Artportal.hu

Nincs lehetetlenebb vállalkozás, mint Liszt Ferencről röviden elmondani bármit is. Ezért kacérkodtam a gondolattal, hogy a Szalon Magazin kedves olvasóit a zeneszerző születésének kétszázadik évfordulójának apropóján valamilyen vizuálisan érdekes témával tisztelem meg, hiszen akad ilyesmi jócskán. Bemutathatnék az ő életében és hatására nagykorúvá váló zongorák közül néhány pompás darabot, vagy épp e lap számára joggal idézhettem volna fel a párizsi szalonok világát, ahol az ő karrierje is indult. Végül azonban elvetettem minden effélét. Talán sor kerülhet egyszer erre is, de úgy vélem, most fontosabbra kell használnunk az alkalom keltette figyelmet.

Liszt Ferenc ugyanis – minden látszat ellenére – az utókor szemében nincs a helyén. Furcsa állítás ez, hisz rengeteg szó esik róla, és most világszerte ünneplik e jeles évfordulót. És amúgy is gyakran játsszák a műveit, a róla szóló irodalom tengernyi, múzeumok, utcák, terek, intézmények, zenei versenyek őrzik emlékét több hazai és európai városban (sőt a világűrben egy kisbolygó (3910 Liszt) és a Merkúr bolygó egyik krátere  is viseli a nevét. – a szerk.)

Csak kísérőzeneként legalább kétszáz filmben használták zenéjét, róla magáról is tucatnyi játékfilm készült, a dokumentumfilmekről nem is beszélve. Szinte minden műve hallható lemezen, jobbnál jobb előadásokban. Hogy darabjainak csak kisebb részét adják elő gyakran, tudomásul kell vennünk, de ez érvényes majdnem minden szerzőre. Talán csak Bach, Mozart és Chopin a kivétel. (Nem véletlenül, hisz műveik mindig a zavarbaejtő érettség és tökéletesség példái.) Ráadásul Liszt életműve nem egyenletes színvonalú. Vannak gyengébb, kiérleletlenebb, olykor inkább a külsőségekben, semmint a zenei szubsztanciában erős darabjai.

Mi hát a baj? Nem végzetes probléma, és megszoktuk, hogy a róla érdeklődő „kultúraközvetítők”, vagyis az ünnepi média inkább a vele kapcsolatos bulvár témák iránt érdeklődik. Volt bőven ilyesmi is az életében, van tehát eszköz (legalábbis amit manapság annak gondolnak) alakját a szélesebb nyilvánosság elé tárni. Ahogy a médiaguruk tartják, az a fontos, hogy egyáltalán beszélnek róla. Az viszont már elég nagy baj, hogy Lisztet a legtöbben – még a zenészek közül is – csak fenntartásokkal sorolják a korszak legelsői közé, Schubert, Chopin, Brahms, Wagner társaságába. Még Mendelssohn és Schumann mellé is épphogy odaállítják, mint zeneszerzőt. Igaz, zavart okoz a kényelmes és sztereotip – amúgy felesleges és hiábavaló – besorolásban például a h-moll szonáta. Mert annál jelentősebb remekmű nemigen akadt a maga korában. Tán még mindig tart a 19. századi kortársi értetlenség? Lehet. De még mindig nem ez a legnagyobb baj.

A legnagyobb baj, azt hiszem, hogy minden ünneplés ellenére sem ismerjük azt a Lisztet, aki a mi számunkra, a 21. században valójában fontos lehet. Hogy mi lehet a fontos benne? Utolérhetetlen előadó-művészete, amit valójában csak közvetetten, leírásokból ismerhetünk? Vagy zenéjének újításai? Előbbi megtette hatását tanítványain keresztül, s ha ma valaki ráteszi a kezét a zongorabillentyűkre, abban benne van Liszt Ferenc mozdulata is. Úgy vélem, ma már nem ezek az elsődlegesek és aktuálisak.

