partnereink
Kozák Csaba: Dán kaviár. Kiállítás műtárgyak nélkül
A Powergames / Hatalmi játszmák című kortárs dán művészeti kiállítás nyitó művén – az Amikor egy ország szerelembe esik önmagával címűn – az Andersen meséje nyomán készült Kis hableány látható. Michael Elmgreen &Ingar Dragset lézerkróm, színes printjén a mesealak bronzszobra (Koppenhága jelképe) nárcizmusától eltelve, a tengerbe állított tükörbe néz. A művészek új értelmezésében a többször meggyalázott (fejét-kezét megcsonkították, átfestették, a tengerbe lökték stb.) nemzeti szimbólum önvizsgálatot tart: lehetséges-e önmagunkat ünnepelni és ünnepeltetni olyan világban, ahol az egészséges patriotizmus helyébe a nacionalizmus lép, és országhatárokon át terjed Európában.
A csoportos kiállítás minden műve, installációja, fotója, filmje a társadalmi valóság változékonyságára és kiszámíthatatlanságára koncentrál, miközben az idegengyűlölet, a rasszizmus megerősödésének veszélyére, a politikusok/politika, a művészek/művészet és a média felelősségére hívja fel a figyelmet. Teszik ezt különböző módon, más-más eszközökkel.
Jens Haaning sajtófotói a dán közelmúltra fókuszálnak. A nyolc fénykép mindegyike valamilyen fontos társadalmi eseményt idéz meg a közelmúltból, legyen az a dán csapatok csatlakozása az amerikai hadtesthez az afganisztáni és iraki háborúban, a parlament beavatkozása Christiana Szabad Város belügyeibe vagy éppen az, amikor a rendőrség és alternatív fiatalok csaptak össze, mielőtt lebontották volna az általuk több mint két évtizede lakott Ungdomhuset ifjúsági házat. A kisméretű fotók hatékonyan protestáltak városszerte, miután ingyenesen terjesztették a dán szórakozóhelyeken. Ott „jobban szóltak” mint a kiállításon. A Superflex művészcsoport Lángoló autója sajnos túl esztétikus ahhoz, hogy az utcai zavargásokra emlékeztessen. A közel tízperces filmen ezüstös luxusautó parkol az éj sötétjében – valahol a semmi partján -, majd az utastér kigyullad, berobban a motor, a karosszérián lángnyelvek futnak át, ég a fényezés, felhólyagosodik a festék, megpattannak az ablakok, szétrobbannak a gumik. Embernek nyoma sincs, a kamera 180 fokban veszi az „eseményt”. Annyira szépek a színek, a fekete háttér és a vörös csóvák harca, hogy semmi borzongtató nincs a jelenetben.
Tanja Nellemann Poulsen installációs terme, a Tanítsatok pár új trükköt a nacionalizmus nevű öreg pofának! viszont annál izgalmasabb. Üzenetét az itteni helyszínre aktualizálta. A mindenféle napilapból kivágott fotókat –magyar politikusokét és közszereplőkét – kartonlapra applikálta, majd tematikusan elrendezte. A fal síkjára merőleges rögzített dokumentumképek mindegyikén a szereplők mutogatnak, bele a világba. Mindenki mondja a magáét. Jövőbelátóink és jövőt formálóink nagyon meg akarnak győzni minket képzelt igazukról. Másutt – egy körasztalon – a papírmasé figurák fognak kezet egymással, de ahogy nézzük a körjátékot, az ősi gesztus tartalma (lásd, nincs nálam fegyver, nyitott a tenyerem, őszinte vagyok!) már kiürült, hiteltelenné, formálissá vált az üdvözlés momentuma. Egy képernyőn pedig interjú fut, amelyben a magyarországi romák helyzetét taglalják a szélsőjobb megjelenésének tükrében. Szó van még a nacionalista tendenciákról és a média hatalmáról. Korrekt: ez jön át rólunk, így látnak minket Dániából.
Ann Lislegaard elsötétített terében látható – ha látnánk – A becsapódó kapu dördülése (Henrik Ibsen naplója nyomán). A cím többet sugall, mint ami van: egy fekete térben fehér, zöld és kék fénypászmák járják útjukat, miközben négy nő hangját halljuk. Tudjuk, hogy Ibsennél Nóra elhagyta férjét és gyermekeit, de miért kell nekem vakon tapogatózva megkeresnem a kijárat vékony fénycsíkját, ahol kimenekülhetek a drámából?
Jans Haaning „etnográfiai dokumentumként” definiálja a 33 lány a 9. oldalról sorozatát. Az Ekstra Bladet (Dánia egyik legnagyobb napilapja) 9. oldalán helyi lányok tűnnek fel fürdőruhában, szexis fehérneműben vagy éppen félmeztelenül, miközben a tablóról megtudhatjuk keresztnevüket, életkorukat és a komolytalan kérdésekre adott butuska válaszaikat. „Mi a legjobb rajtad?” – Az eszem.” A képek előtt legálisan lehet bölcselkedni és kukkolni.
