partnereink
Béresi Csilla: Tágra zárt szemek
Art Brut kiállítás, Magyar Nemzeti Galéria, 2008. XI. 9-ig
„Sebed a világ, ég hevül, s te lelkedet érzed, a lázat”
Hatalmas anyag ez, nemcsak szám szerint, több száz képével, de időben is. Közel egy évszázadot fog át, a 20-as évektől a közelmúltig. Maga a nyers avagy kívülálló művészet is nagyjából egyidős a huszadik századdal, pontosabban első elméletírói – Hans Prinzhorn, Morgenthaler – már a 19. század végén megvetették az alapokat, s felhívták a hivatalos művészet figyelmét az „outsider” elmebetegekre. Nyilván kicsivel más lenne a benyomásunk, ha a torinói, heidelbergi, lausenne-i stb. anyagot látnánk – hisz oly sok a műhely és a lelkes gyűjtő a világ minden táján, mi azonban itt most az osztrák pszichoszociális műhelyek, valamint a lipótmezei elmegyógyintézet anyagát és a kitelepített Teleki Ernő gróf „naplóját” követhetjük végig.
Van valami közös ebben a régióban és szellemi gyökereiben, amelyek a Monarchia idejére nyúlnak vissza, s ahol talán a külső gátak miatt befelé nyíltak meg utak. Bécs – Freuddal és Adlerrel – szoros kapcsolatot tartott fent a budapesti iskola lélekgyógyászaival: az ősi ösztönök nyomába eredő, majmokat tanulmányozó Hermann Imrével; Róheim Gézával, aki ausztrál és szomáliai bennszülöttek álmait jegyezte fel a helyszínen; Ferenczi Sándorral, aki sűrűn levelezett Freuddal, nyáron meg együtt indultak kerékpártúrára, s aki tanulmányt írt egy kakasimádó kisfiúról. És akkor nem beszéltünk még Szondi Lipótról és sorsanalíziséről. De nem csupán a mélylélektan nézett a lélek mélyére, hogy „romlott kölkökre” leljen, hanem a kor prózája is. Kosztolányi Édes Annája, a fiát egy fürdésen felnyársaló gyilkos apája, Musil hideglelős fiúiskolája a Törlessben, Schnitzler Álomnovellájának szado-mazo rémképei egy tőről fakadnak. A valóság egy szempillantás alatt lidércálomba billen át, s gyilkosjelöltek indulnak vasárnapi fürdőzésre. Sötét világ, tele bűntudattal.
„Szegény Jakab Alajos taníttó fia kegyelmet kér ügyelettől” – írja J. A. Lipótmezőről, 1928-ból, egyik rajzlapja hátoldalára. Teleky Ernő rajzán – Bíróságon – három bíra előtt áll a „hamistanúzás áldozata”. A rendkívül összetett anyag ellenére megkockáztatjuk, hogy sajátos közös vonásokat fedezhetünk fel, amelyek érdekes módon érdemben nem különböznek a pszichotikusok és a „fogyatékosok” művein. Mintha a belső utak mind egyfelé vezetnének. Lássuk, miről van szó!
Én: többnyire hiányával tüntet. S. F.-né képén – Hajkorona – a hajkeretből hiányoznak az arcvonások. Ha van is arc, minden eleme (szem és élénkpiros száj) külön él Mária Magdolna holtsápadt, maszkszerű arcmásán, egy nyugdíjas tanítónő, M. A. festményén. W. S. alakjait apró girlandokból fonja össze az üres háttérben, ezek néha rovarként másszák össze az arcot. J. A. egyik kiszínezett rajzán a komód apró, különálló fiókok sora. Jung ír Emlékirataiban a házról mint a lélek jelképéről. Nos, ez is én, csak feldarabolt („Akkor jött a böllér, és összevágta a fejem” – így J. A.). Hannes Lehner festményén a kép legszélére szorult egy aprócska ház, parányi ablakkal. Herbert Schlossernél sűrűn telefestett háttérből fehér kihagyás-arcok néznek ki ránk. Az én meg is sokszorozódhat, mint Erich Pragernél (Emberek, Négyen egy lovon), akinek hasonmásai egymást rántják lefelé, újmódi Bruegelként. „Vidám” kép a „fogyatékos” Suzanne Kuzma Úszókja, strandlabda világkörökkel–napkorongokkal és boldogan futó pálcikaemberkék sorával. Így sorakoznak a szúnyog-vámpírok is Kuzma egy másik képén, csíkokkal felhasogatott háttérben. Ami maradt az énből, az kóros: elnehezedett tagjainak tudata, paresztézia. Teleky gróf évtizedeken át rajzolt önarcképei mindegyre ugyanazt a megnyúlt gumiarcot vetítik elénk, amely hol jóságos manó, mint Yoda mester, hol ördög, hol meg csigaszarvakat növeszt. J. A. egyetlen nadrágszárba bújtatja férfialakja lábát, amely épp hogy kilátszik, csonka. S. F.-né satírozással rajzolja meg nőalakjait; fátyolszövet ruhájuk nem fedi el fanszőrzetüket és mellbimbóikat, hajukból font kunkori farkukat. Csirkeláb meredezik Rosemarie Heidler Levelek című képén, csupa kiáltás ez a „mamához”. J. A. egyik rajzán hangszóróval kiált egy kétségbeesett alak, a másik zászlót lenget a háztetőn. A legtöbb munka „vallomás”, ha másutt nem, hát a hátoldalon, a bölcsőtől a sírig”, ahogy a pszichotikus Wölfli tette.
