partnereink
Köpöczi Rózsa: Az MKB Bank Galériája. Bársonyos fények és színek – Szőnyi István
Ha Szőnyi István (1894–1960) művészetének lényegét szeretnénk meghatározni, akkor az általa megtalált teljes világról érdemes beszélni, amelyre manapság oly sokan vágyunk. A 20. századi magyar festészet meghatározó egyéniségének titkát Passuth Krisztina egy korábbi tanulmányában így határozta meg: „Szőnyi tudta magáról, hogy stílusirányzatoktól és tendenciáktól, változó korszakoktól függetlenül – egyszerűen jó festő.” Harmóniára törekvő, kiegyensúlyozott természete megóvta attól, hogy letérjen az általa kiválasztott útról.
Fiatalon megmutatkozó tehetségét kiváló tanítói, mentorai felismerték és értékelték. Ferenczy Károly osztályában kezdte tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán 1913-ban. Csak egy évet tölthetett zavartalan tanulással, mert 1914 őszén az egész osztály bevonult katonának. Előtte egy rövid nyarat ösztöndíjas növendékként a legendás Nagybányai Művésztelepen töltött, majd szabadságos katonaként még néhányszor megfordult ott. A rövid nagybányai intermezzo alapvetően meghatározta Szőnyi pályájának alakulását. Jóllehet négy év háborús szolgálat után visszatért a főiskolára, tanulóévei gyorsan véget értek, mert a Tanácsköztársaság idején a főiskolai oktatás megújításáért küzdő fiatalok élére állt, ezért eltanácsolták az intézményből. Ennek ellenére művészi pályája ígéretesen elindult. A Műcsarnok 1919–20-as Téli tárlatán lépett először a nagyközönség elé a még Nagybányán festett Kettős arcképpel, amelyért megkapta a frissen megalakult Szinyei Társaság első nagydíját. Ez lehetőséget adott egy nyugat-európai tanulmányútra, ahol legfőképpen Rembrandt, Pieter Brueghel és Hans von Marées vásznai hatottak rá.
Az Ernst Múzeumban 1921-ben megrendezett első gyűjteményes tárlatával nagy sikert aratott, szinte berobbant a magyar művészeti életbe. Ebben az időben született heroikus, szereppróbálgató önarcképei és reneszánsz ízű kompozíciói indították el a frontról hazatérő fiatalok „Árkádia-festészetét”.
Az utak azonban hamarosan szétváltak. Többen az emigrációt választották, Szőnyi István itthon maradt. A húszas évek elején több helyen dolgozott vidéken. 1922 nyarát a Kecskeméti Művésztelepen töltötte. Ekkor kezdett rézkarcolással foglalkozni: több mint 200 lemezből álló nagyszerű oeuvre-t hozott létre 1920 és 1936 között. Később már ritkán vette elő a rézkarcoló tűt. Nagyszabású lapjain festményeivel egyenrangú módon fogalmazta meg az őt foglalkoztató festői problémákat. Rézkarcoló munkásságával erőteljesen hozzájárult a grafikai élet felvirágoztatásához az első világháború utáni Magyarországon.
Magánéletében sorsdöntő változást jelentett 1924-ben Bartóky Melindával, Bartóky József földművelésügyi államtitkár lányával kötött házassága. (Bartóky ekkor már számos novelláskötetével, színdarabjával a magyar irodalmi élet elismert személyisége volt.) Közös életüket a család zebegényi nyaralójában kezdték el. Bartóky József 1905-ben vásárolta a kis parasztházat, a hozzá tartozó hatalmas kerttel. Minden megvolt itt, amire a természet titkait fürkészni szándékozó fiatal festőnek szüksége lehetett. Zebegényben végleg megtalálta az elveszett Árkádiát és saját Nagybányáját. A vidékre vonulás számára nem kényszermegoldást, hanem életének természetes folytatását jelentette.
Szőnyi erőssége már a kezdetektől a tájképfestés volt. Zebegényben az árkádiai életet a való élet váltotta fel, Árkádia vidékét a Dunakanyar változatos domborzatú hegyei, völgyei, a nagy folyó víztükre. Övé volt a világ legtágasabb műterme, nem kellett mást tennie, mint felmenni a hegytetőig húzódó kertjébe, ahol mindig talált olyan pontot, ahonnan újabb és újabb izgalmas „kivágásban” figyelhette meg ezt az örök idők óta tartó színjátékot. A természetet mozgató kozmikus erőket próbálta megragadni. A látvány csak kiindulópont volt számára, a felszín mögötti energiákat kereste, az a kibékíthetetlen feszültség érdekelte igazán, mellyel minden festőnek szembe kell néznie: hogyan kerüljenek a síkra a háromdimenziós alakzatok.