Bosch & Fjord Szabad Zóna Budapest -je installációs projekt, amely vitát kezdeményez arról, hogyan is lehetne újjászervezni köztereink életét, hogyan lépjünk át a magánzónánkból a közösségibe, és egyáltalán: mit lehet és mit nem. Az installációs térben – nagyított pesti térképrészletre telepítve – ötven táblát helyeztek el, amelyek felkínálják a szabadban való alvás, játék, csókolózás, kereskedés, imádkozás, táncolás stb. lehetőségét. Játékos és vidám, aktív dialógus a művészek és a városlakók között.
Tue Greenfort Kaviár Bár installációs terme a legegyszerűbb elemekből építkezik: trófeaként egy viza feje van a falra rögzítve, vele szemben a Kaviár felírat világít kék neonból, miközben a vásznon végtelenített film pereg, amin kaviárt szolgálnak fel. A művész azon túl, hogy a tokfélék – így a viza – veszélyeztetettségére figyelmeztet, tesz egy ironikus gesztust is. Ugyancsak ő, a kiállítás zártkörű VIP megnyitóján dokumentálta a Beluga-kaviár felszolgálását, majd ezt a filmet használta fel az installáció részeként. A tárlat egyik legegyszerűbb és legtisztább munkája.
Katya Sander Mi a kapitalizmus? műve olyan kérdést feszeget, amelyre az egyszerű halandó nehezen tud válaszolni. Egy filmet látunk a vásznon, ahol alig történik valami. A riporter besétál a zöld tájba, emberek bukkannak fel, az orruk alá nyomja a mikrofont és felteszi a fenti kérdést. Anya, apa, gyerek megtorpan, zavartan válaszolnak: az értékről szól, egyfajta gazdaság, egyben munkacsere, nyelvek, tudás, hatalom, árcédula, valami más, a kapitalizmusban minden racionális, a tőkét kivéve, stb. Közben folyamatosan „őőőznek”, kihagynak a riportalanyok.
Mindez egy fordított U alakú térben játszódik, melynek két oldala tükörrel borított, így a jelenet mindkét irányban a végtelenségig ismétlődik. Hát, ez van!
A dán kiállítás érdekessége, hogy a művészek gyakorlatilag semmilyen konkrét műtárgyat nem állítottak ki. Se grafika, se festmény, se szobor. És mégis: tárgy-együtteseik, installációik megpróbálnak rávilágítani arra, hogy mi foglalkoztatja kortárs művészeiket a hatalom, a művészet és a média háromszögében. Kár, hogy a néha túlérlelt koncepciókhoz maga a látvány nem mindig képes felnőni.
A csoportos kiállítás minden műve, installációja, fotója, filmje a társadalmi valóság változékonyságára és kiszámíthatatlanságára koncentrál, miközben az idegengyűlölet, a rasszizmus megerősödésének veszélyére, a politikusok/politika, a művészek/művészet és a média felelősségére hívja fel a figyelmet. Teszik ezt különböző módon, más-más eszközökkel.
Jens Haaning sajtófotói a dán közelmúltra fókuszálnak. A nyolc fénykép mindegyike valamilyen fontos társadalmi eseményt idéz meg a közelmúltból, legyen az a dán csapatok csatlakozása az amerikai hadtesthez az afganisztáni és iraki háborúban, a parlament beavatkozása Christiana Szabad Város belügyeibe vagy éppen az, amikor a rendőrség és alternatív fiatalok csaptak össze, mielőtt lebontották volna az általuk több mint két évtizede lakott Ungdomhuset ifjúsági házat. A kisméretű fotók hatékonyan protestáltak városszerte, miután ingyenesen terjesztették a dán szórakozóhelyeken. Ott „jobban szóltak” mint a kiállításon. A Superflex művészcsoport Lángoló autója sajnos túl esztétikus ahhoz, hogy az utcai zavargásokra emlékeztessen. A közel tízperces filmen ezüstös luxusautó parkol az éj sötétjében – valahol a semmi partján -, majd az utastér kigyullad, berobban a motor, a karosszérián lángnyelvek futnak át, ég a fényezés, felhólyagosodik a festék, megpattannak az ablakok, szétrobbannak a gumik. Embernek nyoma sincs, a kamera 180 fokban veszi az „eseményt”. Annyira szépek a színek, a fekete háttér és a vörös csóvák harca, hogy semmi borzongtató nincs a jelenetben.
