Artportal.hu

Ha egy múzeum közgyűjteményi szempontból is értékes tárgyakhoz jut, az a muzeológusi munka legörömtelibb része: akkor kezdődhet az információ-rétegek szintről-szintre lehántása – és a tárgyak vallanak. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tára egy 2009 márciusi vételfelajánlás révén, a londoni Edmond de Unger és családja áldozatkész támogatásával, éppen ilyen kincshez jutott.

Az Ungár család szabadkai házának több nemzedéket és családi ágat reprezentáló, XX. század eleji berendezését Dr. Ungár Pál és felesége ajánlotta fel a múzeumnak.

A család magyarországi története úgy kezdődik, mint egy mese – pedig csak korszakos jelenség volt. A XVIII. század utolsó éveiben, jó reménnyel és némi alaptőkével, elindult szerencsét próbálni Morvaországból egy fiatal zsidó kereskedő. Délnek vette az irányt, a Bácskába, ahol ezer jó hold annyit ért, mint máshol háromezer – ahogy akkoriban mondták. Ez az ős a Baumgarten/Baumgärtner Mózes névre hallgatott. Az észak-bácskai Ómoraviczán, a mai Bácskossuthfalván telepedett le, családot alapított, nevét Ungárra változtatta, s igen ügyesen forgatta az eszét és a pénzét. A nyolcgyermekes família ezáltal már a következő nemzedékében komoly, sőt egyre gyarapodó vagyonra tett szert földbérletekből, földvásárlásokból és állattartásból. „Morovica”, ahogy a helyiek nevezik, végig megmaradt a család egyik bázisának, de idővel jónéhány környékbeli és távolabbi településen lettek kúriáik, házaik, egy településen gyakran több is. Mózes legkisebb gyermekének, Benjáminnak a fia, a nagybirtokos Ungár Lajos tette különös döntésével a Bácska-szerte egyébként is híres családot országosan ismertté. Egy hasonlóan neves köznemesi családdal, a Vojnich-Somsich-Szemző famíliával került ugyanis konfliktusba 1901-ben. Kamjonkai Szemző Gyula, a húszéves hozományvadász, zombori dzsentri aranyifjú, megszöktette Ungár Lajos egyetlen gyermekét, Piroskát, és esküvőt kényszerített ki a szembeszegülő apából. Ő azonban, bár látszólag beleegyezett a házasságba, csúful rászedte a kúriájában összecsődített násznépet, az utolsó pillanatban meghiúsítva a frigyet. Bizarr prológus, hogy a házasság hamarosan, 1902-ben mégiscsak megköttetett – még abban az évben megszületett a fiuk is – és 12 évig tartott. De ez már másik történet. A politikai üggyé dagadó „esetet” minden jelentősebb helyi és budapesti lap megírta, Ady is reflektált rá a Nagyváradi Naplóban. Így értesült róla Mikszáth Kálmán is, és lett az A Noszty fiú esete Tóth Marival című, 1908-ban megjelent regényének az ihletője.
A megvásárolt hagyaték az Ungároknak a XIX. sz. közepétől a XX. sz. első feléig élt két nemzedékétől származik. Ez volt a család aranykora – fogalmazott Ungár Márta. A tőkés szellemű vállalkozások és modernizálások, majd a banki és egyéb befektetések a gyorsan gyarapodó és polgárosodó új társadalmi réteg, a vállalkozó birtokosok kategóriájába emelte őket, azokéba, akik a gazdálkodást egyfajta üzletágnak tekintették. Bár Benjámin gyermekei eltérő módon alkalmazkodtak a változásokhoz - Ferenc megmaradt a hagyományos gazdálkodásnál, József 1913-ban nemesi oklevelet szerzett (a családban egyedüliként), Lajos progresszíven gazdálkodott –, a polgári életvitel mindannyiukra jellemző volt. Városi családi házaik, külterületi kúriáik igényesek és korszerűek voltak. Szabadkán sorra épültek szecessziós stílusú tekintélyes bérházaik is. Gyermekeiket már jórészt taníttatták, s nevelőnők voltak mellettük. Külföldre, fürdőhelyekre utaztak, nagy társadalmi-közéleti és társasági életet éltek, jótékonykodtak, adakoztak, az elszegényedett családtagok megsegítésére alapítványt hoztak létre. A teleket, mint a bácskai „intelligencia” általában, a pesti Hungária Szállóban töltötték. Nagy (szak)könyvtárakat hoztak létre, figyelemmel kísérték a kortárs művészeteket.