1928-ban több jelentős műve született: a Zebegényi temetés, az Anyaság, a Behavazott falu című rézkarc. Érdeklődéssel figyelte a zebegényi emberek mindennapjait. Nagy kompozícióján, a Zebegényi estén (1928), melynek előképe lehet a pár évvel korábbi rézkarc, a Kisded imádása, bibliai szereppel is felruházta a gyermekét tartó anyát és a körülötte álldogáló férfiakat, nőket, gyerekeket, állatokat. 1929-ben, első zebegényi korszaka után Rómába utazott a frissen alakult Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként. Négy hónapos kint tartózkodás után családjával együtt visszatért Zebegénybe. Úgy nyilatkozott, hogy csak a magyar környezet, a zebegényi táj inspirálja festésre, de a római kitérő sem múlt el nyomtalanul. Változás észlelhető stílusán, új technikát is talált, a tojástemperát. Ez az anyag jobban megfelelt akkori festői programjának; a fény színekre gyakorolt hatása érdekelte, a tempera bársonyosabb felülete, fehérrel tört pasztellszínei közelebb álltak elgondolásaihoz.
A táj, a falu lett Szőnyi univerzuma. Befelé építkező világában mind közelebbről vizsgálta a jelenségeket. A nagyszabású tájképek panorámájától eljutott a kertekbe, a házak közé, az istállókba, de sohasem volt tolakodó, mindig tisztelettel nézett az ott élőkre, akiknek alakjait rajzi jegyzeteiből idézte föl. Minden alkalmat megragadott, hogy a szabadban rajzoljon, fessen, ahogyan ő fogalmazott: gyűjtötte a télre valókat. A harmincas, negyvenes években születtek meg legharmonikusabb vásznai: Kapáló asszonyok(1935),, Gyümölcsszedők (1935), Szürke a Duna (1935), Ácsorgók vízparton (1937), Esernyők (1939), Este (1937), Kerti pad (1943). 1937-ben kinevezték a Képzőművészeti Főiskola tanárává, élete végéig mindennapjaihoz tartozott a tanítás.
Szőnyi Istvánt először 1941-ben kérték fel nagyszabású murális feladat megvalósítására, az újonnan épült győri Szent Imre-templom falainak megfestésére. A megfeszített munka megrendítette egészségét, tüdőbaja kiújult. Ekkor kapott megbízást a dr. Vajna és Bokor Kiadótól a Kép című könyv megírására, amely 1943-ban Megjegyzések a művészetről alcímmel jelent meg. A második világháború alatt, a tömeges deportálások idején sokan köszönhették életüket a Szőnyi családnak, ám őket sem kerülték el a csapások. Péter fiuk 1945-ben, Budapest ostromakor gyógyíthatatlan betegségben meghalt. Baross utcai lakásukat bombatalálat érte, szinte mindenük elpusztult – a képekkel együtt. Természetesen semmit sem lehetett úgy folytatni, mint a háború előtt. Leányuk, Szőnyi Zsuzsa és férje, Triznya Mátyás úgy döntöttek, hogy a jobb élet reményében el kell indulniuk a szabad világ felé. Rómában sikerült letelepedniük. A Szőnyi házaspár egyedül maradt, Zebegény nyújtott számukra vigasztalást és végső menedéket az elkövetkezendő nehéz években. Szőnyi nap mint nap vonattal járt be a főiskolára tanítani, s alig várta a Zebegénybe való hazatérést. „Amíg lehet, kint is szeretnék már maradni, a kertben kedvenc padomról figyelve a felhők járását, a madarak vonulását és a Duna időtlen idők óta futó, medret alakító folyását” – fogalmazott 1954-ben, a rádióban elhangzott önvallomásában. A zebegényi háztetőkön megvillanó, az udvarokban tüneményes színjátékot rendező fény érdekelte ekkoriban.
