Artportal.hu

A mesék világát idézik, de a valóságos megjelenés motívumait is őrzik a moszkvai Vörös tér kövei és a hallatlanul aprólékosan kidolgozott és megjelenített Kreml-téglák és -cserepek, a Potemkin-falvak között felvonulók végtelenbe vesző emberszőnyege milliói részletelemből szövődik, s a budapesti Hősök tere – ahol Gábriel arkangyal obeliszkjével szemben egy másik, méregzöld kaméleont hordozó oszlop is magasodik – a vörös égbolt alatt megannyi furcsa karaktert felvonultató, vészterhes érzeteket keltő térségként nyílik meg a szemlélő előtt. Minden egyes Galambos Tamás festette kép az ismert és az ismeretlen, a magától értetődő és a titkokkal övezett kettősségében villódzik.

Galambos Tamás, a most hetvenesztendős képíró mester műveiről harminc évvel ezelőtt, 1979-ben, a pálya kezdő szakaszában azt írta a költő-barát Lakatos István: „A Magyarországra látogató külföldiek úgy csodálhatják a képeit, mint valami egészen sajátos helyi színfoltot, például a délibábot, a gémeskutat vagy a nádfedeles betyárcsárdát.” Nos, ez a rácsodálkozó attitűd nemcsak korai műveinek szemlélőiben és nemcsak a külföldiekében volt és lehetett meghatározó, hanem végigkísérte Galambos mester napjainkra lassan öt évtizedessé érő munkásságát is. Az életmű egyedülállósága, autonomitása, kompakt, egységes volta már önmagában is csodálatra méltó, s mindezeken túl vannak e piktúrának olyan sajátosságai is, amelyek újra meg újra elvarázsolják az alkotások befogadóit.

A könnyen felismerhető felszíni, a formai, a stilisztikai jellegzetességek közül a magyar piktúrában páratlan kolorizmusra hívhatjuk fel talán elsőként a figyelmet: Galambos Tamás fantasztikusan élénk, tompítatlan színeire, amelyekről ugyancsak Lakatos István fogalmazta meg rendkívül érzékletesen, hogy „metszenek és villámlanak”. Egy másik (kíméletlenül szigorú) méltatója, Rózsa Gyula meg azt írta erről a koloritról, hogy „a naivok önfeledt színkezelését, festői gátlásnélküliségét a szakember tudatosságával tetézte.” A dinamikus festőiségekben tobzódó színvilág mellett a másik jellegzetes vonás az a naivitás, illetve az a naiv látásmód, amely természetesen kapcsolatokat tart a távoli elődök, így a vámos Rousseau és a vasárnapi festők művészetével. Ez azonban nagyon is tanult és nagyon is koncepciózus meggondolásokból ered: hallatlan szabadságot ad, megkerülhetővé teszi a konvenciókat és a sablonos képi megoldásokat, és a legbelsőbb festői én legőszintébb kifejezései, fantasztikus meséi, mesevilága előtt nyit tág teret. Egy több évtizeddel ezelőtt lejegyzett beszélgetésben a festő így vallott erről Frank János művészettörténésznek: „Lehet hogy naiv vagyok, mert jóhiszemű vagyok, hiszek az emberekben, az emberi jóságban. De nem vagyok naiv festő, a gondolataim nem naivak. Ami a festészetemben rokon a ’naivakkal’, az választott formanyelv nálam.” Ez a naiv látásmódot tükröztető formanyelv-alkalmazás teremtette meg a festő számára azt a lehetőséget, hogy hadat üzenjen a megszokott arányrendszernek, hogy sutba dobja a perspektíva törvényeit, hogy képeinek hangsúlyait úgy alakítsa, ahogy épp kedve és képe mondandója diktálja: ami fontos, az nagy, ami lényeges, az előtérbe kerül, ami meg mellékesnek minősíttetik, az apróvá és megsokszorozottá válik. Ez a stílus, ez az előadásmód különös festői mondandó megfogalmazásához teremtett autentikus eszközöket: egy világ felépítéséhez, amelyben különös módon van jelen, keveredik a fantázia és az ún. valóság, amelyben jól ismert, vagy ismertnek vélt és izgalmasan ismeretlen, felfedezésre váró elemek kavarognak. És mindezt furcsa fénytörésbe helyezi a festő iróniája, groteszk tükröztetése, amelynek következtében sokszor nem dönthető el, hogy mit gondol komolyan és mit karikíroz, min kell csodálkoznunk és min kell felülemelkednünk, min kellene mosolyognunk és min szörnyülködnünk. Helyet cserél, vagy egymás álcájában jelenik meg a szépség és a csúfság: a tökéletes, a harmonikus önnön túlzásaiba szédül, az elborzasztó, a riasztó, taszító meg magához vonz, elandalít. Felismerve e fordulatokat és váltásokat, rádöbbenve e minőségi módosulásokra és átbillenésekre, hirtelen egy kiismerhetetlenné váló, nehezen értelmezhető, titkokkal átszőtt világban találjuk magunkat, amelyhez nem jók a korábban használt kódok és kulcsok, ahol semmit sem érnek a sablonos értelmezési megoldások.

