partnereink
Tóth Ágnes: A látható rejtélye - Magritte Múzeum nyílt Brüsszelben
„Gyermekkoromban szívesen játszottam egy kislánnyal a vidéki városka elhagyatott temetőjében. Sikerült a földalatti kripták súlyos vasajtaját fölemelnünk, leereszkednünk, majd ismét előjöttünk a fényre, s akkor megláttunk egy festőművészt, aki a fővárosból érkezett s a temető sétányát festette: a látvány igencsak festői volt a lehullott falevelekkel borított, omladozó kőoszlopokkal. A festőművészetet akkoriban szinte mágikus tevékenységnek tartottam, s a festőt valami felsőbbrendű hatalommal felruházott lénynek.”
A „felsőbbrendű hatalom” lehet akár a tehetség is, amelyből bőségesen jutott az emlék megfogalmazójának, René-Francois-Ghislain Magritte-nak (1898-1967). A belga szürrealizmus kiemelkedő egyénisége, a XX. század egyik titokzatos művésze, alig több mint negyven évvel a halála után, önálló múzeumot kapott Brüsszel szívében, a Museés Royaux des Beaux- Arts szomszédságában.
A júniusban megnyílt, többszintes, neoklasszicista épületet (eredetileg Hótel Altenloh) Alphonse Balat tervezte 1875-1880 között, csaknem száz évvel később lett a Királyi Szépművészeti Múzeum- együttes része, és az 1987-es felújítás után a XIX-XX. századi modern műveknek adott otthont. Két évvel ezelőtt - Michel Draguet igazgatósága alatt - láttak hozzá a Magritte Múzeum kialakításához, amelyben főszerepet kapott a belga belsőépítész, látványtervező, Winston Spriet. Nem volt könnyű dolga, hiszen az óriási ablakok miatt a termekben alig volt falfelület, és az épület eredeti állapotát is - lévén a belga kulturális örökség része - meg kellett őrizni. Ezért láthatóak az alkotások a régi fal előtt felépült, belső falon, ahogy Spriet nevezi: ez lett a termek „második bőre”. Színük emeletenként, változó: a kávébarnától a tengerzöldön át a jellegzetes Magritte-kékig. Virgine Devillez kurátor szerint így olyan, mintha a csillag alakú lámpákkal megvilágított képek az éjszakából lépnének elő, felerősítve az alkotások rejtélyességét, a Magritte-titkot.
Jóllehet az életmű néhány kiemelkedő darabja a világ nagy múzeumaiban látható, volt elegendő, több mint kétszáz műalkotás - festmények, plakátok, fotók, szobrok - ahhoz, hogy a látogató itt is elégedett lehessen. Köszönhető ez Georgette Magritte és Iréne Hamoir-Scutenarie (a legjobb barát felesége) hagyatékainak, valamint Charly Herscovicinek, a Magritte Alapítvány elnökének, aki az elmúlt tíz évben a művész retrospektív kiállításait szervezte világszerte, és jó néhány művel gazdagította a kollekciót.
A Magritte Múzeum kronologikusan és tematikusan követi nyomon az életművet, s ezt az épület harmadik (!) emeletén, a fiatal művész bemutatásával kezdi: fotók (főként Georgette-ről, élete asszonyáról, egyetlen modelljéről), pályájának kezdetén készült plakátjai, korai impresszionista munkái, kapcsolata a ”7 Arts” csoporttal, Giorgio de Chirico erőteljes, felkavaró hatása, valamint a szavak és kép kapcsolatát elemző munkái láthatók ezen a szinten. Magritte 1927-1930 között Párizsban élt, részt vett André Breton szürrealista csoportjának találkozóin és a francia szürrealisták számos kiállításán. Itt készült azoknak a műveknek többsége, amelyekbe rendszeresen szavakat komponált. A korábbi kísérletezők (Miro és Picabia) a vászonra festett szavakkal az alkotás jelentését, illetve annak értelmét kívánták tágítani, míg Magritte éppen, hogy megkérdőjelezte a tárgy és az azt jelentő szó (a kép és a nyelv) közötti kapcsolatot, a nyelv metaforikus szerepére irányítva a figyelmet. „Egy tárgy nem kötődik annyira elnevezéséhez, hogy ne találnánk egy másikat, amely jobban illik hozzá… „ írja a Szavak és a képek (1929) című művében a falevél erét jelölő rajz mellé. A szavak árulásán – „Ce n’est pas une pipe” – erőteljesen érzékelteti, a festett tárgy nem azonos a valódival, a szavak és a tárgyak között zavarba ejtő távolság létezik.