Az ötvenes években több monumentális megbízást elvállalt. A metró Népstadion melletti megállójába tervezett Mezőgazdaság és sport című falkép nem valósult meg. A moszkvai Mezőgazdasági Pavilon épületének díszítésére szánt hatalmas, 4 × 4 méteres pannókat 1951-ben befejezte. Nem volt könnyű összeegyeztetni elveit az elvárásokkal, mert a kezdetektől elutasította a direkt politizálást. Véleményét erről a Kép című könyvében már 1943-ban megfogalmazta: „Az irányított művészet lehet irányított, de nem lehet művészet, mert tökéletes szellemi szabadság nélkül művészit produkálni lehetetlen.” Volt bátorsága a „szocreálban” tobzódó korszakban olyan képeket beküldeni a nagy csoportos kiállításokra, mint a Zivatar után (1953) vagy a Pásztorlány (1957).
Utolsó monumentális megbízását, a csepeli posta seccóját 1956 nyarán fejezte be. Ekkoriban sokat betegeskedett, de nagy kedvvel dolgozott, mert fontosnak tartotta, hogy még egyszer– talán utoljára – megmutassa jellegzetes színharmóniáit, felsorakoztassa kedves figuráit, kifejtse témáit. Az 1957-es év sok örömet hozott Szőnyinek. Tavasszal, a gyümölcsfák virágzása idején Kollányi Ágoston húszperces dokumentumfilmet forgatott róla. Ősszel pedig elindulhattak feleségével Rómába. Nyolc év után először találkoztak a lányukkal. 1959–60 telén megismételték az itáliai utazást. Jó néhány üde akvarellt, gouache képet, tusrajzot hozott haza a két útról. Tárlatot tervezett olaszországi képeiből, egészsége azonban rohamosan romlott, így a kiállításra nem került sor.
Bár betegségéről mindenki tudott, sohasem panaszkodott, és az 1941-es tüdőműtétje utáni időt már ajándéknak tekintette. Halála váratlanul ért mindenkit, hiszen az utolsó pillanatig dolgozott. Háza, felesége halála után, 1967-től múzeum lett. A gyűjtemény teljes keresztmetszetet ad az életműről, és hűen őrzi a mester tárgyait, festőeszközeit, bútorait, könyvtárát. Műtermébe lépve megérezhetjük azt a varázslatos aurát, ami személyét övezte. Pataky Dénes, aki Szőnyi feleségének unokaöccse volt, gyermekkorában sok időt töltött a zebegényi házban, személyesen tapasztalta meg Szőnyi emberi habitusát. 1971-ben kiadott könyvében plasztikusan jellemezte a festő alakját: „Szőnyi lényéből végtelen harmónia, melegség, nyugodt derű áradt. Modora természetes, minden póztól mentes és közvetlen volt. Egyéniségének varázsa mindenkit megkapott, s ha egyenes tartású alakja megjelent valahol, azok is megérezték, hogy Valaki, akik nem ismerték.” Művészete és emberi példája máig hat, életműve a magyar festészet történetének fontos és maradandó része.
Fiatalon megmutatkozó tehetségét kiváló tanítói, mentorai felismerték és értékelték. Ferenczy Károly osztályában kezdte tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán 1913-ban. Csak egy évet tölthetett zavartalan tanulással, mert 1914 őszén az egész osztály bevonult katonának. Előtte egy rövid nyarat ösztöndíjas növendékként a legendás Nagybányai Művésztelepen töltött, majd szabadságos katonaként még néhányszor megfordult ott. A rövid nagybányai intermezzo alapvetően meghatározta Szőnyi pályájának alakulását. Jóllehet négy év háborús szolgálat után visszatért a főiskolára, tanulóévei gyorsan véget értek, mert a Tanácsköztársaság idején a főiskolai oktatás megújításáért küzdő fiatalok élére állt, ezért eltanácsolták az intézményből. Ennek ellenére művészi pályája ígéretesen elindult. A Műcsarnok 1919–20-as Téli tárlatán lépett először a nagyközönség elé a még Nagybányán festett Kettős arcképpel, amelyért megkapta a frissen megalakult Szinyei Társaság első nagydíját. Ez lehetőséget adott egy nyugat-európai tanulmányútra, ahol legfőképpen Rembrandt, Pieter Brueghel és Hans von Marées vásznai hatottak rá.
Az Ernst Múzeumban 1921-ben megrendezett első gyűjteményes tárlatával nagy sikert aratott, szinte berobbant a magyar művészeti életbe. Ebben az időben született heroikus, szereppróbálgató önarcképei és reneszánsz ízű kompozíciói indították el a frontról hazatérő fiatalok „Árkádia-festészetét”.
