Artportal.hu

Bárhol is élne Bächer Iván, az ember azt gondolhatná, hogy mindig is ott élt, ott cseperedett, ott pelenkázták, onnan járt iskolába és onnan járva végezte főiskolai tanulmányait, ott házasodott meg és temette el szüleit. Ezt gondolná az ember, ha a Bakáts téren, vagy Wekerlén, Zuglóban vagy a Felvonulási téren, a Balassi Bálint, a Wallenberg, vagy a Kertész utcában, a Tolna megyei Nagyszékelyen vagy a dunakanyari Verőcén maradt volna. Bárhol is él, ott a környékbeli emberek közt és szívükben él, ismeri a környéket és a környék  ismeri őt, hiszen nem csupán köztük él, hanem belőlük is.

Bächer Iván író, és mint ilyen, tárgyai kevésbé kedvesek, mint inkább fontosak számára. Zsúfolt újlipótvárosi lakásában a hangzavar állandó, tárgyak százai csevegnek, zenélnek, szavalnak, recsegnek s nyikorognak. Azt mesélik, amit Iván mesél, egy íróember életét, az pedig a generációk kapcsolatáról szól, a múlt, az ősök tiszteletéről és ismeretéről, a helyről, ahol keserves-boldogságban élünk.

Iván városi-vidéki vagy vidéki-városi életet él. Kis falvát, ha lehet, el nem hagyja, napját hentesnél, közértben, zöldségesnél kezdi. Nem otthon ülő típus, mert a munkahelye is otthonában van, így az otthon ülés számára munka, attól pedig szabadulni akar az ember. Mármint az Iván.

  Amíg az általa eszkábált bárpultra könyökölve nézelődöm, ő első számú szenvedélyének él; főz, főzöget, kísérletezget, múlatja az időt, leköti magát, alkot. Ahogy elnézem, meg merném kockáztatni, hogy nem is szeret enni igazán. Nem érdekli a gyomra, ahogyan az sem, vajon esik-e kint az eső vagy süt a nap, havazik, vagy fúj a szél. Főzni szeret, mert főzés közben kedvére gondolkodhat az ember, csinál is valamit, a rutin kever-kavar, az ész pedig eközben máshol jár. Ezért is – és persze a nyitott ablakon át üvöltő Pannónia utca miatt – kell többször is megismételnem a kérdést.

– Milyen tárgyakat válasszunk?

Rám néz és nem a lakásban körbe. Ismeri minden zegét-zugát, maga rendezte kis családregényének falakra kalapált forgatókönyvét.

Vidéki életének és vidékivé válásának emlékét az előszoba őrzi.

    – Jó deszkák ezek, jó kis deszkák – szokta mondani. Ilyen jó deszkákból barkácsolta össze az előszobai „fészerét”, ahol megfér minden, ami nem a lakásba való vagy még nem fogyott el belőle a lakásban.

A konyhával boldog közelségben élő nappalija az ősök, elsősorban a női ősök nagycsaládos vendégszeretetét meséli. Kialakítása a vendéglátás hálás tevékenységének mélyreható ismeretéről és szeretetéről tanúskodik.  Iván a legcsöndesebb társasági ember, akit ismerek, elüldögél köztük és hallgat, és iszik és hazamegy, vagy meghívja őket és hallgat és iszik és hazamennek ők. Eteti, hallgatja, figyeli, tanítja, elnézi őket, ahogy esznek, miközben kitartóan recsegnek alattuk a Zeneakadémia székei.

Apja, Bächer Mihály zongoraművész hozta el őket a Zeneakadémia raktárából a nyolcvanas évek elején, darabját száz forintért. Azért cserélték le a székeket, mert recsegtek, és bár recsegnek most is a székek a Zeneakadémián, már nem azok recsegnek, melyek régen recsegtek, és ugyanúgy néztek ki, mint az „újak”. A régi székekből négyszáz darab az Örkény Színházban recseg tovább, öt az Ivánnál és még ki tudja, hol. Azok vitték, akik tudtak róla, akik ott voltak.

A székek fölött – egyéb családi vonatkozású képek társaságában – sorakoznak Bächer Mihály nagyobb szabású hazai és külföldi zongoraestjeinek bekeretezett plakátjai is, aminthogy itt díszlik egy 1898-as plakát, melyről Iván mint a család legnagyobb sikeréről beszél – apai dédapja, Thury Zoltán Katonák című darabjáról.

Iván mindent el- és letakar, de nem mindegy számára, mivel. Falakat képekkel, székeket plédekkel, padlót szőnyeggel, plafont paradicsomkonzervvel. Ez utóbbit leszámítva szereti, ha ezek a takaróeszközök, - és ha általában minden eszköz és tárgy a világon, amely nála pihen meg egy időre -, legalább nyolc-tíz tulajdonost megéltek már, van múltjuk, van történetük, felismerhető szaguk, viseletes tapintásuk.

   Dolgozó- és hálószobája férfiasabb közeg – munkahelyén kívül könyveknek és zongorának ad otthont, itt, e mindössze fél éve vásárolt íróasztal mögött bíztatja írásba belefáradó, fröccsre szomjazó lelkét; írni csak írás közben lehet.

    – Iván!

– Mi van?

    – Milyen tárgyakat válasszunk?

Elbambul, szemének ereiben végigcikázik az emlékezet. Háttal kezdi, mert az ember mindig háttal kezdi, ha érzékeny témára terelődik a szó.

– Hát itt van ez az uborkareszelő.

   A tárgyak, jelen estben ugye, ez az uborkareszelő nem elsősorban funkciójuknál fogva fontosak. Ahányszor megpillantja ezt az uborkareszelőt Iván, ahányszor a kezébe veszi, eszébe jut a nap, amikor nagyapja az algíri piacon megpillantotta ezüstösen fénylő szerkezetét, eszébe jut nagymamája, ahogy a fülledt, afrikai levegőtől forró konyhában kuszkusszal várja haza urát, eszébe jut édesanyja, aki gyermekként az anyjától tanulja a főzés mesterségét, eszébe jut saját maga is, ahogyan ugyanezt teszi ezzel az uborkareszelővel Wekerlén, aztán eszébe jut az, hogy éppen reszeli az uborkát és elgondolkodik, vajon ki reszel majd ezzel tovább, ha ő már nem lesz.

Ekkor elszomorodik, bort önt a poharába, szódával habosra fröccsenti, előveszi az Algírból való jégkocka-csinálót, egy-két nagydarab jeget a fröccsének felszínére úsztat, és megemelve a poharát, iszik egyet a szülei emlékére. Megköszöni, hogy megtanították, mindegy, hol van az ember. Mindegy, hogy Wekerlén vagy a Balassi Bálint utcában, Zuglóban vagy a Kertész utcában, Verőcén vagy Nagyszékelyen, csak legyen vele az uborkareszelő, ami emlékezteti arra, mindegy hol van, csak jó ember legyen.