Artportal.hu

A kora újkori források szerint az „öltözet” szó a textíliák együttese, amely – a mai szóhasználattal ellentétben – nemcsak a női és férfiviseletet jelentette, hanem ló öltözetként a lovakat beborító ló- és nyeregtakarókat, nyergeket, továbbá a lakószobák, azaz házak öltözetét, a falakat, asztalokat beborító kárpitokat, terítőket is.

Az Esterházy-kincstár huszonegy öltözéke mind a 16–17. századi textilművészet emléke. Négyet közülük Esterházy Pál 1685-ben írott testamentuma szerint „az Nagy embereknek emlékezetire” ritkaságként, valóságos ereklyeként őriztek meg. A ruhadarabokba beletűzött pergamenlap hirdette, hogy az egykor lazacszínű, itáliai selyemszövetből varrott mentét I. Mátyás (1458–1490) viselte, az ezüst skófiummal (hímzésre használt arany- vagy ezüstszállal – a szerk.) átszőtt színes török selyemszövetből készültet pedig Oláh Miklós (1493–1568), a majdani esztergomi érsek gyermekkori öltözékének vélték. Ezt a szép, 20. századig élő hagyományt a textiltörténeti kutatások megkérdőjelezték. Ajándékként került a gyűjteménybe két kortárs ruhadarabja is. Egy dolmányból és köpenyből álló arannyal és ezüsttel átszőtt együttes, amelyet I. Lipót Habsburg főherceg – aki a grazi jezsuita kollégiumban Esterházy Pál iskolatársa volt – viselt koronázása alkalmával 1655. június 27-én, Pozsonyban. A források szerint ugyancsak jó barátság kötötte Esterházy Pált Sobieski Jánoshoz, Lengyelország királyához (1674–1696), aki a fegyverbarátság emlékeként egy arannyal átszőtt török kaftánt választott ki számára zsákmányából.

A kincstár további ruhadarabjai az Esterházy család tagjaihoz köthetők, de segítségükkel képet alkothatunk a hajdani főúri ruhatárak gazdagságáról, amelyekből mára egy-két öltözék maradt ránk csupán. A teljes öltözet színvilágáról, a viselés módjáról, továbbá a kiegészítőkről az ősgalériák portréi tájékoztatnak bennünket.

Viselettörténeti szempontból a 16–17. századi Magyarországon árnyalt és változatos kép tárul elénk. Miközben ugyanis Európa uralkodói és arisztokratái, sőt a polgárság nagy része is a spanyol udvar által diktált divatot követte, a magyar arisztokrácia tagjai közül csak az asszonyok és leányok hódoltak ennek, s erről ruhaleltáraik, inventáriumaik ékköves, bogláros spanyol köntösei árulkodnak.

Emellett természetesen a nemzeti identitást jelképező „magyar vállas szoknya” is ruhatáruk része volt. Létezéséről 15. századi források adnak hírt, formája pedig az egy évszázaddal későbbi kriptaleletek segítségével meghatározható. Felső részük elöl összezáródik, ujj nélkül, négyszögletes dekoltázzsal készült, így a finom vászonból varrott ing dúsan redőződő ujja és magas ingnyaka is hangsúlyos szerepet kap. Az inventáriumok és a szoknyák egyszerű szabásmódja is arról tanúskodik, hogy az Esterházy-kincstár mindhárom bársonyszoknyáját magyar vállal viselték egykor. Mindegyiket lapokból szabták, és mintegy négy méter bőségben varrták egymás mellé, sűrű rakásokkal igazítva viselője karcsú derekához. A fekete, mára barnásra fakult, arany- és színes selyemfonallal kivarrott szoknyáról először Esterházy István halálakor felvett jegyzékből értesülünk, ezért feltételezzük, hogy édesanyja, Dersffy Orsolya ruhatárából örökölte azt.

A vörös bársony, aranyfonallal domborúan, virágbokrokkal, igazgyöngyökkel hímzett szoknyát Esterházy István felesége, Thurzó Erzsébet hagyatéki leltárában, 1642-ben említik először. Talán a jegyszoknyája lehetett, ez magyarázatul szolgálhat arra, hogy leányát, Orsolyát, de Esterházy Ferencné Thököly Katát és Esterházy Pálné Thököly Évát is hasonló díszöltözetben örökítették meg az ősgaléria számára. Ezeket a szeretet és szerelem vörös színének, királyszín, meggyszín, szegfű és a rózsa színének árnyalataiban varrott, selyem- és bársonyszoknyákat főúri szokás szerint a vőlegény jegyajándékként adta leendő hitvesének. A pompás kincstári darabot a 18. század második felében – a leltárak szerint – a fraknói várból Eszterházára, a hercegi család nyári rezidenciájára szállították, hogy a mulatságokon a hercegi család tagjai magukra ölthessék. Talán éppen emiatt rongálódott meg, hiszen a korabeli források szerint a vállfűző és hímzései már akkor elvesztek.

