partnereink
Szentkirályi Miklós: Íme, az ember. Munkácsy Ecce Homo-jának vándorútja
„Az egész kép csodálatos, mély néma drámaiság hatja át, s egy varázsütésre megelevenedhet, megvalósulhat, konfliktusban robbanhat ki. A kép olyan valószerűséggel tárja fel a mindkét nemre jellemző aljas emberi indulatokat, hogy jellemzésére minden szó kevés … mindezen keresztül nyilvánvaló, hogy a művész szemléletmódja emberi, mélyen megrázóan emberi.” (James Joyce, 1899)
A Krisztus-trilógia utoljára megfestett képének gondolatával Munkácsy Mihály az 1890-es években kezdett foglalkozni. Valójában Krisztus és Pilátus második találkozását jelenítette meg drámai erővel. Alapgondolata a Megváltó, mint megkínzott istenember, aki méltósággal vállalja sorsát, ezzel indulatokat, szánakozást, ijedséget, haragot és gyűlöletet gerjeszt a tömegben, melyet igazi átéléssel, kitűnő komponálással, nagyszerű jellemábrázolással és elemi erővel jelenít meg. A monumentális mű előkészítése 1893-ra datálható. Munkácsy ekkor kezdte gyűjteni a kompozíció modelljeit, döntött helyszínéről, festette első színvázlatait, ceruza- és tollrajzait, tanulmányfejeit, többek között az önálló képnek is helytálló töviskoszorús Krisztust, és 1885-ben elkészítette a 165x219 cm-es, végleges kartonvázlatát. Az ekkor már nagybeteg Munkácsyt rengetegen bíztatták a kép megfestésére. 1895-ben bemutatott vázlatának sikere alkotásra késztette. Anyagszállítója, Alan Hardy 26 m2-nél is nagyobb, 403x650 cm felületű, monumentális vásznat állított fel a párizsi műtermében. Munkácsy tanítványai segítségét is igénybe véve kezdte meg utolsó főművének, a Krisztus trilógia harmadik képének megfestését, amely egyben utolsó alkotása. Az Ecce Homo budapesti bemutatásakor még utoljára fényesen megünnepelték a mestert, aki rövidesen szanatóriumba került és hosszas szenvedés után, 1900. május elsején meghalt.
Az Ecce Homo szerkezetileg összefogott, nagyszerűen megkomponált, a trilógia darabjai közül ez a leginkább leíró jellegű. A több mint hetven alak mindegyike kitűnő jellemábrázolás. A festményt Munkácsy hozatta el Budapestre, a millenniumi kiállításra, ahol több mint 300 ezer ember látta. Ezt követően Bécsben, Brüsszelben, Angliában és Írországban láthatták százezrek, többek között James Joyce, aki elragadtatott hangon írt az Ecce Homoról. Később a festmény megfordult Amerikában is, majd visszakerült Európába, végül Déri Frigyes birtokába jutott. Halála után, 1924-ben egy nagy értékű gyűjtemény hagyatékaként e festmény is Debrecen tulajdonába került, de csak 1930 februárjában érkezett Debrecen városába és került az állandó kiállítására épült, tetővilágításos kiállítási helyiségbe.
1993-ban a Golgota, majd 1995-ben a Krisztus Pilátus előtt is visszatért Amerikából és a Déri Múzeumba került, így a nagyközönség először láthatta együtt e három monumentális festményt.
A Golgotát (1992) és a Krisztus Pilátust (1995) követően került sor az Ecce Homo restaurálására 2009-ben, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. Restaurálását alapos előkészítés előzte meg, melynek része volt az előző két festmény dokumentációinak tanulmányozása.
