partnereink
Győrffy László: Arcjáték ráncok nélkül
Fiatal lengyel művészek kiállítása
Stúdió Galéria, 2008, IV. 10–30.
„Nézzetek meg, és mondjátok meg, hogy ismerős vagyok-e?” (INLAND EMPIRE)
David Lynch legutóbbi, INLAND EMPIRE című tudatalatti kollázsában egymásra montírozódik a lengyel és a hollywoodi közeg, illetve a hétköznapi és a filmes valóság, melynek következtében a filmbeli színésznő személyisége fokozatosan feloldódik egy olyan térben, ahol a szereplők a vállalatlan múlt szorongásaitól űzve bolyonganak a különböző identitásokat rejtő szobák közt húzódó homályos folyosókon, miközben Penderecki kakofonikus zenei aláfestése borzolja a nézők hallóidegeit.
A főszereplő, Nikki/Sue által feltett fenti kérdés bizarrsága nem is hat annyira szokatlanul, amikor saját önazonosságunkra külső tényezőktől várunk visszaigazolást: éppen a választott és örökölt identitás feszültségterében helyezkedik el a Stúdió Galéria Face Lifting1 című kiállítása, amely harminc év körüli lengyel művészek munkái által rekonstruál egy olyan arcot, amelynek vegyes karaktereket hordozó, ám régről ismerős kelet-európai vonásai saját magunk számára is egy vállalható tükörképet sejtetnek. In Poland we’re nobody, azaz Lengyelországban senkik vagyunk – állítják magukról az Ikoon Art kurátorokból, művészekből álló workshop résztvevői. Az Ikoon Art csoport tagjai a sztárok dedikált sajtófotóinak sztereotip pózaiba helyezkednek a róluk készült profi beállításokon, aláírásukkal hitelesítve a média törvényét, melyben a hírnévhez szükséges 15 perc mára 15 másodpercre zsugorodott; vagyis ha senkik vagyunk, még bárkik lehetünk: tévés személyiségek, popcsillagok, népszerű sportolók vagy éppen fiatal képzőművészek egy nonprofit kiállítóhely falán.
A mentális fiatalító műtéteknek éppúgy, mint a fizikaiaknak mindig vizuális következményei vannak (lásd Marta Pszonak Heg című, a tetoválás aktusát rögzítő videóját). A lengyel nemzeti identitás töredezettsége, elhomályosulása vagy izolációja nem csak egy posztkommunista politikai szituációban értelmezhető, hanem visszavezethető egy fájdalmasan hosszú történelmi periódusra, amely végighúzódott az egész 19. századon. A kiállításon bemutatott generáció számára az identitás megfogalmazásában a kihívást inkább a televízió és az internet globális nyelvezete jelenti, amely összekapcsolódik a legtöbbjük által alkalmazott művészeti médiumokkal. Az archaikus gyökereinket mélyen magába rejtő földet sok ezer sávos információs szupersztrádák szelik át, melyek olyan terminálokba vezetnek, ahol a szervizpultról letölthető kulturális mintákból mindenki felépítheti a saját személyiségét, hihetetlenül felerősítve ezzel a választás felelősségét.
Tomasz Kozak ezt az aktuális helyzetet modellezi montázstechnikájával, amellyel létező filmek jeleneteiből egy új, önálló történetet állít össze, miközben sajátosan dekonstruálja a kortárs mítoszokat. A képsorok fölé mindig szöveges idézeteket helyez, amelyek tökéletes szinkronba kerülnek a látvánnyal. A Jógalecke több tucatnyi filmes idézete közt olyan nehezen kitörölhető vizuális minták villannak fel, mint a Gyűrűk Ura-trilógia jelenetei, az Ördögűzés Emily Rose üdvéért című horror képei vagy Mel Gibson Passiójának bébi Antikrisztusa. A videóra illesztett, a szerző által olvasott szöveg (főleg Tadeusz Micinszki műveinek részletei) a képsorokkal együtt egy apokaliptikus történetté formálódik, amelyben a náci frázisok a keleti és lengyel miszticizmussal találkozva felkavaró módon reflektálnak a magánmitológiák történelemalakító szerepére.