Magritte alkotói korszakának 1930-1950 közötti állomásaiból a múzeum második emeletén jelennek meg alkotások, például az általa „idiotic works”–nek nevezett, a gazdasági válság időszakában tervezett poszterei és reklámgrafikái. E periódust jellemzi néhány impresszionista ihletésű festmény és rajz, valamint a Fekete mágia égszínkék bőrével lenyűgöző aktja, illetve annak változatai. Kisebb kollekció reprezentálja a művész un. vache korszakát, amelyben a háború hatására, a saját stílusától teljesen eltérő modorban készült, deformált, nyomasztó és félelmetes figurák jelennek meg a vásznain. Első nagy kiállítását a Palais des Beax Arts-ban, nyitják meg 1933-ban, néhány év múltával pedig New Yorkban, majd Londonban mutatják be munkáit.
Az első emelet Magritte életének utolsó 15 évét foglalja össze, amikor elismert és népszerű, anyagi gondoktól mentes életet él. Számos művét festi meg másként és készít gouashe –technikával változatokat ugyanarról a témáról. Olyan remekművek láthatók itt, mint például az E.A.Poe ihlette Az arnheimi birtok, az éjszakát és a nappalt egyszerre megjelenítő A fények birodalma, amelyről a művész maga mondja: ő ezt nevezi költészetnek. A félelem társai a levél-madarak változata baglyokkal, a Chirico hatást felidéző Az emlékezés, vagy A Mona Lisa, a Seherezádé és a Sabena, a belga légitársaság felkérésére készült Égi madár, amelyet még ma is láthatunk a Brussels Airlines gépein, mind-mind felkavarják a képzeletet és elhisszük Magritte-nak: „ A gondolat erejével …uraljuk mind a láthatót, mind a láthatatlant – és én arra használom a festészetet, hogy láthatóvá tegyem a gondolataimat.” A játék a láthatóval sokszor zavarba ejtően kétséget ébreszt a hétköznapi észlelésünkben és kizárja a konvencionális értelmezést. A költői mű rejtélyét megfejteni, legalább is törekedni rá, a mi dolgunk marad.
Ebben segít a most megnyílt, kivitelezésében, ötleteiben és tartalmában is nagyszerű múzeum - igaz, kissé didaktikusan. Aki azonban itt találkozik először a metafizika és a szürrealitás festőjével, azt mindenképpen arra ösztönzi, hogy ennél jóval többet tudjon meg róla. Megéri.
A „felsőbbrendű hatalom” lehet akár a tehetség is, amelyből bőségesen jutott az emlék megfogalmazójának, René-Francois-Ghislain Magritte-nak (1898-1967). A belga szürrealizmus kiemelkedő egyénisége, a XX. század egyik titokzatos művésze, alig több mint negyven évvel a halála után, önálló múzeumot kapott Brüsszel szívében, a Museés Royaux des Beaux- Arts szomszédságában.
A júniusban megnyílt, többszintes, neoklasszicista épületet (eredetileg Hótel Altenloh) Alphonse Balat tervezte 1875-1880 között, csaknem száz évvel később lett a Királyi Szépművészeti Múzeum- együttes része, és az 1987-es felújítás után a XIX-XX. századi modern műveknek adott otthont. Két évvel ezelőtt - Michel Draguet igazgatósága alatt - láttak hozzá a Magritte Múzeum kialakításához, amelyben főszerepet kapott a belga belsőépítész, látványtervező, Winston Spriet. Nem volt könnyű dolga, hiszen az óriási ablakok miatt a termekben alig volt falfelület, és az épület eredeti állapotát is - lévén a belga kulturális örökség része - meg kellett őrizni. Ezért láthatóak az alkotások a régi fal előtt felépült, belső falon, ahogy Spriet nevezi: ez lett a termek „második bőre”. Színük emeletenként, változó: a kávébarnától a tengerzöldön át a jellegzetes Magritte-kékig. Virgine Devillez kurátor szerint így olyan, mintha a csillag alakú lámpákkal megvilágított képek az éjszakából lépnének elő, felerősítve az alkotások rejtélyességét, a Magritte-titkot.