Az Ecce Homo állapotát megvizsgálva megállapítottuk, hogy a mintegy 110 éves festmény anyagát a sok szállítgatás, számtalan helyszínen való kiállítás igen megviselte. Több időpontban és eltérő igényességgel, illetve sikerrel javították ki a keletkezett sérüléseket. Hatalmas vászna hullámosodott, húzószélei elhasználódtak, alapozása és festékrétege erősen kiszáradt, oxidálódott. Több helyen a festékrétegei szétcsattantak, erősen repedezettek. A korábbi retusok színei elváltoztak, megsötétedtek, sok esetben pergésnek indultak. Általunk ismert utolsó kezelésekor Sárdy Brutus és fia, Sárdy Lóránt 1968-ban eltávolították a lakkrétegeket és a kép tisztítását is megkísérelték több-kevesebb sikerrel. A Munkácsy festéstechnikájában előszeretettel alkalmazott bitumenes anyagot kezelni nem tudták, a festék sok helyen szétmázolódott, a világos részeket „túltisztították”, míg a sötét tónusokon a lakk és a szennyeződés megmaradt – így fény-árnyék hatása, színharmóniája disszonánssá, színvilága mára már fáradttá, fagyossá, fakóvá vált.
A szemmel láthatóan nagyon elhanyagolt állapotú festmény restaurálásának első ütemében a legszükségesebb vizsgálatokat végeztük el, a mű alapos megismerése céljából. Megállapítottuk, hogy az 1968-as feltáráskor a világos színeket tisztították erőteljesen, míg a sötét és bitumenes részeket változatlanul hagyták. Talán érezték, hogy megfelelő vegyszerek hiányában így nem okoznak kárt. Különös körültekintéssel készítettük el az oldószer teszteket, figyelemmel a Munkácsy festőtechnikájában előszeretettel alkalmazott bőséges festőszerekre, illetve a bitumen túlzott használatára.
A tervezett első ütemben került sor a festett felület átfogó tisztítására, majd a belefestések, rosszul illeszkedő retusok és a helytelenül értelmezett, utólagos retusok leoldását és eltávolítását is elvégeztük.
A mai értelemben vett restaurálással tehát azt tűztük ki célul, hogy visszamegyünk időben a mű egy korábbi állapotáig. Kérdés, hogy a választott időpont az az idő-e, amikor Munkácsy, befejezve a képét, letette az ecsetet, vagy 10-20 évvel későbbi, tehát a nagy utazások befejezésének ideje. A Golgota és Krisztus Pilátus esetében visszatértünk az 1907-es tűzvész évének állapotára.
Tudjuk, hogy a trilógia első két darabja 1987-ig John Wanamaker amerikai milliomos tulajdona volt. A Wanamaker-rezidencia tűzvész áldozata lett, az ott őrzött két Munkácsy-kép is szinte odaveszett. A képeket a kor tudása szerint restaurálták (felújították, átfestették) és 1911-ben Philadelphiában, a Wanamaker Áruház különtermében állították ki, s minden böjti és húsvéti időszakban a nagyközönség számára is láthatóvá tették. Egyébként mindent leszedtünk a festményekről, ami a tűzvész óta rákerült: hét-nyolc lakkréteget, két-három festékréteget távolítottunk el.
Az Ecce Homo tisztítása esetében az 1930-as évekig mentünk vissza. Ekkor került Déri Frigyes birtokába, de különösen figyelembe vettük a Sárdy-féle restaurálást is. Azokat az értékeket, amelyek a restaurálások „hozzátételei” és kitűnően illeszkednek a képbe, megőriztük, míg azon anyagokat, amelyek károsan befolyásolják az eredeti rétegeket, eltávolítottuk. Tapasztalataink szerint mindhárom kép esetében a javítások 70-80 százaléka indokolatlan átfestés volt, amely alól tökéletesen feltárható volt a Munkácsy ecsetje által felhordott, eredeti réteg. Elődeink hibáit sikeresen korrigálta a restaurálással megbízott művészcsoport: Béres Erzsébet, Czifra Mónika, Dobai Csaba, Korényi János, Lente István, Somogyi Márton, szerény személyem, Szentkirályi Miklós vezetésével.
