partnereink
Kiss Erika: Régi skandalum – szerencsés vég. Ismét a Nemzeti Múzeumban a szentek mellszobra
Az utolsó simításokat végezték a szakemberek a Magyar Nemzeti Múzeum új szerzeményeit bemutató, május 30-ig látogatható kiállításon, amikor egy régóta vágyott, újabb műalkotást sikerült megvásárolnia az intézménynek. A Szent Istvánt ábrázoló ezüst büszt így az új tárlat legfrissebb szerzeménye.
Az 1750-es években, Mária Terézia megrendelésére három ereklyetartó-sorozat készült a császári kincstár, a Geistliche Schatzkammer számára. Az első sorozat Szent Pétert, Pált, Mátét, Andrást, Evangélista és Keresztelő Szent Jánost, Tamást, Júdás Tádét, Fülöpöt, az idősebb és ifjabb Jakabot, Simont, Mátyást és Bertalant ábrázolta. A második csoportba tartozó ötvösművek Xavéri Szent Ferencet, Padovai Szent Antalt, Szent Donatust, Nepomuki Szent Jánost és Szent Annát mintázta. A harmadik sorozat pedig a Habsburgok számára fontos „birodalmi” szentek, Szent Vencel, Szent Lipót, Szent Miksa, Szent István, Szent Imre és Szent László büsztjét, talapzatában pedig a szentek egy-egy ereklyéjét foglalta magában. A kincstár 1758-ban felvett inventáriumában már mindhárom sorozat szerepel. Az ereklyetartók a 18. század közepi ötvösség egyik jeles mesterének, Josef Mosernek műhelyében készültek.
Moser 1715-ben született a morvaországi Brünnben. Szülővárosában tanulhatta az ötvösmesterséget, de mesterré, az akkor már nagy hírű, bécsi céhben vált. Mestere Bécsben az a Joseph Würth volt, aki többek között a VI. Károly császár (magyar királyként III. Károly) megrendelésére a prágai Szent Vitus székesegyház pompás Nepomuki Szent János-szarkofágját készítette. Később Moser maga is az udvar egyik sokat foglalkoztatott mesterévé vált. Legtöbb műve katolikus liturgikus felszerelés, amelyek a mai napig szolgálnak többek között Mariazell, Győr, vagy éppen Temesvár templomaiban, székesegyházaiban. A Geistliche Schatzkammer ereklyetartói a 18. század közepének jellegzetes ötvösművei: barokkos, volutás díszű aranyozott sárgaréz talapzaton álló plasztikus ezüst büsztök. Érzékenyen mintázott képmásaik Moser kitűnő szobrászi kvalitásait dicsérik. Az aranyozott bronz talapzatok és az ezüst büsztök is öntéssel készültek, felületüket gazdag, finom cizellálással és poncolással munkálta meg a mester.
A császári kincstár állományáról több fennmaradt inventáriummal, leltárral is rendelkezünk. Az első 1758-ban, a következő 1780-ban készült. A 19. századból egy 1856-os összeírást ismerünk. Ezek alapján a három sorozathoz tartozó műveket nem tekintették megbonthatatlan csoportoknak. Elhelyezésük alkalmával valószínűleg a tetszetősség, az esztétikai alapú csoportosítás dominált, a kincstári szekrények tetején, polcain általában párosával, szimmetrikusan elrendezve. A leírásokban aranyozott bronz talapzaton álló ezüst büsztökként említik az ereklyetartókat.
Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően, az 1932-es velencei egyezmény keretében, Magyarországnak juttatták a bécsi kincstárból azokat a műveket, amelyeket „magyar érdekűnek" ítélt meg a bizottság. Sajátos módon, elsősorban nem az egykor Magyarországról „elszármazott" műtárgyak kerültek így hazai gyűjteményekbe, hanem több esetben is olyan emlékek, melyek korábban soha nem voltak magyar tulajdonban. Ezek közé sorolhatjuk például a Szent István-rend keresztjének Mária Terézia királynő által viselt példányát (ma: Magyar Nemzeti Múzeum), vagy Pierre-Joseph Verhagen festményét, amely a koronaküldés jelenetét ábrázolja (ma: Szépművészeti Múzeum). A Magyar Nemzeti Múzeum Ötvösgyűjteményébe ekkor került a három Árpád-házi férfiszent - Szent István, Szent Imre, Szent László - ereklyetartó büsztje.
