Artportal.hu

A festő neve sokak számára ma is a biedermeier korszak jelképe, miközben a szakemberek úgy vélik, hogy élete, munkássága éppenséggel fölrobbantja mindazt, amit biedermeier fogalmán értünk. A művészetről vallott forradalmi nézetei miatt nyugdíjazták a bécsi Akadémiáról – a következő generációk művészei éppen ezért tartották mesterüknek. Ferdinand Georg Waldmüller (1793-1865) mintegy kétszáz festményéből nyílt kiállítás a bécsi Alsó Belvedere épületében.

A XIX. század legnagyobb osztrák festője – halála után alig néhány évtizeddel így emlegették a festőt. Már a harmincas évek közepén rendes akadémiai tanácsossá nevezték ki, 1840-ben felkérést kapott, hogy fesse meg VI. Károly császár portréját a frankfurti Römer császárterme számára. Idős korában Tollhäusernek csúfolták kollégái, azaz olyan valakinek, aki nem képes egymástól elválasztani a világos és a sötét színeket. A pályája csúcsára ért művész ugyanis az 1840-es években háromszor is elutazott Szicíliába, s az ottani élmények hatására vásznain új, erőteljes világos színek jelentek meg. Hermann Bahr, a szecesszió krónikása szerint munkássága éppen ettől vált igen fontossá a szecesszió mesterei számára: „Van itt valaki – írta –, aki mindenki mást fölülmúl: az öreg Ferdinánd Georg Waldmüller. Micsoda erő, micsoda élet, micsoda napfény! Az iskolás sötétség nincs sehol, milyen égető! Ő már akkor tudta, mi a fény, már akkor tudta, mi a levegő!”

Akkor, vagy már jóval korábban is? Hiszen nyugodtan állíthatjuk, hogy akárcsak, nála éppen egy generációval korábban, Turner, ő is afféle csodagyerekként indult. Tizennégy évesen már a bécsi Akadémián tanult, s e tanulmányokat éppen akkor fejezte be, amikor mások általában elkezdték. Tizennyolc éves volt, amikor a pozsonyi országgyűlésen résztvevő Gyulay Ignác gróf, horvátországi helytartóval találkozott, s elszegődött rajztanárnak a grófi csemetékhez, Zágrábba. Ott készültek első olajképei, festett miniatúrákat, akvarelleket és színpadi dekorációkat a városi színház számára. Akkor ismerkedett meg Katharina Weidnerrel, a mezzoszoprán énekesnővel, akit 1814-ben feleségül vett. Az esküvőt Bécsben tartották, de éveken át vándoréletet éltek, oda költöztek, Baden bei Wientől Pozsonyig, ahol a feleség éppen szerepet kapott.

A magyar látogató számára már csak azért is izgalmas a Waldmüller-kiállítás, mert a festő élete, művei révén megsejthet valamit abból a gazdag, sokszínű kapcsolatrendszerből, amely a térség különböző kultúráit, nyelveit, népeit, tájait összekötötte. Jó néhány portré magyar polgárokat, arisztokratákat örökít meg, az egyik például Kinskyné Zichy Anna grófnőt, a másik az Esterházy herceg tanácsosát, és annak második feleségét, Majláth grófnőt, Mária lányukkal. Ennek az 1835-ös képnek a története egyébként regénybe illő eseményekkel gazdagítja a közép-európai festészet történetét: a képen alig tíz éves lány néhány évvel később egy Bécsben élő francia férfihez ment férjhez. Mária korai halála után az özvegy visszaköltözött Franciaországba, s vitte magával a nagyméretű családi képet is. A festmény létezésére csak 1913-ban figyeltek föl az osztrák szakemberek, s röviddel később az Österreichische Staatsgaleria, a mai Belvedere meg is vásárolta a Waldmüller munkásságában ritka nagyméretű alkotást.