Leoldottuk a Sárdy-féle retusokból és lazúrokból a túlzottakat, hiszen ők megpróbálták eltüntetni még a legapróbb repedéshálókat is, elfedve így Munkácsy eredeti színeit. Egy kép repedéshálóját a múlt században, de gyakran napjainkban is még hibának tartották, tartják. Ma azt mondjuk, hogy a természetes folyamat okozta repedésháló a kép szerves része, jellemzője. Egy méterről már nem is látszik. Kritikus szemmel, közelről nézve, persze mondhatja valaki, hogy mit csináltak a restaurátorok, hiszen repedezett a kép? Megőriztük az eredetiségét, válaszolhatunk erre, mert ez az összerepedezett felület Munkácsy utolsó kézjegyét viseli, és a repedezés egy sajátos anyaghasználat és természetes öregedési folyamat következménye, s mint ilyen szervesen a kép tartozéka. Ennek hiánya a Munkácsy-kép esetében esetleg hamisításra utalhat.
A gondosan letisztított festményt retuslakkal vontuk be, hogy a bemattult és repedezett felületek fénytörése helyreálljon. A teljes száradást követően tömítettük a folytonossági hiányokat, végeztük el az aláfestéseket, és terveztük meg a retusálás módját, technikáját, választottuk meg az anyaghasználatot és nem utolsósorban a hozzátétek mértékét, megőrizve az eredeti festéstechnika jellegzetes megjelenítését. A második lakkréteg felhordásakor, a kedvező fénytörés beállításának köszönhetően váltak a színek éretté, teltté. Talán a jellegzetes bitumenes festéktorlódások, illetve a festéstechnikára jellemző szétcsattanások korábban zavaró mértéke is mérséklődött. Munkácsy ecsetkezelését ismerve, a retusokat lassú építkezési technikával készítettük, vagyis a kopások kedvezőtlen hatását pontozásos és vonalkázott módon mérsékeltük, a hiányokat beilleszkedő módon retusáltuk, a zavaró szétcsattanások esetében csak igazán indokolt esetben retusáltunk, lazúros technikát alkalmazva. A retuskor tehát nem törekedtünk a tökéletesség látszatának visszaadására, inkább ragaszkodtunk az idő múlásának tanúihoz, illetve Munkácsy eredeti színvilágának megőrzéséhez. A retus befejezését követően hordtuk fel a végleges védőlakkot. A restaurálás e szakaszát 2009. december közepére teljesítettük, amelynek eredményeképp mindhárom kép hamisítatlanul adja vissza Munkácsy színvilágát.
2010-ben Pécs ünnepel. Európa egyik kulturális fővárosát, Debrecen nagylelkű felajánlása révén, lehetőséget kapott arra, hogy Munkácsy Mihály Trilógiája része legyen a rendezvénysorozatnak.
A Krisztus-trilógia utoljára megfestett képének gondolatával Munkácsy Mihály az 1890-es években kezdett foglalkozni. Valójában Krisztus és Pilátus második találkozását jelenítette meg drámai erővel. Alapgondolata a Megváltó, mint megkínzott istenember, aki méltósággal vállalja sorsát, ezzel indulatokat, szánakozást, ijedséget, haragot és gyűlöletet gerjeszt a tömegben, melyet igazi átéléssel, kitűnő komponálással, nagyszerű jellemábrázolással és elemi erővel jelenít meg. A monumentális mű előkészítése 1893-ra datálható. Munkácsy ekkor kezdte gyűjteni a kompozíció modelljeit, döntött helyszínéről, festette első színvázlatait, ceruza- és tollrajzait, tanulmányfejeit, többek között az önálló képnek is helytálló töviskoszorús Krisztust, és 1885-ben elkészítette a 165x219 cm-es, végleges kartonvázlatát. Az ekkor már nagybeteg Munkácsyt rengetegen bíztatták a kép megfestésére. 1895-ben bemutatott vázlatának sikere alkotásra késztette. Anyagszállítója, Alan Hardy 26 m2-nél is nagyobb, 403x650 cm felületű, monumentális vásznat állított fel a párizsi műtermében. Munkácsy tanítványai segítségét is igénybe véve kezdte meg utolsó főművének, a Krisztus trilógia harmadik képének megfestését, amely egyben utolsó alkotása. Az Ecce Homo budapesti bemutatásakor még utoljára fényesen megünnepelték a mestert, aki rövidesen szanatóriumba került és hosszas szenvedés után, 1900. május elsején meghalt.