A kincstár harmadik, egykor sötétkék szoknyájának bársonya mára zöldesre fakult, ennek ellenére a gyűjtemény egyik legpompásabb öltözete. Tulipános, gránátalmás, dús ezüst- és aranyfonalas hímzését korallszemekkel tette még gazdagabbá egykori készítője. A magyar vállas szoknya 17. századi változatát reprezentálja, jól látható rajta a szabásmódban bekövetkezett változás, amely szerint a halcsonttal merevített felsőrészt az elején a kétoldalt futó kapcsokba fűzött szalaggal rögzítették. Egykor finom patyolat- vagy selyeminggel viselték, és vele harmonizáló, hímzett, csipkés kötény borította be a szoknya elejét.

A magyar főurak közül a spanyol divat csak azok körében talált követőkre, akik II. Rudolftól nyerték rangjukat, magas pozíciójukat. A magyar arisztokrácia azon tagjai azonban, akik ősi nemesi származásukat büszkén, külsőségekkel is reprezentálni kívánták, ragaszkodtak a hagyományos, keleti vonásokat őrző viseletükhöz. Ruhadarabjaik drága textíliája, szőrméje, ékköves forgóik, fegyvereik a társadalmi hierarchiában elfoglalt előkelő helyüket, gazdagságukat, de mindenekelőtt nemzeti identitásukat szimbolizálták. Öltözetük két egymáson viselt kabátféléből, az ingre fölvett dolmányból és a reá öltött mentéből állt. Ezt szűkszárú, díszítetlen „magyar nadrág” és színes bőrkapca papuccsal vagy csizma egészítette ki, majd tollbokrétás, forgós, nyusztos süveg tette teljessé. Az utóbbi önmagában is az előkelőség jelképe volt, viseletét köz- vagy parasztember számára az egész országban rendelettel tiltották.

Esterházy István (1616–1641) egykori ruhatárából egy fekete bársonydolmány és három bársonymente került a kincstárba. Az egyik mente barna, a másik lila, török ujjú, a harmadik palackzöld nyírott bársony, sípujja az öltözék aljáig ér. Az utóbbiak dísze a mellükre rávarrt, kártyaszövéssel készült tizenkét gombszár. A hasonló szövések készítése a gombkötők mesterremekei közé tartoztak, előírásuk szerint nyolcvannégy kártyával kellett megszőniük azokat, a hozzájuk illő csillagos, tyúktojásnyi gombokkal együtt. Az ősgalériák portréi és a ravatalképek is tanúsítják, hogy ezek a gombszáras menték voltak a legkedveltebbek. Díszíthette csupán egyetlen pár vagy kettő, de kilenc, tíz vagy – mint jelen esetben is – tizenkét párral is találkozhatunk.

Esterházy Pál 1685-ben lajstromozott ruhatárában harminchat posztó-, „vont arany” és selyemdolmányt említenek. Királyszín veres, zöld, meggyszín, fekete, kék és szederjes bársonydolmányai közül egy sötétkéket és egy vöröset a herceg halála után a kincstárban helyeztek el. Mindkettőt beborítják az ezüst- és aranyozott ezüstfonalból vert csipkesávok. A kéket zománcozott, almandinnal kirakott tojásdad gombok, a másikat virágtővel ékített szív alakú kapcsok zárják. A kincstár dolmányai közül – dús barokk pompájával – kitűnik a sötétvörös atlaszselyemből varrott, arany és ezüst plasztikus, burjánzó volutákat, rozettákat, leveleket formázó paszománymunkával beborított öltözék. Az elejét zománcos, kezekből, szívekből és aranyszárnyú fehér galambokból komponált, egyértelműen házasságkötésre utaló kapocspár zárja. Korábban Esterházy Miklós (1583–1645) nádor ruhatárából származtatták, de a díszítés analógiái, a ruhadarab méretei és szabásmódja alapján úgy véljük, hogy Esterházy Pál viselhette 1682-ben, második esküvőjekor, amikor Thököly Évát vezette oltár elé.

Az Esterházy-kincstár főúri viseleteiből, ló- és házöltözeteiből 2010 decemberében reprezentatív kiállítást nyílt az Iparművészeti Múzeumban, amely ez év szeptember 4-éig tekinthető meg. Az érdeklődők közelről is megcsodálhatják a tárlat műtárgyainak szép részleteit, valamint megismerhetik a forrásokat és a technikai megoldásokat is a több évtizedes kutatómunka eredményeit összegző katalógusból.

Szalon 2011/2.