Az utak azonban hamarosan szétváltak. Többen az emigrációt választották, Szőnyi István itthon maradt. A húszas évek elején több helyen dolgozott vidéken. 1922 nyarát a Kecskeméti Művésztelepen töltötte. Ekkor kezdett rézkarcolással foglalkozni: több mint 200 lemezből álló nagyszerű oeuvre-t hozott létre 1920 és 1936 között. Később már ritkán vette elő a rézkarcoló tűt. Nagyszabású lapjain festményeivel egyenrangú módon fogalmazta meg az őt foglalkoztató festői problémákat. Rézkarcoló munkásságával erőteljesen hozzájárult a grafikai élet felvirágoztatásához az első világháború utáni Magyarországon.
Magánéletében sorsdöntő változást jelentett 1924-ben Bartóky Melindával, Bartóky József földművelésügyi államtitkár lányával kötött házassága. (Bartóky ekkor már számos novelláskötetével, színdarabjával a magyar irodalmi élet elismert személyisége volt.) Közös életüket a család zebegényi nyaralójában kezdték el. Bartóky József 1905-ben vásárolta a kis parasztházat, a hozzá tartozó hatalmas kerttel. Minden megvolt itt, amire a természet titkait fürkészni szándékozó fiatal festőnek szüksége lehetett. Zebegényben végleg megtalálta az elveszett Árkádiát és saját Nagybányáját. A vidékre vonulás számára nem kényszermegoldást, hanem életének természetes folytatását jelentette.
Szőnyi erőssége már a kezdetektől a tájképfestés volt. Zebegényben az árkádiai életet a való élet váltotta fel, Árkádia vidékét a Dunakanyar változatos domborzatú hegyei, völgyei, a nagy folyó víztükre. Övé volt a világ legtágasabb műterme, nem kellett mást tennie, mint felmenni a hegytetőig húzódó kertjébe, ahol mindig talált olyan pontot, ahonnan újabb és újabb izgalmas „kivágásban” figyelhette meg ezt az örök idők óta tartó színjátékot. A természetet mozgató kozmikus erőket próbálta megragadni. A látvány csak kiindulópont volt számára, a felszín mögötti energiákat kereste, az a kibékíthetetlen feszültség érdekelte igazán, mellyel minden festőnek szembe kell néznie: hogyan kerüljenek a síkra a háromdimenziós alakzatok.
1928-ban több jelentős műve született: a Zebegényi temetés, az Anyaság, a Behavazott falu című rézkarc. Érdeklődéssel figyelte a zebegényi emberek mindennapjait. Nagy kompozícióján, a Zebegényi estén (1928), melynek előképe lehet a pár évvel korábbi rézkarc, a Kisded imádása, bibliai szereppel is felruházta a gyermekét tartó anyát és a körülötte álldogáló férfiakat, nőket, gyerekeket, állatokat. 1929-ben, első zebegényi korszaka után Rómába utazott a frissen alakult Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként. Négy hónapos kint tartózkodás után családjával együtt visszatért Zebegénybe. Úgy nyilatkozott, hogy csak a magyar környezet, a zebegényi táj inspirálja festésre, de a római kitérő sem múlt el nyomtalanul. Változás észlelhető stílusán, új technikát is talált, a tojástemperát. Ez az anyag jobban megfelelt akkori festői programjának; a fény színekre gyakorolt hatása érdekelte, a tempera bársonyosabb felülete, fehérrel tört pasztellszínei közelebb álltak elgondolásaihoz.
A táj, a falu lett Szőnyi univerzuma. Befelé építkező világában mind közelebbről vizsgálta a jelenségeket. A nagyszabású tájképek panorámájától eljutott a kertekbe, a házak közé, az istállókba, de sohasem volt tolakodó, mindig tisztelettel nézett az ott élőkre, akiknek alakjait rajzi jegyzeteiből idézte föl. Minden alkalmat megragadott, hogy a szabadban rajzoljon, fessen, ahogyan ő fogalmazott: gyűjtötte a télre valókat. A harmincas, negyvenes években születtek meg legharmonikusabb vásznai: Kapáló asszonyok(1935),, Gyümölcsszedők (1935), Szürke a Duna (1935), Ácsorgók vízparton (1937), Esernyők (1939), Este (1937), Kerti pad (1943). 1937-ben kinevezték a Képzőművészeti Főiskola tanárává, élete végéig mindennapjaihoz tartozott a tanítás.