Főműnek számítana a festmény persze a regényes részletek nélkül is, hiszen a kerti teraszon ábrázolt pár vonásai, tartása, öltözete, mögöttük a kőváza, a mellvéd részlete, s hátul a kibomló táj éppen olyan jól tükrözik Waldmüller portréfestészetének értékeit, mint a csendélet- vagy tájképfestőét. Ebből a szempontból talán még fontosabb a „fiatalkori” önarcképe 1928-ból, amelyen nem egyszerűen szépen megfestet táji háttér előtt, hanem a tájjal eggyé válva, a természettel teljes harmóniában jelenik meg a művész. Portréfestészetének harmadik kimagasló értékű darabja egy évtizeddel korábban, a vándorévek után, Bécsbe való visszatéréskor keletkezett. Döntő jelentőségű volt ez a mű Waldmüller pályáján, amelyre a megbízást Joseph G. von Stierle-Holzmeister századostól kapta, azzal a kéréssel, hogy: „fesse meg őt pontosan olyannak, amilyen”. A festő engedelmeskedett, így született meg az arckép egy idős, kövér asszonyról, az akkor hatvankét éves Maria-Henrietta von Stierle-Holzmeisterről (1755-1830), aki húsz éven át a bécsi Hofburgtheater ünnepelt színésznője volt – s lélekben tán mindvégig fiatal, karcsú és szép maradt. Waldmüller számára életre szóló tanulság volt a feladat. Ahogyan évekkel később is mondogatta, „az egyetlen helyes út, az örök, kimeríthetetlen forrás minden művészet számára: a megfigyelés, felfogás és megértés révén tárul fel előttem a természet.”

Az osztrák táj nagy képeskönyvét lehetne összeállítani Waldmüller alpesi tájképeiből, ugyanígy a kor osztrák társadalmáról is az alpesi legelők szegény embereitől az arisztokratákig vagy éppen a tehetős polgárokig, akik azokban az évtizedekben kezdték „belakni” a havasokkal körülvett völgyeket. Egyik 1835-ös festményén a Dahchstein hatalmas tömbjét ábrázolja a festő, ahogyan az Bad Ischl környékéről látszik, a másikon a jómódú közjegyző, Josef August Eltz családját, a távolban a hegycsúccsal, közvetlenül mögöttük a csinos villával. Mintha csak premier plánba menne át a nagytotál: a férfi és három fia vadászatról tér vissza éppen, a nej és az öt másik gyerek örömmel fogadja őket. Igen, ez talán az a biedermeier, amit a táj és az ember harmonikus kapcsolata, a jómód, a kedélyesség jellemez – s talán egy kicsit az is, hogy távol a nagyvárostól, szűk családi körben arról is megfeledkezhetett az osztrák polgár, hogy Bécsben még a falaknak is füle van ( a Bécsi Kongresszus után Metternich kancellár és emberei előtt nem volt titok). Sok-sok tájba helyezett portrét festett ezekben az években Waldmüller, a legszebbek közé tartoznak az Apraxin gróf gyermekeiről, Júliáról és Demetriusról készültek. Utóbbin éppen learatott búzakévékre támaszkodik a szalmakalapos, bőrnadrágos kisfiú, kezében virág, mellette kosár, kancsó és sarló, mintha csak ő dolgozott volna vele. Ezt a képet reprodukálták annak a katalógusnak a borítóján, amely az utolsó nagy, a Kunstforumban rendezett Waldmüller-kiállítást kísérte tizenkilenc évvel ezelőtt. Azon a tárlaton, illetve katalógusban szerepelt a festő kevés számú (összesen két) aktképének egyike is. A meztelen test csak ritkán, legfeljebb antik témákkal összefüggésben kerülhetett osztrák vászonra azokban az évtizedekben – Waldmüller talán azért festette az 1848-as forradalmi időkben, hogy megmutassa, mitológia nélkül is gyönyörűek a Fürdőző nők a hegyi pataknál.

Az ötvenes években azután újra nagy sorozatokat festett az Anyai örömről, az Ibolyaszedőkről, zarándokokról, falusi iskolásokról vagy éppen a nehéz munkát végző gyermekekről, elszegényedett, kilakoltatott családokról, koldusokról. Festett örömöt és fájdalmat, szerelmet és gyászt, felszabadult játékosságot és halálos kimerültséget. Mindent látott, mindent megfigyelt, s mindent megértett. Azután pedig? Mintha csak úgy gyúrt volna össze, úgy tömörített volna mindent festményei felületére, ahogyan a Guckkastenben, a képmutogató dobozban megjelennek a titokzatos távoli világokat ábrázoló képek a dobozba néző kíváncsiak előtt. Egyik 1847-es festményén falusi pajtában gyűlnek össze a gyerekek, önfeledten hallgatják a képmutogató férfi meséjét, figyelik a felemelt oldalú dobozban megjelenő képet. Ez már valóban majdnem a mozi, mégpedig a legjobb fajtából: egyszerre hiteles dokumentum és izgalmas kaland, pontos rekonstrukció és mesevilág. Érdemes lesz megnézni ezt a képet, ha majd a kiállítás bezárása (október 11.) után hazaérkezik Budapestre, a Szépművészeti Múzeumba.