Az Ecce Homo szerkezetileg összefogott, nagyszerűen megkomponált, a trilógia darabjai közül ez a leginkább leíró jellegű. A több mint hetven alak mindegyike kitűnő jellemábrázolás. A festményt Munkácsy hozatta el Budapestre, a millenniumi kiállításra, ahol több mint 300 ezer ember látta. Ezt követően Bécsben, Brüsszelben, Angliában és Írországban láthatták százezrek, többek között James Joyce, aki elragadtatott hangon írt az Ecce Homoról. Később a festmény megfordult Amerikában is, majd visszakerült Európába, végül Déri Frigyes birtokába jutott. Halála után, 1924-ben egy nagy értékű gyűjtemény hagyatékaként e festmény is Debrecen tulajdonába került, de csak 1930 februárjában érkezett Debrecen városába és került az állandó kiállítására épült, tetővilágításos kiállítási helyiségbe.
1993-ban a Golgota, majd 1995-ben a Krisztus Pilátus előtt is visszatért Amerikából és a Déri Múzeumba került, így a nagyközönség először láthatta együtt e három monumentális festményt.
A Golgotát (1992) és a Krisztus Pilátust (1995) követően került sor az Ecce Homo restaurálására 2009-ben, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. Restaurálását alapos előkészítés előzte meg, melynek része volt az előző két festmény dokumentációinak tanulmányozása.
Az Ecce Homo állapotát megvizsgálva megállapítottuk, hogy a mintegy 110 éves festmény anyagát a sok szállítgatás, számtalan helyszínen való kiállítás igen megviselte. Több időpontban és eltérő igényességgel, illetve sikerrel javították ki a keletkezett sérüléseket. Hatalmas vászna hullámosodott, húzószélei elhasználódtak, alapozása és festékrétege erősen kiszáradt, oxidálódott. Több helyen a festékrétegei szétcsattantak, erősen repedezettek. A korábbi retusok színei elváltoztak, megsötétedtek, sok esetben pergésnek indultak. Általunk ismert utolsó kezelésekor Sárdy Brutus és fia, Sárdy Lóránt 1968-ban eltávolították a lakkrétegeket és a kép tisztítását is megkísérelték több-kevesebb sikerrel. A Munkácsy festéstechnikájában előszeretettel alkalmazott bitumenes anyagot kezelni nem tudták, a festék sok helyen szétmázolódott, a világos részeket „túltisztították”, míg a sötét tónusokon a lakk és a szennyeződés megmaradt – így fény-árnyék hatása, színharmóniája disszonánssá, színvilága mára már fáradttá, fagyossá, fakóvá vált.
A szemmel láthatóan nagyon elhanyagolt állapotú festmény restaurálásának első ütemében a legszükségesebb vizsgálatokat végeztük el, a mű alapos megismerése céljából. Megállapítottuk, hogy az 1968-as feltáráskor a világos színeket tisztították erőteljesen, míg a sötét és bitumenes részeket változatlanul hagyták. Talán érezték, hogy megfelelő vegyszerek hiányában így nem okoznak kárt. Különös körültekintéssel készítettük el az oldószer teszteket, figyelemmel a Munkácsy festőtechnikájában előszeretettel alkalmazott bőséges festőszerekre, illetve a bitumen túlzott használatára.
A tervezett első ütemben került sor a festett felület átfogó tisztítására, majd a belefestések, rosszul illeszkedő retusok és a helytelenül értelmezett, utólagos retusok leoldását és eltávolítását is elvégeztük.
A mai értelemben vett restaurálással tehát azt tűztük ki célul, hogy visszamegyünk időben a mű egy korábbi állapotáig. Kérdés, hogy a választott időpont az az idő-e, amikor Munkácsy, befejezve a képét, letette az ecsetet, vagy 10-20 évvel későbbi, tehát a nagy utazások befejezésének ideje. A Golgota és Krisztus Pilátus esetében visszatértünk az 1907-es tűzvész évének állapotára.
