Artportal.hu

Gyermek szeretnék lenni! – mondta Paul Cézanne Émile Bernard-nak 1904-ben, alig két évvel halála előtt, amikor már művészgenerációk tisztelték mesterükként. Komoly művészet és gyerekjáték? Jól megfértek a 20. század számos nagy alkotójának munkásságában, sőt a két dolog föltételezte egymást, ahogyan azt a malagai Picasso Múzeum kiállítása is bizonyította. A január végén zárt tárlattal kezdődött – nem hivatalosan – a művész születésének száznegyvenedik évfordulójára emlékező eseménysorozat. Magyar szemmel azért is izgalmas volt a tárlat, mert André Kertész fotográfiája és Breuer Marcell gyerekbútorai mellett A. Tóth Sándor festőművész négy bábját, egy festményét és egy plakátját is kiállították az andalúziai városban.

Illusztrált könyvek, játékok, bútorok, egyedi tervezésű vagy épp a tervek alapján nagy szériában gyártott alkotások jelzik, hogy megszámlálhatatlan azoknak a 20. századi művészeknek, építészeknek, íróknak a száma, akiknek a gyermekek kimeríthetetlen inspirációs forrást jelentettek, s egyben műveiket értő, élvező közönségük is volt. Számos esetben a művész családja, közvetlen környezete „hívja elő” az alkotói tevékenységet erőteljesen meghatározó homo ludenst a komoly alkotóból.

A gyermekek iránti érdeklődés az avantgárd mozgalmak természetrajzából is következik; abból a szándékból, hogy a művész és a közönség kapcsolata szorosabb legyen, mert a művészetnek hozzá kell járulnia egy új életszemlélet, új életstílus kialakításához. Ezek formálása akkor lehet a legeredményesebb, ha minél fiatalabb korban kezdődik el, ha a modern művészet formái és koncepciói szinte észrevétlenül jelennek meg a gyermeki környezetben. A játékok – ajánlották a rendezők a nézők figyelmébe a malagai Picasso Múzeumban rendezett Az avantgárd játékai című tárlaton – így válhatnak annak a tudatosan irányított átalakulásnak az eszközeivé, amely, ahogyan Moholy-Nagy László fogalmazott: „az embert elvezeti saját modern világa teljes élvezetéhez”.

A múlt század első negyedében sokan gondolkodtak a művészekhez hasonlóan. Ahogyan például a művészek közül Moholy-Nagy László, Kurt Schwitters, Joaquín Torres-Garcia – az új pedagógiai törekvések képviselői – többé nem a szüleik, nevelőik által saját képükre formálható lényeknek, miniatűr felnőtteknek tekintették a gyermekeket, hanem önálló, saját életkori sajátosságaik által meghatározott lényeknek. Sigmund Freud és követői élesen bírálták a hagyományos nevelési rendszert és a tanárt, a gyermeki lélek minél mélyebb megismerésére ösztönözték a nevelőt.

A mélyebb megismerésre irányuló szándék, a tiszta, naiv gyermeki látásmód iránti érdeklődés nem állt távol a19. század második, s a 20. század első felének alkotóitól sem. Miként a távol-keleti művészet, a japán fametszet az impresszionisták, majd az afrikai törzsi művészet a kubisták számára jelentett új inspirációs forrást, éppúgy a gyermekrajzok, s hozzájuk hasonlóan a naiv alkotók, vasárnapi festők, az elmebetegek művei is inspiratív hatásúak voltak. (Az utóbbit később Jean Dubuffet Art Brut-nek nevezte, s Lausanne-ban múzeumot szenteltek neki.) Baudelaire már 1863-ban, a Modern idők festője című munkájában úgy fogalmazott, hogy „a gyermek mindent az újdonság állapotában szemlél”, arra biztatva ezzel kora művészeit, hogy az akadémiai sémákat elvetve, a gyermeki naivitás állapotában nézzék a világot. Ha voltak, akik megszívlelték intelmeit, akkor Monet és Cézanne bizonyosan közéjük tartozott, amikor a művészi prekoncepció helyett a vizuális élmény közvetlenségét helyezték a képteremtő folyamat középpontjába.

A 20. század számos jelentős alkotója komoly gyűjteményt hozott létre gyermekek alkotásaiból, például Kandinszkij, Klee, Matisse, Miro, Dubuffet vagy éppen Picasso, s szinte valamennyiük művében megjelenik a gyermekek világa, nemcsak képi motívumként, hanem az általuk készített játékok formájában is.

Paul Klee 1902-ben, a szülői ház egyik szekrényében megtalálta saját rajzait, amelyeket három- és tízéves kora között készített. Az érzés, ahogyan például a Lány babával című 1905-ös festménye mutatja, egész munkássága szempontjából meghatározó élményt jelentett. Hasonlóképpen vélekedett 1907-ben született fia, Felix rajzaival kapcsolatban is. Egyik levelében írta: „A képek, amelyeket az én kis Felixem fest, jobbak, mint az enyéim.” Így hát akár hommage-nak is tekinthető, hogy mintegy ötven bábút készített gyermeke számára (közülük harminc máig megmaradt). 1921-ben a tizennégy éves Felix (aki operarendező lett), a Bauhaus legfiatalabb növendékeként szatirikus műsorokat adott elő a bábokkal, közöttük édesapja önarcképével.