A fantasztikum világából a zsigeri valóság felé vezetnek Wojtek Doroszuk jóval szűkszavúbb együtthatókkal bíró kvázidokumentarista videói, melyeken hol az időtlenség (Reisefieber – Repülés), hol a szociológiai aspektus játszik főszerepet, mint például az asszimiláció ellentmondásait bemutató El Doradoban. Artur Garabowski pedig – leplezetlen szarkazmussal – a bajor kulturális élet közösségépítő népünnepére kínál analógiát, mikor az Octoberfest videójában egy disznóólban rendezett egyszemélyes lakomáját sertésekkel osztja meg.
Az azonosság pokla nemcsak nemzetek, kultúrák, hanem fajok közti választóvonalak eltűnésében is manifesztálódhat: az irracionalitás szürkületi zónájából bújik elő Artur Malewski egyszerre nyugtalanító és nevetséges, kitömött farkasembere (Likantrop). Tomasz Mróz még messzebb jelöli ki saját belső birodalmának határait, amelynek koordinátái megegyeznek a kiállítás legkülönösebb pontjaival. Az Önarckép címet viselő szobrászati műben mintha Oleg Kulik vágyai öltenének testet egy vidámparki díszlet brutális formajegyeinek kivitelezésével: a szilikonból formázott torz kutya-ember hibrid (a rejtett mozgásérzékelő révén) a nyelve és a farka mozgatásával a barátkozás gépies jelét mutatja, miközben groteszkül idegen lényéhez a nézők többsége vegyes érzelmekkel közelít. Mróz lényének tragikuma abban rejlik, hogy míg megalázó módon a végsőkig jut az alkalmazkodás terén, addig fizikailag egyértelműen megőrzi (emberi) eredetét. Az önreprezentáció legegyénibb megnyilvánulásai alkalmasak rá, hogy magukon túlmutatva egy jelenség hordozójává váljanak, így Mróz saját pozíciójára utaló teremtménye – bármennyire különutas attitűdöt fogalmaz is meg – az átmeneti lét emblémájává emelkedik.
A Face Lifting sokrétű tárlata sikeresen elkerüli a cím által sugallt beavatkozási kényszert, azaz a fiatal kurátori csapat által válogatott alkotások kozmetikázás nélkül és feszes koncepcióval mutatnak be olyan történeteket, melyek nemzetközileg is érvényes gesztusrendszere minden mű túlélésének feltétele.
Stúdió Galéria, 2008, IV. 10–30.
„Nézzetek meg, és mondjátok meg, hogy ismerős vagyok-e?” (INLAND EMPIRE)
David Lynch legutóbbi, INLAND EMPIRE című tudatalatti kollázsában egymásra montírozódik a lengyel és a hollywoodi közeg, illetve a hétköznapi és a filmes valóság, melynek következtében a filmbeli színésznő személyisége fokozatosan feloldódik egy olyan térben, ahol a szereplők a vállalatlan múlt szorongásaitól űzve bolyonganak a különböző identitásokat rejtő szobák közt húzódó homályos folyosókon, miközben Penderecki kakofonikus zenei aláfestése borzolja a nézők hallóidegeit.
A főszereplő, Nikki/Sue által feltett fenti kérdés bizarrsága nem is hat annyira szokatlanul, amikor saját önazonosságunkra külső tényezőktől várunk visszaigazolást: éppen a választott és örökölt identitás feszültségterében helyezkedik el a Stúdió Galéria Face Lifting1 című kiállítása, amely harminc év körüli lengyel művészek munkái által rekonstruál egy olyan arcot, amelynek vegyes karaktereket hordozó, ám régről ismerős kelet-európai vonásai saját magunk számára is egy vállalható tükörképet sejtetnek. In Poland we’re nobody, azaz Lengyelországban senkik vagyunk – állítják magukról az Ikoon Art kurátorokból, művészekből álló workshop résztvevői. Az Ikoon Art csoport tagjai a sztárok dedikált sajtófotóinak sztereotip pózaiba helyezkednek a róluk készült profi beállításokon, aláírásukkal hitelesítve a média törvényét, melyben a hírnévhez szükséges 15 perc mára 15 másodpercre zsugorodott; vagyis ha senkik vagyunk, még bárkik lehetünk: tévés személyiségek, popcsillagok, népszerű sportolók vagy éppen fiatal képzőművészek egy nonprofit kiállítóhely falán.