Szőnyi Istvánt először 1941-ben kérték fel nagyszabású murális feladat megvalósítására, az újonnan épült győri Szent Imre-templom falainak megfestésére. A megfeszített munka megrendítette egészségét, tüdőbaja kiújult. Ekkor kapott megbízást a dr. Vajna és Bokor Kiadótól a Kép című könyv megírására, amely 1943-ban Megjegyzések a művészetről alcímmel jelent meg. A második világháború alatt, a tömeges deportálások idején sokan köszönhették életüket a Szőnyi családnak, ám őket sem kerülték el a csapások. Péter fiuk 1945-ben, Budapest ostromakor gyógyíthatatlan betegségben meghalt. Baross utcai lakásukat bombatalálat érte, szinte mindenük elpusztult – a képekkel együtt. Természetesen semmit sem lehetett úgy folytatni, mint a háború előtt. Leányuk, Szőnyi Zsuzsa és férje, Triznya Mátyás úgy döntöttek, hogy a jobb élet reményében el kell indulniuk a szabad világ felé. Rómában sikerült letelepedniük. A Szőnyi házaspár egyedül maradt, Zebegény nyújtott számukra vigasztalást és végső menedéket az elkövetkezendő nehéz években. Szőnyi nap mint nap vonattal járt be a főiskolára tanítani, s alig várta a Zebegénybe való hazatérést. „Amíg lehet, kint is szeretnék már maradni, a kertben kedvenc padomról figyelve a felhők járását, a madarak vonulását és a Duna időtlen idők óta futó, medret alakító folyását” – fogalmazott 1954-ben, a rádióban elhangzott önvallomásában. A zebegényi háztetőkön megvillanó, az udvarokban tüneményes színjátékot rendező fény érdekelte ekkoriban.
Az ötvenes években több monumentális megbízást elvállalt. A metró Népstadion melletti megállójába tervezett Mezőgazdaság és sport című falkép nem valósult meg. A moszkvai Mezőgazdasági Pavilon épületének díszítésére szánt hatalmas, 4 × 4 méteres pannókat 1951-ben befejezte. Nem volt könnyű összeegyeztetni elveit az elvárásokkal, mert a kezdetektől elutasította a direkt politizálást. Véleményét erről a Kép című könyvében már 1943-ban megfogalmazta: „Az irányított művészet lehet irányított, de nem lehet művészet, mert tökéletes szellemi szabadság nélkül művészit produkálni lehetetlen.” Volt bátorsága a „szocreálban” tobzódó korszakban olyan képeket beküldeni a nagy csoportos kiállításokra, mint a Zivatar után (1953) vagy a Pásztorlány (1957).
Utolsó monumentális megbízását, a csepeli posta seccóját 1956 nyarán fejezte be. Ekkoriban sokat betegeskedett, de nagy kedvvel dolgozott, mert fontosnak tartotta, hogy még egyszer– talán utoljára – megmutassa jellegzetes színharmóniáit, felsorakoztassa kedves figuráit, kifejtse témáit. Az 1957-es év sok örömet hozott Szőnyinek. Tavasszal, a gyümölcsfák virágzása idején Kollányi Ágoston húszperces dokumentumfilmet forgatott róla. Ősszel pedig elindulhattak feleségével Rómába. Nyolc év után először találkoztak a lányukkal. 1959–60 telén megismételték az itáliai utazást. Jó néhány üde akvarellt, gouache képet, tusrajzot hozott haza a két útról. Tárlatot tervezett olaszországi képeiből, egészsége azonban rohamosan romlott, így a kiállításra nem került sor.
Bár betegségéről mindenki tudott, sohasem panaszkodott, és az 1941-es tüdőműtétje utáni időt már ajándéknak tekintette. Halála váratlanul ért mindenkit, hiszen az utolsó pillanatig dolgozott. Háza, felesége halála után, 1967-től múzeum lett. A gyűjtemény teljes keresztmetszetet ad az életműről, és hűen őrzi a mester tárgyait, festőeszközeit, bútorait, könyvtárát. Műtermébe lépve megérezhetjük azt a varázslatos aurát, ami személyét övezte. Pataky Dénes, aki Szőnyi feleségének unokaöccse volt, gyermekkorában sok időt töltött a zebegényi házban, személyesen tapasztalta meg Szőnyi emberi habitusát. 1971-ben kiadott könyvében plasztikusan jellemezte a festő alakját: „Szőnyi lényéből végtelen harmónia, melegség, nyugodt derű áradt. Modora természetes, minden póztól mentes és közvetlen volt. Egyéniségének varázsa mindenkit megkapott, s ha egyenes tartású alakja megjelent valahol, azok is megérezték, hogy Valaki, akik nem ismerték.” Művészete és emberi példája máig hat, életműve a magyar festészet történetének fontos és maradandó része.