Artportal.hu

Ha Széchenyi István ma élne, akkor… Sokszor hallani ezt a mondatot. Mit szólna ehhez, ahhoz? Hinné ezt vagy azt? Hagyná, hogy így vagy úgy legyen? A közlekedés… az építkezések… a főváros… Sok mindenről eszünkbe juthat, hogy ő miképp akarta. Egy új reformkor… Ki ne szeretné, hogy legyen? Ha őrá gondolunk, immár százötven éve, valójában mindig magunkról akarunk mondani valamit.

A kiállítás akkor jó szakmailag, ha a Széchenyi-életmű korabeli tényeit úgy csoportosítja, hogy abból a mi világunk is értsen. A kiindulás tehát, hogy nem a teljes életutat mutatjuk be kronológiai rendben, hanem három téma köré rendszerezzük a tárgyakat és a mondanivalót.

Az első blokk középpontjában a reformkori alkotó államférfi, a „magyar civilizátor”, „korunk tetteinek nagy mozgatója” áll. A címe: „Híd, város, ország.” Nem lehet ugyanis az összes alkotást ugyanolyan mélységig tárgyalni, így érdemes kiválasztani egyet – mondjuk a hidat –, és azt mutatni be, hogy Széchenyi mindig milyen összetetten, sokoldalúan ragadta meg a témát, amellyel éppen foglalkozott. Mert ez a híd modern közlekedési műtárgy (annyira modern, hogy tíz évvel korábban még ebben a formában nem lehetett volna megépíteni), továbbá áru- és személyszállítást, közlekedést szolgáló létesítmény egy folyó két partján. Összeköt két várost: Budát és Pestet – ám ezek az ország történelmi fővárosa és új gazdasági központja –, így az összeköttetés új minőséget teremt; összeolvadásukkal új, korszerű magyar főváros jön létre, ahová koncentrálódhat a gazdasági, tudományos, szellemi-politikai-kulturális stb. energia. Az új főváros a Habsburg Monarchia gazdaságilag legfejlettebb központja lehet, mert a Vaskapunál megnyitott Duna révén a Nyugat árucikkeit Kelet felé közvetítő világkereskedelemnek lesz a központi elosztó állomása, s mivel egy birodalom gazdasági központja, igen gyorsan politikai központtá válik, így Bécsből Budapestre helyeződne át a Habsburg-állam fővárosa. A hídon mindenki fizeti a vámot, így a kiváltságok és a társadalmi különbségek felszámolásának ez lesz az egyik első, nagy lépése stb.

A híd gondolatnak ezeket a részleteit azután ki lehet bontani kisebb résztárlatokon. Tudjuk, a formai minta, a Hammersmith-híd ma is áll – de nem eredeti szerkezetében. Az anyagok s a technika csupán a századfordulóig bírta az egyre nagyobb terhelést. Kropf Lajostól (1852–1939), a Londonban letelepedő magyar mérnöktől származó adat szerint Ordish, William Tierney Clark asszisztense mesélte, hogy amikor az Oxford–Cambridge kollégiumi csónakverseny után fölengedték a tömeget a hídra, „a hatalmas vasháncsok úgy nyújtózkodtak, mint akár a gummi, úgy hogy az öreg úrnak égnek meredt minden haja szála”. Örökre kár, hogy az átépített híd ma már nemigen hasonlít budapesti testvérére. Áll azonban kistestvére Marlow városkában, ahol a Temze még bűbájos vidéki folyócskaként kanyarog a kertek alatt, és a vadkacsacsaládok békés hápogását csak ritkán töri meg a kirándulók autóinak pöfékelése… A híd mintha a miénk makettje lenne, és ennek megfelelően pompás márványtábla emlékezik meg rajta budapesti bátyjáról.

A vámfizetés kötelezettsége a modern, demokratikus nemzet kialakulása felé vezető lépés volt, mert a nemesi adómentesség felszámolásához járult hozzá – márpedig közös nemzettudata csak egyenrangú emberek csoportjának lehet. Ennek nyilvánvalóságát az önkényuralom korában is őrizte az emlékezet, tréfásan kifordítva a következő anekdotában. A legsötétebb elnyomás idején egy susztergyerek odasomfordált a hídhoz, és megkérdezte a szigorú hídpénzszedőt:

– És tessék mondani, a kutyáknak is kell fizetni vámot?
– Nem, nekik nem kell – hangzott a felelet.
– Akkor én egy Kossuth-kutya vagyok! – kiáltott fel vígan a gyerek, és az őr mellett elslisszolva átfutott a hídon…
A példák folytathatók – a történészi-muzeológusi fantázia szabadon szárnyalhat, mit mivel reprezentál.

Az első blokk „üzenete” tehát: íme egy zseni, akitől azt tanulhatjuk meg, hogy mindig összefüggésekben kell tervezni, és a legapróbb dolgoknak is szervesen bele kell illeszkedniük a legnagyobb dolgokról szőtt tervekbe.