Tanja Nellemann Poulsen installációs terme, a Tanítsatok pár új trükköt a nacionalizmus nevű öreg pofának! viszont annál izgalmasabb. Üzenetét az itteni helyszínre aktualizálta. A mindenféle napilapból kivágott fotókat –magyar politikusokét és közszereplőkét – kartonlapra applikálta, majd tematikusan elrendezte. A fal síkjára merőleges rögzített dokumentumképek mindegyikén a szereplők mutogatnak, bele a világba. Mindenki mondja a magáét. Jövőbelátóink és jövőt formálóink nagyon meg akarnak győzni minket képzelt igazukról. Másutt – egy körasztalon – a papírmasé figurák fognak kezet egymással, de ahogy nézzük a körjátékot, az ősi gesztus tartalma (lásd, nincs nálam fegyver, nyitott a tenyerem, őszinte vagyok!) már kiürült, hiteltelenné, formálissá vált az üdvözlés momentuma. Egy képernyőn pedig interjú fut, amelyben a magyarországi romák helyzetét taglalják a szélsőjobb megjelenésének tükrében. Szó van még a nacionalista tendenciákról és a média hatalmáról. Korrekt: ez jön át rólunk, így látnak minket Dániából.
Ann Lislegaard elsötétített terében látható – ha látnánk – A becsapódó kapu dördülése (Henrik Ibsen naplója nyomán). A cím többet sugall, mint ami van: egy fekete térben fehér, zöld és kék fénypászmák járják útjukat, miközben négy nő hangját halljuk. Tudjuk, hogy Ibsennél Nóra elhagyta férjét és gyermekeit, de miért kell nekem vakon tapogatózva megkeresnem a kijárat vékony fénycsíkját, ahol kimenekülhetek a drámából?
Jans Haaning „etnográfiai dokumentumként” definiálja a 33 lány a 9. oldalról sorozatát. Az Ekstra Bladet (Dánia egyik legnagyobb napilapja) 9. oldalán helyi lányok tűnnek fel fürdőruhában, szexis fehérneműben vagy éppen félmeztelenül, miközben a tablóról megtudhatjuk keresztnevüket, életkorukat és a komolytalan kérdésekre adott butuska válaszaikat. „Mi a legjobb rajtad?” – Az eszem.” A képek előtt legálisan lehet bölcselkedni és kukkolni.
Bosch & Fjord Szabad Zóna Budapest -je installációs projekt, amely vitát kezdeményez arról, hogyan is lehetne újjászervezni köztereink életét, hogyan lépjünk át a magánzónánkból a közösségibe, és egyáltalán: mit lehet és mit nem. Az installációs térben – nagyított pesti térképrészletre telepítve – ötven táblát helyeztek el, amelyek felkínálják a szabadban való alvás, játék, csókolózás, kereskedés, imádkozás, táncolás stb. lehetőségét. Játékos és vidám, aktív dialógus a művészek és a városlakók között.
Tue Greenfort Kaviár Bár installációs terme a legegyszerűbb elemekből építkezik: trófeaként egy viza feje van a falra rögzítve, vele szemben a Kaviár felírat világít kék neonból, miközben a vásznon végtelenített film pereg, amin kaviárt szolgálnak fel. A művész azon túl, hogy a tokfélék – így a viza – veszélyeztetettségére figyelmeztet, tesz egy ironikus gesztust is. Ugyancsak ő, a kiállítás zártkörű VIP megnyitóján dokumentálta a Beluga-kaviár felszolgálását, majd ezt a filmet használta fel az installáció részeként. A tárlat egyik legegyszerűbb és legtisztább munkája.
Katya Sander Mi a kapitalizmus? műve olyan kérdést feszeget, amelyre az egyszerű halandó nehezen tud válaszolni. Egy filmet látunk a vásznon, ahol alig történik valami. A riporter besétál a zöld tájba, emberek bukkannak fel, az orruk alá nyomja a mikrofont és felteszi a fenti kérdést. Anya, apa, gyerek megtorpan, zavartan válaszolnak: az értékről szól, egyfajta gazdaság, egyben munkacsere, nyelvek, tudás, hatalom, árcédula, valami más, a kapitalizmusban minden racionális, a tőkét kivéve, stb. Közben folyamatosan „őőőznek”, kihagynak a riportalanyok.
Mindez egy fordított U alakú térben játszódik, melynek két oldala tükörrel borított, így a jelenet mindkét irányban a végtelenségig ismétlődik. Hát, ez van!
A dán kiállítás érdekessége, hogy a művészek gyakorlatilag semmilyen konkrét műtárgyat nem állítottak ki. Se grafika, se festmény, se szobor. És mégis: tárgy-együtteseik, installációik megpróbálnak rávilágítani arra, hogy mi foglalkoztatja kortárs művészeiket a hatalom, a művészet és a média háromszögében. Kár, hogy a néha túlérlelt koncepciókhoz maga a látvány nem mindig képes felnőni.