Artportal.hu

Boldog és kiegyensúlyozott időkben a Kondor Bélához hasonló képességű – ne féljünk a szótól: zseniális – alkotókat tisztára sepert utak, értő mecénások, méltó feladatok várják. A 20. század ötvenes és hatvanas évei azonban se boldogok, se kiegyensúlyozottak nem voltak. Kiszámíthatatlanul halmozták el rosszal is, jóval is az akkor élőket. A nyolcvan esztendeje született Kondornak is kijutott mind a kettőből.

Az első élménye a rossz lehetett: érettségi után, 1949-ben felvételi vizsgát tett a Képzőművészeti Főiskolán. Elutasították. A döntés, akkori munkáit megnézve, érthetetlen, a magyarázat („helyhiány miatt”) ostoba.

Akkortájt az volt a szokás, hogy ha az útjáról kilökött ifjú ember mégsem akart lemondani a kitűzött célról és új felvételire készült, „káderlapjavító műveletbe” kezdett: munkásnak állt, lehetőleg nagyüzemben. Kondor például villanyszerelő lett a Ganz Hajógyárban, ahol – szerencsére – rajz szakkör is működött, melyet – ismét szerencsére – a kor szokása szerint felkerestek a „tehetségkutatók”, akik boldogan vették szárnyuk alá a pompásan rajzoló ifjú munkást, akit aztán – részben közbenjárásukra – föl is vettek a főiskolára.

Hogy a főiskola tanári kara felismerte-e benne a nemrég eltanácsolt felvételizőt, arról nem szól a fáma. Arról azonban igen, hogy az alapképzésnek szentelt első két évet Kondor jól használta ki: kedvére valók voltak a kemény stúdiumok. Barcsay Jenő Művészeti anatómia című könyvének növendékmunkákat prezentáló függelékében közölt rajzán pedig az is jól látszik, hogy már ezekben a szakmai fogásokra és fegyelemre szoktató években is egyéni volt a látása és a keze járása. Tanárai mindenesetre elégedettek voltak előrehaladásával. Bizonyára ennek is köszönhette, hogy amikor a második év végén eljött a szakosodás ideje, bekerült az elit elitjébe: Szőnyi István freskó tanszakának növendékei közé. Itt azonban hamar kitelt az ideje – mestere jobban szerette a stílusban az övéhez hajló, az ő freskóit kánonnak tekintő ifjakat az „önállóskodóknál”, akik ráadásul a szocialista realizmushoz sem kívántak alkalmazkodni. Kondort el is tanácsolták az intézetből, és ki tudja, merre fordult volna a sorsa, ha Ék Sándor, a grafikai tanszak vezetője vissza nem cibálja a házból kifelé menőt, és nem veszi át a növendékei közé, Koffán Károlyra bízva őt.

A festőnek indult Kondor Bélából így lett végül – grafikus. Diplomamunkája egy rézkarcsorozat volt: az Illusztrációk az 1514-es Dózsa parasztháborúhoz. És ami se azelőtt, se azután nem történt meg: ez a főiskolás diplomamunka szinte berobbant a köztudatba! Lelkesült újságcikk köszöntötte, majd komoly tanulmányt tett róla közzé az Új Hang című, épp akkor indult irodalmi folyóiratban Németh Lajos, a már ifjan is súlyos szavú művészettörténész.