A felkínált hagyaték gerincét három bútorgarnitúra képezi, három helyszínről s két generációtól. Mindhárom szecessziós stílusú, jelzett és nívós. A „látható modernséget” és használóik gazdasági erejét, valamint mindezek demonstrálásának fontosságát jelzik számunkra. Tanulságos a művészi és a társadalomtörténeti jellemzők összefüggése. Jól reprezentálja az előbbieket első garnitúránk, egy teljes előszoba-bútorzat, tölgyfából. Darabjai: egy háromajtós üveges szekrény, egy kereklapú asztal három karosszékkel és egy füles fotel. Az együttes József fia, Ungár Lipót Pál (1875-1944) 1897-ben épült szabadkai, akkori nevén Erzsébet utcai földszintes házának volt a tartozéka (a felajánlott hagyaték minden darabja ebben az épületben őrződött meg). Olyannyira szerves tartozéka, hogy az 1911-ben bővített-korszerűsített lakóház újonnan kialakított előszobájának belső kiképzését ehhez a garnitúrához terveztették. A hall szerepét is betöltő helyiség falait olyan falambéria-szerkezettel burkolták, amelynek hozzáépített elemein visszaköszönnek a szekrényajtók geometrikus motívumai, s a keretek közét a székek kárpitjainak csíkos szövetével tapétázták ki. Sajnos, mára az eredeti szövet egyik felületen sem maradt meg. A kétszárnyú, gerébtokos ablak felső, félköríves keretébe pedig a sárga üveges, négyzetrácsos felület közepére, a szekrény ovál-mintájával keretbe foglalva, a kárpit színeit visszaadó színes „maszatolt” üveget tettek. Unikális bizonyítéka ez a szecesszió alap-meghatározójaként emlegetett művészi egység (Gesamtkunstwerk)-gondolatnak, ha itt még csak ebben az egyetlen helyiségben valósult is meg „a lakás a műalkotás teljessége”-elv. Így is meggyőzően bizonyítja az új polgárság – ez esetben a jogot végzett földbirtokos-gyáros tulajdonos – igényét az őt szociálisan reprezentáló modern művészetre. Ez az enteriőr-alkotási módszer emeli a bútorgarnitúra művészi értékét. Az oroszlán-sas emblémás papír etikett s egy további, beégetett jelzés tanúsága szerint a garnitúra Jacob & Josef Kohn hajlítottbútor gyárában készült.

A bútoripart forradalmasító, Michael Thonet (1796-1871) nevéhez fűződő hajlítottbútor gyártás a XIX. század második felétől lehetővé tette a bútorok gépi sorozatgyártását, viszonylag olcsón, s az asztalosbútornál olykor tartósabb kivitelben. Hajlított fából az első szériabútorok – osztrák hatásra, formatervezéssel társulva – szecessziós stílusban készültek. Új anyagokból, új technikával új formák születtek tehát a modern, a régi ellen lázadó embertípus igényeinek kielégítésére.

Az 1849-50 körül Jacob és fia, Josef Kohn által alapított morvaországi épületelem-gyár 1868-tól gyártott hajlítottfa bútorokat és a XIX-XX. század fordulójára már vezető szerepet játszott abban. A Thonet-gyár legmarkánsabb vetélytársává váltak, sőt náluk is progresszívebbé. Hogy sorozattermékeik is neves tervezők munkái legyenek, tehát műtárgyak, legalább olyan fontosnak tartották, mint a cég hírnevét. Ők alkalmaztak először (1899) saját tervezőt, a Hoffmann-tanítvány Gustav Siegelt (1880-1970), s vele a cég a bécsi szecesszió legelőremutatóbb irányzata mellett tette le a voksát. Maga Josef Hoffmann (1870-1956), a Wiener Werkstätte egyik megalapítója, az Art Deco európai előrevetítője, a geometrikus ornamentikával jellemezhető bécsi szecesszió képviselője, a „Kis Négyzet H”, ahogy becézték, rácsos mintáira utalva, a bécsi szecessziót életre keltő, iskolateremtő Otto Wagner (1841-1918) tanítványa volt. Mindezen irányzatok és a hajlítottfa bútorok közti ideológiai azonosságot a Kohn-gyár teremtette meg azzal, hogy piacra dobta az építészek tervezte európai színvonalú szecessziós bécsi hajlított bútort, ahogy az Ungárok előszoba-garnitúrája is bizonyítja, szériában, sokféle funkcióban, egymáshoz rendelhető együttesek formájában is.

Az Ungár-előszoba nem szokványos összeállítású: nincs hozzá kanapé, ugyanakkor kétféle széktípusa és könnyed, finom vonalú, narancsszínűre pácolt fenyőfa belsejű üveg- és teleajtós szekrénye a helyiség szerepbővítésére enged következtetni. Gyártási sajátossága a sötétre pácolt tömör tölgy és tölgyfa-furnér felületek különleges fehérrel barázdált mintázata, valamint a székeken alulról, a káva és a lábak érintkezésében, díszítő és rögzítő elemként egyaránt funkcionáló tömörfa gömbök, s a karosszékek alján görgők alkalmazása. A szekrény üvegfelületeinek lécszerkezet-mintázatát geometrikus ovál- és domborúlencse-motívumok alkotják, ezen kívül ornamentika (szintén geometrikus) csak a kulcslyukveretek felületein található. A székek U-alakú támlaívei, hajlított tömör tölgyfa karfái, a leegyszerűsített, arányosan tagolt felületek, a négyszögletes keresztmetszetű rúdelemek/pálcasorok a funkcionalitásnak a dekorativitást mellőző, „stílus nélküli”, szinte Bauhaus-os minimalista formanyelvét képviselik. Ezért leginkább Josef Hoffmann design-jával, vagy legalábbis Hoffmann modorában készülteknek kell tartanunk a garnitúra darabjait, különös tekintettel a valószínűsíthető 1905-10 közötti gyártási időpontra. (Beszerzési forrásként szóba jöhet a Kohn-cég Kossuth Lajos u. 10. alatti bemutatóterme, de bécsi üzletük is.)

Tény, hogy ezek a bécsi szecesszió stílusában készült bútorok – ahogy a többirányú kutatás feltárja – egy egész társadalmi rétegcsoport korszakos életérzését közvetítik.