Galambos Tamás festészetének eme jellemzői azonban mind-mind csupán segéderők, segédeszközök a festői mondandó lényegi kibontakoztatásához, amely a szimultán vagy sejtésszerű időbe-ágyazottság révén ölt testet. E képíró mester művein megjelennek az ókori kelet és a bibliai idők szereplői és jelenetei, az európai és a magyar történelem fordulatai, a régmúlt és a közelmúlt eseményei, és úgy, hogy a jelen a múltba vetül, míg a múlt napjaink történéseivé nemesedik. Az általános érvényű köznapivá és aktuálissá alakul, míg a tegnap történtet különös történelmi fénytörés övezi. És persze minden képen előttünk állnak a főszereplők, illetve a főkolomposok: királyok, próféták, apostolok, diktátorok, nép- és hadvezérek, bábjátékosok, céllövöldések, repedtsarkú rosszlányok. És a háttérben, a hátuk mögött vagy a lábaik alatt ott hömpölyög, ott nyüzsög maga a nép, az istenáldotta nép is. Tölgyesi János már 1968-ban, a Jelenkor című folyóiratban közzétett tanulmányában megállapította – és ez érvényes a ma születű Galambos-képekre is –, hogy „Szabadon merít a mesék, a mítoszok tarka, néha komor, néha vidám, tüneményesen szürrealista világából, abból a bőséges kincsestárból, amit az emberi fantázia évezredek alatt szinte kimeríthetetlen gazdagsággal halmozott össze. Elférnek ezek között a bibliai bűnbeesés, az ószövetségi próféták legendája, az asszír, babiloni mítoszok elemei és a görög eposzok jelenetei, középkori bizánci szentek, lovagok, királyok alakjai, a tékozló fiú, a csodaszarvas és a csodává emelt páva, furcsa vénkisasszonyok, szakállas pópák. Galambos Tamás újra- fogalmazza ezeket a mítoszokat, újrateremti hőseiket színekkel, formákkal képein úgy, hogy egyszerre hirdeti a nemzedékek formálta tartalom igazságait, és a mai igazságokat, amit a festő, korunk művésze ad hozzá újrafogalmazásaihoz. Itt, ebben a többletben kell keresnünk Galambos piktúrájának értelmét; abban a sajátos viszonyulásban, amellyel felmutatja a bibliai történetet, kissé mosolyogva, ironikusan, de ugyanakkor nosztalgiával az elmúlt, a letűnt és visszahozhatatlan iránt.”

Mint a száz esztendővel korábban alkotó nagy festőelődé, a vámos Rousseau-é, Galambos Tamás festészete is varázslatosan meseszerű és álomittas. Ez a művészi világ, a festői kifejezésmód markáns jellegzetességei, különleges karaktere révén egyedülálló jelenség a modern magyar művészetben, de nem teljesen társtalan: Román György, Berki Viola, Gyulai Líviusz, Somogyi Győző vagy Gross Arnold aspirációi és alkotásai fontos tájékozódási pontokat, nemegyszer párhuzamos törekvéseket jeleznek. A hihetetlen aprólékossággal és műgonddal kidolgozott, milliónyi részletből felépülő képek szövetét boncolgatva felismerhetjük, hogy a mögöttünk hagyott évszázad utolsó harmada és az új évezred első évtizede eme művészének színpompás, tündökletes, dekoratív képi világa nem elvágyódást sugalló, hanem tipikusan a jelenkorral együttlélegző, a korba, a korszellembe ágyazódó művészeti jelenség: a hamisságok, a hazugságok, az álságok világát tárja elénk, ahol semmi sem az, ami valójában. A felszín és a mély, a látszat és a valóság szféráinak lényegét keresi ez a festő, az összemosódások, a felcserélődések veszélyeit boncolgatja elhivatott szenvedéllyel és maró gúnnyal, fölényes iróniával, megértő keserűséggel. Méltán éled fel bensőnkben valamiféle megmagyarázhatatlan gyanú e művekhez közelítve: a valóságos/talmi gyönyörűségek, a szépséges rútságok világából a kijózanító indítékokhoz, az okokhoz, az eredőkhöz kell visszatérnünk.