Liszt számunkra a maga komplexitásában hordoz igazi üzenetet, mondanivalót, sőt feladatot. Liszt zenei őssejt volt. Pluripotens. Minden lehetett, és szinte minden lett is belőle. Egy egész zenei világ fejlődött ki ebből a tehetségből, önálló, senkihez sem hasonlítható élő struktúra, amely ráadásul nemcsak önmagában működött, hanem zenei génállományával megtermékenyítette utódait, s hat a mai napig. Önerejéből, a környezet elemeit magába építve felnövelte magát. Majd – akár egy igazi sejt – szét is osztotta önmagát, továbbadta, amit kapott, és persze azt is, amit káprázatos képességeivelő maga hozzáadott. S tette ezt éppoly önzetlenül, éppoly tékozlón, mint ahogy a természet árad szét mindenütt, ahol csak tere van.

És itt kellene következnie annak, amit nem lehet röviden kifejteni: hogyan alakult és milyen az a folyamatosan fejlődő zenei ezerarcúság, amely néhány üteméből mégis mindig és összetéveszthetetlenül csakis az övé. A virtuóz, csillogó indulástól az egyre elmélyülő, hosszú középső alkotóidőtől a késői darabok mintegy elvont világáig. Hosszasan lehetne csak illusztrálni, hogy miként volt fontosabb számára az alkotó géniusz lángja, a kibocsátott hő, mint a tökéletesség visszafogottsága. Sokoldalúságában is egyik leghivatottabb utóda, Kocsis Zoltán szavaival: „Ő akár az isteni egyensúly terhére, vagy a tökéletesség ellenében is fontosabbnak tartotta az új gondolatait közölni, akár a maguk leplezetlen formájában is. Őt mindenekelőtt a zene, és a zene jövője érdekelte. Liszt valahogy a dolgok közepébe vág, és mindig elsőként. Ő valóban megőrizte a forradalmár, ha úgy tetszik, a forradalmár rhapszodosz egyéniségét élete végéig. Liszt zenéje engem a szabadság gondolatával kecsegtet.”

Igen, Liszt őrizte meg 1848 szellemét a legerősebben minden kortársa közül. Ez már fontos üzenet számunkra. Wagner és a többi nagy újító idősödve egyre több zenei kompromisszumot kötött, mindvégig kereste a közönség kegyét, ha mégoly jó értelemben is. Az öreg Liszt azonban vállalta a meg nem értettséget, s akárcsak a késői Beethoven, nem engedett. Akkor már csak a tiszta, csak önmagáért létező zene érdekelte. Az idő őket igazolta.

Lisztnek azonban nemcsak a zenéje, a személyisége is tükrözi azt a határtalan komplexitást, amelyre – szerintem – ma is fontos figyelnünk. Nem sztársága és magánélete az igazán izgalmas (bár újítóként e téren is jelentőset „alkotott”), hanem a muzsikusénál nem kevésbé összetett, emberi magatartása. Rendíthetetlen önazonossága. Az is üzenet, ahogy a társadalomban élt, mert azt is szabadon tette, a konvenciókat csak eszközként használva szabadsága érdekében. Nagyvonalúsága is „Liszt-léptékű” volt. Egyedülálló maradta 19. században, s talán később is.Akárcsak a másokért vagy ügyekért való kiállása, önzetlensége, késői műveiben a magány, a meg nem értettség vállalása a zenei gondolat minősége érdekében. És mögötte minden csillogás, körülrajongottság, minden szerelem mellett a zseniknek oly gyakran kijutó szörnyű ár, az óhatatlan belső magány.

Liszt dimenzióit érzékeltetni e pár sorban tehát lehetetlen. De az talán lehetséges, hogy felhívjam a figyelmet arra: fogadjuk ebben az ünneplésétől zajos esztendőben műveit kicsit másképp, mint ahogy automatikusan tennénk. Gondoljunk arra, létezik-e ma vajon ilyen életerejű őssejt?

Mi, a befogadók próbáljuk megérteni, hogy dolgunk van ezzel a hagyatékkal. Ha mást nem is teszünk, gondoljunk arra, létezik-e, dolgozik-e közöttünk olyan, legalább a következő két évszázadra kiható zenei lángelme, aki magvakat hint a saját maga által termékennyé tett talajba?

S ha van, észrevettük-e? Úgy fogadjuk-e, ahogy megilleti? Vagy ugyanúgy teszünk, mint Liszt kortársai: talán felismerjük bizonyos mértékig zsenijét, talán rajongunk is érte, ám ahova nem tudjuk követni, azt elutasítjuk, s ezzel a magány börtönébe zárjuk.

Szalon 2011/3.