Egyik sem túlzott! Az a huszonöt éves ember, akit bemutattak, már többet tudott a mestereinél. Az iskolában megtanulhatóra ugyanis ráadásként magába szívta az európai grafika klasszikusaitól elsajátíthatókat is: a tér fölépítésének Dürertől, Boschtól, Rembrandttól elleshető titkait, az ikonográfia szabályait, a kompozíciós minták alkalmazásának ezernyi módját. (A Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményében a kezébe adtak mindent, amit csak kért – szorultak is érte a muzeológusok, amikor a felsőbbség rájött: milyen „helytelen mintákkal” szolgálnak az ifjú művésznövendéknek.) Mindehhez Kondor olvasott is. Sokat, mohón, és akkortájt merőben szokatlan dolgokat: Szent Ágostont, Blake költeményeit, misztikusokat, egyházatyákat, régi és új verseket. Otthonosan mozgott az időben, látta és láttatni tudta a régvoltak és a kortársak életét és gondolatait, örömét és szenvedését. Ebből építette meg – vázlatok sokaságával készülve a feladatra – a Dózsa-ciklus lapjait, és a többi remekművét, sok más közt az Apokalipszis bábokkal és masinákkal-t, a Hamlet-illusztrációkat.

A figyelem középpontjába került ifjú művészt pártolni kívánta a kulturális irányítás is: az 1957-ben kiadott Derkovits-ösztöndíjak közül az egyik Kondoré lett. Az ösztöndíj – háromezer forint, egy minisztériumi osztályvezető havi fixe – mentesítette a gondoktól. Dolgozhatott kedvére. A termés: majdnem ötszáz munka. Rajz, rézkarc és festmény is egyre több, mert a festéstől az ötvenhármas kálváriajáratás sem vette el a kedvét.

A három Derkovits-ösztöndíjas évet akkortájt beszámoló félévvel kellett lezárni. Két feladatot kaptak a végzősök: készíteniük kellett egy monumentális munkát – amelyre szabályszerű megbízást kaptak –, és műveik javából kiállítást kellett rendezniük, általában a budapesti Fényes Adolf Teremben. Kondor is eleget tett mind a két kívánalomnak. A rábízott monumentális munkát – egy majolika frízt a pécsi Uránvárosban épülő új óvodához – megtervezte, majd teljes méretben megfestette, és annak rendje és módja szerint – más grafikái és festményei kíséretében – ki is állította. Ám ekkor kitört a botrány. A mindenben „formalizmust” szimatoló kultúrpolitikát földühítette, ami a falakra került. A kiállítást leszedették, a vendégkönyvet elkobozták, a fríz-szerződést – kijelentve, hogy ilyen munka nem való kisgyerekek szeme elé – felbontották. Kondort pedig azzal büntették, hogy a már korábban a könyvillusztráció gályapadjára ültetett Csernus Tibor mellett mutattak neki helyet. A kiadók jól jártak: két briliáns rajzolót kaptak. Az olvasók is: remekműveket kaptak olvasmányaikhoz.

Hogy mi szúrhatott szemet Kondor kiállításán a példát statuálóknak, mai ésszel szinte felfoghatatlan. Illetve – akinek szeme volt a látásra, már akkor se értette az egészet. Hiszen a Fényes Adolf Terem falán ott lógott például az a klasszikus szépségű és nyugalmú Emberpár, amelyet az utolsó ösztöndíjas évében – 1959-ben – festett Kondor Béla. Azzal mi lehetett a baj? A két alaknál kívánni sem lehet szemérmesebbet és klasszikusabbat. Velük szemben térbeli konstrukció áll, lehet ház, lehet építési állványzat – egyik ellen se lehet kifogás. Fölötte a Nap. Rendben volna az is. Nincs más megoldás: a férfi feje körül fénylő glória és a figurák mögött lebbenő angyalszárnyak miatt fortyantak föl a kákán is csomót keresők.

Egyébként – ők bánhatták meg hamarosan a téveszméiktől sugallt kirekesztést. Kondor ugyanis rendületlenül dolgozott tovább. Barátai kitartottak mellette. Műveinek gyűjtői lettek. Kartársai, a magyar grafikusok pedig lesték a szavát, nézték a keze mozgását, csodálták kompozícióit. És igyekeztek minél jobban hasonlítani hozzá, a „kiátkozotthoz”, akinek a művei itthon már-már tiltott gyümölcsnek számítottak, ám külföldön sikert arattak: például 1962-ben Miamiban, a Museum of Modern Artban, ahol önálló kiállítása nyílt.