Picasso abban az évben látogatta meg először a párizsi Etnográfiai Múzeumot, amikor Klee kisfia megszületett. A vizit eredménye egy játék baba lett, amelyet takarítónője kislányának készített. Az is akkoriban történt, hogy Picasso egy festményt kapott barátjától-riválisától, Henri Matisse-tól, mégpedig a Marguerite című képet, amelyet Matisse hat-hét éves fiának rajzai inspiráltak. A festmény hatása hamarosan Picasso egyik főművén, az 1907-es Avignoni kisasszonyok című kompozíció középső alakján (is) jól látható. Majd fél évszázaddal később Matisse nagy retrospektív kiállítását Az élet a gyermek szemén keresztül nézve címmel rendezte meg.

Picassót egész hosszú élete során mélyen foglalkoztatta a gyermekek művészete. 1956-ban egy gyermekrajz-kiállítás meglátogatásakor azt mondta a modern festészet és szobrászat kiváló szakértőjének, Herbert Readnek: „Amikor olyan idős voltam, mint ezek a gyerekek, úgy tudtam rajzolni, mint Raffaello. Sok évembe került, hogy úgy rajzoljak, mint ezek a gyerekek.” Máskor pedig: „sokszor tanulok valamit azokból a dolgokból, amelyek a kezükből kikerülnek”. Közös játékként készítette idősebb lánya, Maya és Paulo fia számára azokat a papírból kivágott figurákat, amelyekkel commedia dell arte típusú előadásokat tartottak egy üres cigarettás Gauloises kartonból fabrikált miniatűr színpadon.

Nagy és élvezetes kirándulásokat tett a gyerekjátékok világába a német-amerikai festő, Lyonel Feininger, az uruguayi Joaquín Torres-Garcia, a konstruktív univerzalizmus megalapítója, s még inkább Alexander Calder, a kinetikus szobrászat legnagyobb alakja. Calder számára a határok a művészet és a gyermekek világa között gyakran teljesen elmosódtak. 1926–1931 között egy bőröndben mutatta be cirkuszát, amelynek számos drótból hajlított, a legkülönbözőbb talált tárgyak összeépítésével készített figuráival tartott előadásokat, hitelesen adva elő a bohóc és a műlovarnő, a zenészek és az artisták szerepét. Hogy látta-e a Calder-féle cirkusz valamelyik előadását a fiatal, rimaszombati születésű művész, A. Tóth Sándor, ma már nemigen lehet kideríteni. Éppenséggel láthatta is, hiszen miután 1928-ban a budapesti Képzőművészeti Főiskolát elvégezte, három évet külföldön, Berlinben, Londonban és elsősorban Párizsban töltött. Egy ideig portrérajzolásból tartotta fönn magát, miután azonban megismerkedett Blattner Gézával, érdeklődése a bábjátszás felé fordult. Miként Bábjátékos című festménye vagy az Arc-en-Ciel előadásaihoz készített plakátja mutatja, a gyermekek világa és a grand art, illetve a grafikai tervezés szorosan összekapcsolódott az ő munkásságában is. Hamarosan meghatározó jelentőségű tagja lett az avantgárd bábszínháznak, az általa tervezett kubista-konstruktivista bábok (Fakatona, Kislány), ahogyan a Malagában látható négy mű újra megmutatta, egyedülállóak a magyar bábjátszás történetében, sőt, mára a nemzetközi bábművészeti törekvések történetével foglalkozó külföldi szakemberek figyelmét is fölkeltették. A. Tóth Sándor 1931-ben hazaköltözött, ám egy ideig itthonról is rendszeresen küldte vagy személyesen szállította a bábokat Párizsba.

A háború után a magyar bábos mozgalom élére állt. 1947-ben az I. Magyar Bábjátékos Kongresszus aktív szervezője volt – a fordulat éve után azonban az új művészetpolitika, a szocialista realizmus nem tartott igényt a bábos A. Tóth Sándor tudására. Egy esztendővel később azonban létrehozta és évtizedeken át vezette a pápai képzőművészeti kört, itteni és a kollégiumban végzett tevékenységére ma több nemzedéknyi művész, író, költő, filmművész gondol vissza hálával és tisztelettel. Tanítványa volt például a költő Nagy László és Csoóri Sándor, a képzőművész Hencze Tamás, Ézsiás István, továbbá a külföldre szakadt, filmszakemberként ismertté vált Andrew László, a magyar-amerikai képzőművész, Kur Csaba és az Ausztráliában élő Gelencsér Péter is.

Így hát, ha a malagai múzeumban rendezett tárlatot a Picasso-évforduló nyitányaként üdvözölhetjük, érdemes arról is szót ejteni, hogy megnyitásának napja, október 4. szinte pontosan egybeesett a kiváló magyar művész, A. Tóth Sándor halálának (1980. október 2.) harmincadikévfordulójával.

Szalon 2011/2.