A mentális fiatalító műtéteknek éppúgy, mint a fizikaiaknak mindig vizuális következményei vannak (lásd Marta Pszonak Heg című, a tetoválás aktusát rögzítő videóját). A lengyel nemzeti identitás töredezettsége, elhomályosulása vagy izolációja nem csak egy posztkommunista politikai szituációban értelmezhető, hanem visszavezethető egy fájdalmasan hosszú történelmi periódusra, amely végighúzódott az egész 19. századon. A kiállításon bemutatott generáció számára az identitás megfogalmazásában a kihívást inkább a televízió és az internet globális nyelvezete jelenti, amely összekapcsolódik a legtöbbjük által alkalmazott művészeti médiumokkal. Az archaikus gyökereinket mélyen magába rejtő földet sok ezer sávos információs szupersztrádák szelik át, melyek olyan terminálokba vezetnek, ahol a szervizpultról letölthető kulturális mintákból mindenki felépítheti a saját személyiségét, hihetetlenül felerősítve ezzel a választás felelősségét.
Tomasz Kozak ezt az aktuális helyzetet modellezi montázstechnikájával, amellyel létező filmek jeleneteiből egy új, önálló történetet állít össze, miközben sajátosan dekonstruálja a kortárs mítoszokat. A képsorok fölé mindig szöveges idézeteket helyez, amelyek tökéletes szinkronba kerülnek a látvánnyal. A Jógalecke több tucatnyi filmes idézete közt olyan nehezen kitörölhető vizuális minták villannak fel, mint a Gyűrűk Ura-trilógia jelenetei, az Ördögűzés Emily Rose üdvéért című horror képei vagy Mel Gibson Passiójának bébi Antikrisztusa. A videóra illesztett, a szerző által olvasott szöveg (főleg Tadeusz Micinszki műveinek részletei) a képsorokkal együtt egy apokaliptikus történetté formálódik, amelyben a náci frázisok a keleti és lengyel miszticizmussal találkozva felkavaró módon reflektálnak a magánmitológiák történelemalakító szerepére.
A fantasztikum világából a zsigeri valóság felé vezetnek Wojtek Doroszuk jóval szűkszavúbb együtthatókkal bíró kvázidokumentarista videói, melyeken hol az időtlenség (Reisefieber – Repülés), hol a szociológiai aspektus játszik főszerepet, mint például az asszimiláció ellentmondásait bemutató El Doradoban. Artur Garabowski pedig – leplezetlen szarkazmussal – a bajor kulturális élet közösségépítő népünnepére kínál analógiát, mikor az Octoberfest videójában egy disznóólban rendezett egyszemélyes lakomáját sertésekkel osztja meg.
Az azonosság pokla nemcsak nemzetek, kultúrák, hanem fajok közti választóvonalak eltűnésében is manifesztálódhat: az irracionalitás szürkületi zónájából bújik elő Artur Malewski egyszerre nyugtalanító és nevetséges, kitömött farkasembere (Likantrop). Tomasz Mróz még messzebb jelöli ki saját belső birodalmának határait, amelynek koordinátái megegyeznek a kiállítás legkülönösebb pontjaival. Az Önarckép címet viselő szobrászati műben mintha Oleg Kulik vágyai öltenének testet egy vidámparki díszlet brutális formajegyeinek kivitelezésével: a szilikonból formázott torz kutya-ember hibrid (a rejtett mozgásérzékelő révén) a nyelve és a farka mozgatásával a barátkozás gépies jelét mutatja, miközben groteszkül idegen lényéhez a nézők többsége vegyes érzelmekkel közelít. Mróz lényének tragikuma abban rejlik, hogy míg megalázó módon a végsőkig jut az alkalmazkodás terén, addig fizikailag egyértelműen megőrzi (emberi) eredetét. Az önreprezentáció legegyénibb megnyilvánulásai alkalmasak rá, hogy magukon túlmutatva egy jelenség hordozójává váljanak, így Mróz saját pozíciójára utaló teremtménye – bármennyire különutas attitűdöt fogalmaz is meg – az átmeneti lét emblémájává emelkedik.
A Face Lifting sokrétű tárlata sikeresen elkerüli a cím által sugallt beavatkozási kényszert, azaz a fiatal kurátori csapat által válogatott alkotások kozmetikázás nélkül és feszes koncepcióval mutatnak be olyan történeteket, melyek nemzetközileg is érvényes gesztusrendszere minden mű túlélésének feltétele.
Győrffy László