Tudjuk, hogy a trilógia első két darabja 1987-ig John Wanamaker amerikai milliomos tulajdona volt. A Wanamaker-rezidencia tűzvész áldozata lett, az ott őrzött két Munkácsy-kép is szinte odaveszett. A képeket a kor tudása szerint restaurálták (felújították, átfestették) és 1911-ben Philadelphiában, a Wanamaker Áruház különtermében állították ki, s minden böjti és húsvéti időszakban a nagyközönség számára is láthatóvá tették. Egyébként mindent leszedtünk a festményekről, ami a tűzvész óta rákerült: hét-nyolc lakkréteget, két-három festékréteget távolítottunk el.
Az Ecce Homo tisztítása esetében az 1930-as évekig mentünk vissza. Ekkor került Déri Frigyes birtokába, de különösen figyelembe vettük a Sárdy-féle restaurálást is. Azokat az értékeket, amelyek a restaurálások „hozzátételei” és kitűnően illeszkednek a képbe, megőriztük, míg azon anyagokat, amelyek károsan befolyásolják az eredeti rétegeket, eltávolítottuk. Tapasztalataink szerint mindhárom kép esetében a javítások 70-80 százaléka indokolatlan átfestés volt, amely alól tökéletesen feltárható volt a Munkácsy ecsetje által felhordott, eredeti réteg. Elődeink hibáit sikeresen korrigálta a restaurálással megbízott művészcsoport: Béres Erzsébet, Czifra Mónika, Dobai Csaba, Korényi János, Lente István, Somogyi Márton, szerény személyem, Szentkirályi Miklós vezetésével.
Leoldottuk a Sárdy-féle retusokból és lazúrokból a túlzottakat, hiszen ők megpróbálták eltüntetni még a legapróbb repedéshálókat is, elfedve így Munkácsy eredeti színeit. Egy kép repedéshálóját a múlt században, de gyakran napjainkban is még hibának tartották, tartják. Ma azt mondjuk, hogy a természetes folyamat okozta repedésháló a kép szerves része, jellemzője. Egy méterről már nem is látszik. Kritikus szemmel, közelről nézve, persze mondhatja valaki, hogy mit csináltak a restaurátorok, hiszen repedezett a kép? Megőriztük az eredetiségét, válaszolhatunk erre, mert ez az összerepedezett felület Munkácsy utolsó kézjegyét viseli, és a repedezés egy sajátos anyaghasználat és természetes öregedési folyamat következménye, s mint ilyen szervesen a kép tartozéka. Ennek hiánya a Munkácsy-kép esetében esetleg hamisításra utalhat.
A gondosan letisztított festményt retuslakkal vontuk be, hogy a bemattult és repedezett felületek fénytörése helyreálljon. A teljes száradást követően tömítettük a folytonossági hiányokat, végeztük el az aláfestéseket, és terveztük meg a retusálás módját, technikáját, választottuk meg az anyaghasználatot és nem utolsósorban a hozzátétek mértékét, megőrizve az eredeti festéstechnika jellegzetes megjelenítését. A második lakkréteg felhordásakor, a kedvező fénytörés beállításának köszönhetően váltak a színek éretté, teltté. Talán a jellegzetes bitumenes festéktorlódások, illetve a festéstechnikára jellemző szétcsattanások korábban zavaró mértéke is mérséklődött. Munkácsy ecsetkezelését ismerve, a retusokat lassú építkezési technikával készítettük, vagyis a kopások kedvezőtlen hatását pontozásos és vonalkázott módon mérsékeltük, a hiányokat beilleszkedő módon retusáltuk, a zavaró szétcsattanások esetében csak igazán indokolt esetben retusáltunk, lazúros technikát alkalmazva. A retuskor tehát nem törekedtünk a tökéletesség látszatának visszaadására, inkább ragaszkodtunk az idő múlásának tanúihoz, illetve Munkácsy eredeti színvilágának megőrzéséhez. A retus befejezését követően hordtuk fel a végleges védőlakkot. A restaurálás e szakaszát 2009. december közepére teljesítettük, amelynek eredményeképp mindhárom kép hamisítatlanul adja vissza Munkácsy színvilágát.
2010-ben Pécs ünnepel. Európa egyik kulturális fővárosát, Debrecen nagylelkű felajánlása révén, lehetőséget kapott arra, hogy Munkácsy Mihály Trilógiája része legyen a rendezvénysorozatnak.