A közösen használt műhelyben, Miskolcon forrt a világ. A Kondort körülvevő ifjú nemzedék új formanyelvet alakított ki magának, a „grafika évtizedévé” emelve a hatvanas éveket.

A politikusi megbánás és az engesztelés első gesztusa egy kiállítás volt (még zárt körben: a Fiatal Művészek Klubjában). A második egy újságcikk (Kibékítő látogatás egy „haragvó” művésznél. Magyar Nemzet, 1963. február 10.), melynek szerzője – a belpolitikai rovat riportere – ugyan nem sokat értett a művészethez, de kétségtelen jó szándékkal csinálta végig vállalt szerepét: „az állam és a művész közti béke” nyilvános kezdeményezését.

És mintha mindenki csak erre várt volna. A butaságból emelt fal leomlott.1963-ban Kondor elnyerte a Miskolci Grafikai Biennále nagydíját, 1964-ben a székesfehérvári István Király Múzeumban megnyílt revelációszámba menő önálló tárlata. Munkáit nagydíjjal jutalmazták a Tokiói Nemzetközi Grafikai Biennálén. 1965 tavaszán Munkácsy-díjat kapott, nyáron pedig a budapesti Ernst Múzeum lett újabb kiállításának a helyszíne.

Ezen a két kiállításon volt először látható – Székesfehérváron is, Budapesten is kiemelt helyen – A géprepülés géniusza című munkája, az ősrepülőgépek és pilóták előtti tisztelgés nagy gesztusa, melyen a képsík alsó részén csühögő gép gőzéből, mint felhőből kiemelkedő angyal készül elröpíteni egy gépmadarat. Nem mellesleg: Kondor saját készítésű modelljei után rajzolta, karcolta, festette meg ezeket a repülő masinákat – a hetvenes években fotogramjain pedig a maga készítette konstrukciók egyenesen főszereplőkké váltak.

Németh Lajos lényeglátó mondata szerint „Kondor arra vállalkozott, hogy a képzeletében és pszichikailag átélje az emberi egzisztencia minden lehetőségét, határhelyzeteit, tehát az angyali szférát éppúgy, mint az ördögit.” És a két princípium szüntelen küzdelmét! Melynek kevesen adtak oly pontos testet, mint neki sikerült a Bukás, Szent Antal megkísértése című festményén.

Az irodalom, melyet – bizony többnyire saját műveletlenségét mentegetve – a képzőművészek zöme szeretne távol tartani az általa művelt vizuális műfajtól, Kondor Bélának egész életében egzisztenciálisan fontos volt. Verset úgy olvasott, mint kevesen. Látni és láttatni volt képes a szavak szövetéből kibontakozó képet – Babits Mihály Veronika kendője című versére például három monotípiája is született. Közülük a második, a színes, az MKB Bank gyűjteményének büszkesége. A másik pedig az 1968-ban, a Velencei Biennáléra formált nagy sorozat, a Valaki önarcképe közvetlen előzményeként született Önarckép, Kondor szüntelen önvizsgálatának remeke.

Velence után Kondor még négy évet kapott a sorstól. Megrendezhette összefoglaló, nagy kiállítását a Műcsarnokban, és két év múlva egy kisebbet (Pásztor Gábor grafikussal és Melocco Miklós szobrásszal közösen) a Dorottya utcai kiállítóteremben. És szakadatlanul dolgozott, rajzolt, festett, fotografálni kezdett, műveivel állandóan reflektálva a világra: a müncheni olimpián elkövetett terrortámadás televízióban látott képét például másnap eleven festményen láthattam viszont műtermében.

Amikor – veleszületett szívrendellenességben – 1972-ben meghalt, mindössze negyvenegy esztendős volt. De teljes világot teremtett a neki kimért időben, és elmondható róla, ami csak kevesekről: a világ, amit otthagyott, több lett művei által.
 
Szalon 2011/3.