A Nemzeti Múzeumban őrzött ereklyetartó-büsztök azonban egy lényeges dologban eltérnek a bécsi kincstári inventáriumokban jelzett tárgyaktól. A budapesti büsztök anyaga ezüstözött sárgaréz, nem ezüst, de ezen túl is voltak nyitott kérdések az ereklyetartókkal kapcsolatban. A 20. században több, német területen rendezett aukción is feltűnt Szent László, Imre, Vencel és Lipót, a katalógusokban ezüstnek leírt ereklyetartó büsztje. Hogyan kerülhettek a császári kincstári darabokhoz megszólalásig hasonló emlékek a műkereskedelembe (is)? Miért hiányzik a harmadik magyar szent, István alakja a sorozatból? E kérdésekre a 2000-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezett Történelem-Kép kiállítás után leltünk a válaszra. 2002 elején a bécsi műkereskedelemben bukkant fel Szent László és Imre ezüst büsztje, az előbbit vételre ajánlották a Magyar Nemzeti Múzeumnak. A két büszt összevetésekor derült fény arra, hogy a múzeumi az ezüst büszt pontos másolata. Ekkor vált bizonyossá az is, hogy a talapzatok közül a múzeumiak az eredetiek. Néhány év múlva újabb meglepetésként Szent István ezüst mellszobrát is vételre kínálták a Nemzeti Múzeumnak. A korábban megvásárolt Imre szobor mellé januárban sikerült az intézménynek megszereznie ezt a különleges emléket. Unger Ödön, az Angliában élő hírneves gyűjtő által a Múzeumnak tett alapítványa jóvoltából az Ötvösgyűjtemény Josef Moser újabb remekéhez jutott.
Hogyan kerülhettek ki az ezüst művek a Császári Kincstárból? Valószínűleg annak a korábban egyes részleteiben már ismert hamisítási botránynak újabb „áldozataiként”, amelyek egyes középkori emlékektől szabadították meg a császári gyűjteményt. Ennek során a restaurálásra, tisztításra külső mestereknek átadott művekről az ötvös pontos másolatot készített, majd ezeket juttatta vissza a kincstárba, ez eredetieket pedig később értékesítette. Ez történhetett az ereklyetartókkal is. Azt azonban nem kockáztatta meg az egykori másoló(?) hamisító(?), hogy eltulajdonítsa az ereklyéket. Ezért az azokat tartalmazó talapzatot hiánytalanul, épen, ám az új, „csak” ezüstözött réz büsztökkel szolgáltatta vissza a kincstár őreinek.
Különleges pillanat egy múzeum életében, amikor elsőrendű műtárgy, a Habsburgok magyar királyi reprezentációját szemléltető emlék kerül gyűjteményébe. De kisé frivolan azt is hozzátehetnénk: ennél is különlegesebb, ha a már birtokolt műtárgyat másodszor is megszerzi a gyűjtemény.
Az 1750-es években, Mária Terézia megrendelésére három ereklyetartó-sorozat készült a császári kincstár, a Geistliche Schatzkammer számára. Az első sorozat Szent Pétert, Pált, Mátét, Andrást, Evangélista és Keresztelő Szent Jánost, Tamást, Júdás Tádét, Fülöpöt, az idősebb és ifjabb Jakabot, Simont, Mátyást és Bertalant ábrázolta. A második csoportba tartozó ötvösművek Xavéri Szent Ferencet, Padovai Szent Antalt, Szent Donatust, Nepomuki Szent Jánost és Szent Annát mintázta. A harmadik sorozat pedig a Habsburgok számára fontos „birodalmi” szentek, Szent Vencel, Szent Lipót, Szent Miksa, Szent István, Szent Imre és Szent László büsztjét, talapzatában pedig a szentek egy-egy ereklyéjét foglalta magában. A kincstár 1758-ban felvett inventáriumában már mindhárom sorozat szerepel. Az ereklyetartók a 18. század közepi ötvösség egyik jeles mesterének, Josef Mosernek műhelyében készültek.
Moser 1715-ben született a morvaországi Brünnben. Szülővárosában tanulhatta az ötvösmesterséget, de mesterré, az akkor már nagy hírű, bécsi céhben vált. Mestere Bécsben az a Joseph Würth volt, aki többek között a VI. Károly császár (magyar királyként III. Károly) megrendelésére a prágai Szent Vitus székesegyház pompás Nepomuki Szent János-szarkofágját készítette. Később Moser maga is az udvar egyik sokat foglalkoztatott mesterévé vált. Legtöbb műve katolikus liturgikus felszerelés, amelyek a mai napig szolgálnak többek között Mariazell, Győr, vagy éppen Temesvár templomaiban, székesegyházaiban. A Geistliche Schatzkammer ereklyetartói a 18. század közepének jellegzetes ötvösművei: barokkos, volutás díszű aranyozott sárgaréz talapzaton álló plasztikus ezüst büsztök. Érzékenyen mintázott képmásaik Moser kitűnő szobrászi kvalitásait dicsérik. Az aranyozott bronz talapzatok és az ezüst büsztök is öntéssel készültek, felületüket gazdag, finom cizellálással és poncolással munkálta meg a mester.
