogy csúcspontját Rembrandt Harmensz van Rijn művészetében érje el.

Erről a virágkorról a gyűjtők sohasem feledkeztek el. A grafikák már a XVIII. században a nagy uralkodói, főúri gyűjtemények részeivé lettek. A korszak kiváló lapjait gyűjtötték össze az l720-ban, Erős Ágost szász választófejedelem rendeletére létrehozott, drezdai grafikai kabinet tárlóiban. A további gyarapítás során l743-ban, a Ráckevén kastélyt építő Szavoyai Jenő herceg birtokából került számos Rembrandt-metszet a drezdai gyűjteménybe. Rembrandt metszetei nagy számban azonban nem az Elba, hanem a Spree partján találhatóak, a berlini Állami Múzeumokban. A Szépművészeti Múzeum grafikai anyagának is kitüntetett része Rembrandt korának grafikai művészete, melynek többsége az Esterházy-gyűjteményből származik. Megteremtője, Esterházy Miklós József herceg (1714-1790) három évtized alatt külföldi műkereskedések anyagából vásárolva, illetve néhány komoly hazai gyűjteményt is megszerezett. Albert von Sachsen-Teschen herceg teremtette meg a XVII. századi németalföldi grafika egyik legjelentősebb kollekcióját, amelynek elhelyezésére létrehozta az Albertinát.

A gyűjtemény darabjai időről időre izgalmas tárlatok részeként jelennek meg, az utóbbi években pedig többnyire nagyszabású koncepciók alapján rendezett, látványos, ha úgy tetszik, látogatóbarát kiállítások épülnek köréjük, olyan bemutatók, amelyeken a grafikákat jelentős számban egészítik ki a világ jelentős köz- és magángyűjteményeiből kölcsönzött festmények. Az „utóbbi évek” kifejezés arra az időszakra utal, amióta Klaus Albrecht Schröder igazgatja az Albertinát, s az egyik leglátogatottabb osztrák múzeummá tette azt. Korábban a bécsi Kunstforumot vezette a kiváló szakember, jó évtizeddel ezelőtt ott rendezett átfogó bemutatót a németalföldi rajzművészet remekeiből. Az aranykorral foglalkozó bécsi kiállítások sorát azonban nem az ottani, hanem egy még korábban, 1993-ban az Albertinában rendezett kiállítás indította el, a Tájkép Rembrandt évszázadában című, a korszak legnépszerűbb műfajának szentelt bemutató. A mostani kiállítás tehát egyféle szintézisnek is tekinthető, a műfajtörténeti, tematikai alapon rendezett tárlatok után olyan nagyszabású összképnek, amely az Albertina gyűjteményéhez tartozó mintegy százötven grafikából és jeles múzeumokból, magángyűjteményekből kölcsönzött negyven festményből állt össze. Nem lényegtelen tény, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum három festményét is méltónak találták a rendezők arra, hogy az összeállítás részeként a közönség elé kerüljön: Hendrick Avercamp Téli folyóparti táj korcsolyázókkal című  festménye és Jan van Goyen Tengerrészlet halászokkal című kompozíciója a kiállítás Korai realizmus című fejezetében, Aelbert Cuyp Tehenek a vízben című vászna A tájkép sokfélesége című összeállításban kapott helyet. A bécsi tárlatot tehát a rajz, a sokszorosított grafika és a festészet közötti párbeszéd jegyében rendezték meg, ám  érdemes megemlíteni, hogy - akárcsak az Albertina kiállításán - Rembrandt-művek játszották a főszerepet néhány héten keresztül a Szépművészeti Múzeumban is. Budapesten a Géniuszok és remekművek című sorozatban került egy kamaratárlat középpontjába a Péter tagadása című, az amszterdami Rijksmuseumból kölcsönzött kései, 1660-as Rembrandt-festmény, amelynek mintegy párdarabjaként-ellenpontjaként volt látható a másik nagy Rembrandt-apostolkép, az 1629/30-as Elgondolkodó Szent Pál az Albertina kiállításán.

Minden mindennel összefügg? Az egyik legnépszerűbb XVII. századi holland közmondás állítólag így szólt: Ahogy az öregek énekelnek, úgy fütyülnek a gyerekek. S valóban, miként a kiállítás egymásra épülő fejezetei mutatják, az egymást követő nemzedékek úgy adták át egymásnak a tudást az aranykor évszázadában – de az is érzékelhető, hogyan teszi hozzá az új generáció a maga leleményeit a korábbiak tapasztalataihoz. Így fordul át a korábbi, manierista tradíciókat őrző stílus abba a sajátos realizmusba a század elején - Esaias van de Velde, Hendrick Avercamp és David Bailly, majd Jan van Goyen és köre műveinek révén -, amely a későbbi évtizedek életképfestészetét éppen úgy jellemzi majd, mint a tájképeket, tenger-, városábrázolásokat, a portrét és a csendéletet. Egy-egy tájrészlet olykor a későbbi korok panorámaképeit előlegezi, mások olyan közel viszik a részletekhez a nézőt, amilyen közel csak lehet. A csendéleteket szemlélve szinte érezzük azokat a különös illatokat, amelyeket a távoli tájakról hazahozott értékes tárgyak vagy a frissen szüretelt gyümölcsök árasztanak, de a falusi kocsmák kártyázói, dülöngélő táncosai láttán is úgy érezhetjük, a festmény jelen idejében létezünk mi is.

Pontos megfigyelés, a részletek és az egész kapcsolatának érzékeltetése, az élet teljességének a megmutatása – ha általában így foglalhatjuk össze az aranykor festészetének, grafikájának legfőbb értékeit, akkor mit tehetünk ehhez a holland aranykor legnagyobbja, Rembrandt műveiről szólva? Rézbe karcolt, festett önarcképeinek sorát szemlélve, a huszonegy éves Saskia Drezdából kölcsönzött portréját látva, úgy tűnik, a felszín mögött rejlő, szavakkal megfogalmazhatatlan lényeg, a condition humaine, az emberi állapot megmutatásának csillapíthatatlan vágya különbözteti meg őt mindenkitől. Kortársai (no meg elődei és utódai) közül talán senki nem tudta úgy ábrázolni az örömöt és a fájdalmat, az életben való részvétel nagyszerűségét és az elmúlás szomorúságát, mint ő. Több változatot mutat be a tárlat a Krisztust a nép elé vezetik, illetve a Krisztus a kereszten című hidegtű-nyomatokból, ezek is arra utalnak: mindent tudott, s még többet akart tudni, tökéletes volt, s még tovább tökéletesítette műveit. Mit is tehetett volna? Hiszen Rembrandt volt, Hollandiában, az aranykorban.