A második blokk a döblingi remete világa. „Az önkényuralom ellenfele” – ez lehet a címe. Ennek keretében bemutatjuk a szanatórium mikrovilágát, Döbling idilli viszonyait – ellentétben a korabeli elmeorvoslás iszonyatos körülményeivel. Az orvosi dokumentumok révén érzékeltetjük, hogy Széchenyi valóban beteg volt (mániái, bipoláris depressziója, családirtási kényszere, öltözködési és viselkedési különcségei, az ezeket bemutató diagnosztikai leírások stb.), de másfelől be kell vallani, hogy nem tudjuk, konkrétan mi volt a baja. Világossá igyekszünk tenni, hogy nem a logikájával és a memóriájával volt gond, így akik nem vele éltek, hanem csak meglátogatták, joggal hihették azt, hogy nem is beteg.

A rohamból való feltisztulás után, lényegében 1856-tól magas színvonalú értelmiségi-politikai tevékenységbe kezdett – valójában egy titkos cikk- és röpiratgyártó központot működtetett lakosztályában. Kik voltak a munkatársai? Hogyan született a Blick? Hogyan szervezték meg a kinyomtatását Londonban? Be lehet mutatni a rendőrségi nyomozás dokumentumait – a Bach-korszak rendőri világát, és a lehetséges mértékig a halál körülményeit.
El kell hozni Nagycenkről a véres inget, zubbonyt, nadrágot – döbbenetes látvány…

A fotók alapján valamennyire rekonstruálható a szoba, főképp a karosszék, amelyben ült. Mellette lesz egy vitrinben Tolnay Antal plébános „historia domus”-a, amelyben leírja, hogyan magyarázta el neki maga Széchenyi az öngyilkosság legbiztosabb módját – és közben a falon lévő képernyőn egy DVD-film menne folyamatosan, amelyben elmagyarázzuk, miképp is történhetett maga az öngyilkosság.

Az igazán nagy kihívás a betegség jelentőségének érzékeltetése az egész Széchenyi-sorsban és -életműben. Ezzel összefüggésben kell föltenni a kérdést: végül miért is lett öngyilkos Széchenyi István? Mi lehetett az a végső ok, amely a fegyvert a kezébe adta? Ahhoz, hogy a válaszadás problémájának lényegét megértsük, ismételten le kell szögezni a tényt: a gróf valóban elmebeteg volt, és nem politikai menedékhelyként tartózkodott a szanatóriumban. Jóllehet már életében elterjedt, hogy nem volt semmi baja, ez tévedés. A történész a múltbeli emberi cselekvés bemutatásánál sokszor a lehető legkézenfekvőbb módon alkalmazza azt a technikát, hogy ahol hiányosak az adatok, ott a hajdanvolt valóság rekonstrukciójához segítségül hívja az ún. józan észt. Annak alapján valószínűsíti hőse egyik vagy másik cselekedetének motívumát, hogy más, józan ésszel élő ember mit is tett, illetve gondolt volna ugyanabban a helyzetben.

Ám nyilvánvaló, hogy egy elmebeteg esetében ez a logika csődöt mond, különösen akkor, ha nem ismerjük a betegség diagnózisát. Ez a helyzet Széchenyivel is. Lehet tehát, hogy a legnagyobb magyar öngyilkossági elhatározásában komoly szerepet játszottak a tettét megelőző események, a házkutatás és a fenyegetés az állami elmegyógyintézetbe való átszállíttatással. De lehetséges az is, hogy mindennek semmi köze nem volt a végső tetthez, és az kizárólag elmeállapota újabb, a külső körülményektől teljesen független, belső „elsötétülésének”, vagyis lelki betegségének volt kizárólagos következménye. Ezt a tanácstalanságot, ezt a dilemmát bizony be kell vallani a kiállítás során.

A második blokk üzenete: a beteg ember is hasznos tagja a társadalomnak, és nincs olyan nyomorult sors, amelyből ne lehetne áldozatosan szolgálni a hazát.

A harmadik blokk Széchenyi hatásával foglalkozik, amely elér napjainkig. „Széchenyi kultuszai: hős vagy áldozat?” – ez lehet a címe. Témái a temetés körüli korabeli kultusz, majd a dualizmus kori szerényebb glorifikálás. Ennek részeként kiállítjuk a pusztacsaládi Szent István-szobor (1860) másolatát, mert a királyfej megformálása Hans Gasser szobrász döblingi Széchenyi-portréját követi. A második témakörben a két világháború közötti korszak feltétlen Széchenyi-istenítését (Szekfű Gyula „Három nemzedék”-ét), míg a harmadikban a szocializmus két korszakának eltérő Széchenyi-képét mutatjuk be. Mindvégig párhuzamba lehet állítani a Kossuth-utókor alakulásával, mert a manipuláció a kettő együttes kezelésekor látszik igazán. Itt valamiképp világossá lehet tenni, hogy minden kor a maga problémáira keres választ, és ehhez használja fel a nagy embert, sokszor teljesen gátlástalanul és kíméletlenül. Ha pedig a történelmi szereplő tetteit, gondolatait meghamisítják, akkor nem hőse, hanem áldozata lesz saját kultuszának.

A harmadik blokk üzenete: a kultuszok ritkán őrzik a történelmi szereplő valódi arcvonásait, legyünk tehát elővigyázatosak. Ugyanakkor a holtak iránti kegyelet örök erkölcsi parancsa: igyekezzünk lemosni emlékükről a hamis kultuszok festékét.