A császári kincstár állományáról több fennmaradt inventáriummal, leltárral is rendelkezünk. Az első 1758-ban, a következő 1780-ban készült. A 19. századból egy 1856-os összeírást ismerünk. Ezek alapján a három sorozathoz tartozó műveket nem tekintették megbonthatatlan csoportoknak. Elhelyezésük alkalmával valószínűleg a tetszetősség, az esztétikai alapú csoportosítás dominált, a kincstári szekrények tetején, polcain általában párosával, szimmetrikusan elrendezve. A leírásokban aranyozott bronz talapzaton álló ezüst büsztökként említik az ereklyetartókat.
Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően, az 1932-es velencei egyezmény keretében, Magyarországnak juttatták a bécsi kincstárból azokat a műveket, amelyeket „magyar érdekűnek" ítélt meg a bizottság. Sajátos módon, elsősorban nem az egykor Magyarországról „elszármazott" műtárgyak kerültek így hazai gyűjteményekbe, hanem több esetben is olyan emlékek, melyek korábban soha nem voltak magyar tulajdonban. Ezek közé sorolhatjuk például a Szent István-rend keresztjének Mária Terézia királynő által viselt példányát (ma: Magyar Nemzeti Múzeum), vagy Pierre-Joseph Verhagen festményét, amely a koronaküldés jelenetét ábrázolja (ma: Szépművészeti Múzeum). A Magyar Nemzeti Múzeum Ötvösgyűjteményébe ekkor került a három Árpád-házi férfiszent - Szent István, Szent Imre, Szent László - ereklyetartó büsztje.
A Nemzeti Múzeumban őrzött ereklyetartó-büsztök azonban egy lényeges dologban eltérnek a bécsi kincstári inventáriumokban jelzett tárgyaktól. A budapesti büsztök anyaga ezüstözött sárgaréz, nem ezüst, de ezen túl is voltak nyitott kérdések az ereklyetartókkal kapcsolatban. A 20. században több, német területen rendezett aukción is feltűnt Szent László, Imre, Vencel és Lipót, a katalógusokban ezüstnek leírt ereklyetartó büsztje. Hogyan kerülhettek a császári kincstári darabokhoz megszólalásig hasonló emlékek a műkereskedelembe (is)? Miért hiányzik a harmadik magyar szent, István alakja a sorozatból? E kérdésekre a 2000-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezett Történelem-Kép kiállítás után leltünk a válaszra. 2002 elején a bécsi műkereskedelemben bukkant fel Szent László és Imre ezüst büsztje, az előbbit vételre ajánlották a Magyar Nemzeti Múzeumnak. A két büszt összevetésekor derült fény arra, hogy a múzeumi az ezüst büszt pontos másolata. Ekkor vált bizonyossá az is, hogy a talapzatok közül a múzeumiak az eredetiek. Néhány év múlva újabb meglepetésként Szent István ezüst mellszobrát is vételre kínálták a Nemzeti Múzeumnak. A korábban megvásárolt Imre szobor mellé januárban sikerült az intézménynek megszereznie ezt a különleges emléket. Unger Ödön, az Angliában élő hírneves gyűjtő által a Múzeumnak tett alapítványa jóvoltából az Ötvösgyűjtemény Josef Moser újabb remekéhez jutott.
Hogyan kerülhettek ki az ezüst művek a Császári Kincstárból? Valószínűleg annak a korábban egyes részleteiben már ismert hamisítási botránynak újabb „áldozataiként”, amelyek egyes középkori emlékektől szabadították meg a császári gyűjteményt. Ennek során a restaurálásra, tisztításra külső mestereknek átadott művekről az ötvös pontos másolatot készített, majd ezeket juttatta vissza a kincstárba, ez eredetieket pedig később értékesítette. Ez történhetett az ereklyetartókkal is. Azt azonban nem kockáztatta meg az egykori másoló(?) hamisító(?), hogy eltulajdonítsa az ereklyéket. Ezért az azokat tartalmazó talapzatot hiánytalanul, épen, ám az új, „csak” ezüstözött réz büsztökkel szolgáltatta vissza a kincstár őreinek.
Különleges pillanat egy múzeum életében, amikor elsőrendű műtárgy, a Habsburgok magyar királyi reprezentációját szemléltető emlék kerül gyűjteményébe. De kisé frivolan azt is hozzátehetnénk: ennél is különlegesebb, ha a már birtokolt műtárgyat másodszor is megszerzi a gyűjtemény.