Jóllehet az életmű néhány kiemelkedő darabja a világ nagy múzeumaiban látható, volt elegendő, több mint kétszáz műalkotás - festmények, plakátok, fotók, szobrok - ahhoz, hogy a látogató itt is elégedett lehessen. Köszönhető ez Georgette Magritte és Iréne Hamoir-Scutenarie (a legjobb barát felesége) hagyatékainak, valamint Charly Herscovicinek, a Magritte Alapítvány elnökének, aki az elmúlt tíz évben a művész retrospektív kiállításait szervezte világszerte, és jó néhány művel gazdagította a kollekciót.
A Magritte Múzeum kronologikusan és tematikusan követi nyomon az életművet, s ezt az épület harmadik (!) emeletén, a fiatal művész bemutatásával kezdi: fotók (főként Georgette-ről, élete asszonyáról, egyetlen modelljéről), pályájának kezdetén készült plakátjai, korai impresszionista munkái, kapcsolata a ”7 Arts” csoporttal, Giorgio de Chirico erőteljes, felkavaró hatása, valamint a szavak és kép kapcsolatát elemző munkái láthatók ezen a szinten. Magritte 1927-1930 között Párizsban élt, részt vett André Breton szürrealista csoportjának találkozóin és a francia szürrealisták számos kiállításán. Itt készült azoknak a műveknek többsége, amelyekbe rendszeresen szavakat komponált. A korábbi kísérletezők (Miro és Picabia) a vászonra festett szavakkal az alkotás jelentését, illetve annak értelmét kívánták tágítani, míg Magritte éppen, hogy megkérdőjelezte a tárgy és az azt jelentő szó (a kép és a nyelv) közötti kapcsolatot, a nyelv metaforikus szerepére irányítva a figyelmet. „Egy tárgy nem kötődik annyira elnevezéséhez, hogy ne találnánk egy másikat, amely jobban illik hozzá… „ írja a Szavak és a képek (1929) című művében a falevél erét jelölő rajz mellé. A szavak árulásán – „Ce n’est pas une pipe” – erőteljesen érzékelteti, a festett tárgy nem azonos a valódival, a szavak és a tárgyak között zavarba ejtő távolság létezik.
Magritte alkotói korszakának 1930-1950 közötti állomásaiból a múzeum második emeletén jelennek meg alkotások, például az általa „idiotic works”–nek nevezett, a gazdasági válság időszakában tervezett poszterei és reklámgrafikái. E periódust jellemzi néhány impresszionista ihletésű festmény és rajz, valamint a Fekete mágia égszínkék bőrével lenyűgöző aktja, illetve annak változatai. Kisebb kollekció reprezentálja a művész un. vache korszakát, amelyben a háború hatására, a saját stílusától teljesen eltérő modorban készült, deformált, nyomasztó és félelmetes figurák jelennek meg a vásznain. Első nagy kiállítását a Palais des Beax Arts-ban, nyitják meg 1933-ban, néhány év múltával pedig New Yorkban, majd Londonban mutatják be munkáit.
Az első emelet Magritte életének utolsó 15 évét foglalja össze, amikor elismert és népszerű, anyagi gondoktól mentes életet él. Számos művét festi meg másként és készít gouashe –technikával változatokat ugyanarról a témáról. Olyan remekművek láthatók itt, mint például az E.A.Poe ihlette Az arnheimi birtok, az éjszakát és a nappalt egyszerre megjelenítő A fények birodalma, amelyről a művész maga mondja: ő ezt nevezi költészetnek. A félelem társai a levél-madarak változata baglyokkal, a Chirico hatást felidéző Az emlékezés, vagy A Mona Lisa, a Seherezádé és a Sabena, a belga légitársaság felkérésére készült Égi madár, amelyet még ma is láthatunk a Brussels Airlines gépein, mind-mind felkavarják a képzeletet és elhisszük Magritte-nak: „ A gondolat erejével …uraljuk mind a láthatót, mind a láthatatlant – és én arra használom a festészetet, hogy láthatóvá tegyem a gondolataimat.” A játék a láthatóval sokszor zavarba ejtően kétséget ébreszt a hétköznapi észlelésünkben és kizárja a konvencionális értelmezést. A költői mű rejtélyét megfejteni, legalább is törekedni rá, a mi dolgunk marad.
Ebben segít a most megnyílt, kivitelezésében, ötleteiben és tartalmában is nagyszerű múzeum - igaz, kissé didaktikusan. Aki azonban itt találkozik először a metafizika és a szürrealitás festőjével, azt mindenképpen arra ösztönzi, hogy ennél jóval többet tudjon meg róla. Megéri.
@Tóth Ágnes