A széthullt én valamiféle Rendet szeretne vinni a létbe. Ha őrült beszéd is, legyen benne rendszer. J. A. tervrajzai használhatatlan találmányok, Légerre emlékeztető gépi szerkezetek. Dieter Ferchner Világmozdonya összefüggő fonálféreg, rajta óvodai „jelek” sorakoznak: óra, csupor, napocska. Egyetlen megszakítatlan tusvonallal rajzolja gubancos dzsungeleit Cristoph Eder, ahol a vonalkázások, pepita lények és fehér kihagyások adják meg a képek ritmusát. Krisztusa belefullad ebbe a hínárörvénybe, a feszület alig látszik ki belőle. Karácsony című, nála szokatlan – színes kréta – képén Eder kétféle világrendet alkot, az egyik a ház három fala által megteremtett védettség gyermekrajzalakjaival és merev vonalaival, odakint azonban öldöklő angyalok járnak lángcsóva-tüskékkel, s üstökös-napok perzselik halálra gyilkos sugaraikkal a földet. A rend kísérlete nem mindig sikerül, Teleky rajzain testrészek – a belső fül csontjai – lebegnek az üres rajzlapon. Másoknál a rend az építőkockák szigorúsága, mint Ritter Gábornál, bár színei az élet elemi örömét sugározzák.
Csupa gát és akadály ez a világ, a színek elmozdíthatatlan, kompakt tömbjeivel. J. A. rajzain a tárgyak mindig a képhatárt súrolják, mintha ki akarnának törni onnan – sikertelenül. Fantasztikus légi járműve az ég és egy tető közé szorul, amelyre mindjárt rázuhan. Szárnyasoltár rekeszeibe helyezi el megsokszorozott önmagát Josef Hofer (Három rekesz). Gyerekdobálás című rajzán az afrikai szobrokra – ha nem épp majmokra – hajazó pucér „szülők” hangsúlyos nemi szerveikkel hajítják át a rekeszen félrenyakló gyermeküket. Manuela Hillebrand városképe buborékforma tornyok tömegével tölti ki a teret, bennük buborékforma fejekkel. Akár Hundertwasser mesevárosainak egyike is lehetne, mégis komorabb, légszomjasabb. Dominik Huber városai színes csíkokká szabdalnak fel minden talpalatnyi teret, két emberi kar szakítja meg e rácsozatot, mint egy szemafor.
A hátér tehát vagy nincs, vagy olyan tömött, hogy megfojt. Sokszor színes; elemi erővel örvénylenek, zubognak, csapnak fel ezek a színek. Lehetnek tömbszerűek, mint Hannes Lehner kék ege, de egynemű szőtteseket fest Suzanne Kuzma is (Tukán). Zuhognak a színek Peter Smoley Eső című festményén. (Fényes sugárözönt bocsát ki magából egy fekvő alak szája Teleky rajzán. Csáth Géza elmebeteg asszonya az emberi kézbe benyúló égi sugárujjakról beszél.) Túl sűrű, belélegezhetetlen volt a valóság levegője Gulácsy festményein is, a felhordott vastag festékkel, melyeket most a Kogart-kiállításon láttunk egyben. „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ.”
Nemcsak a színek sűrűek, a természet is vad, elszabadult, burjánzó. Elemi erejű. Mária Magdolna haja erdőként, megállíthatatlan oroszlánsörényként növi körül az arcot M. A. képén, egy másikon erdő dús szőrzete szorul a zajló folyóként gomolygó felhők közé. A gyermekmesék félelmeit idézik Silvia Manfreda festményei óriásira nőtt Békájával vagy a Négy Hollóval. E boszorka-rébék tulipiros háttér előtt gubbasztanak, meredt lábukkal repülnek is, meg nem is. Csigaszarvak, szúnyogvámpírok, minden parányi lény óriásira nő itt, hogy így fenyegessen. Hatalmas virágok hajtanak ki Johann Saletmeier Halottaskocsijából, száruk az emberi kar merev tartását idézi. Óriás falevelek ülnek egy fán Ritter Gábornál, akár a Blaue Reiter képein. Indák nőnek ki mindenünnen és hálózzák be a képet Teleky grófnál, vagy épp fatüskék fojtogatják az Arcot. Kakasfejének Ferenczi is megörülne.
Hogy igazabb lenne ez a művészet a hivatalosnál, ahogy a romantikus elődök – például a „keresztapa”, Dubuffet – állítják? Az átjárások sokasága a kettő között mély rokonságuk mellett szól.
„Sebed a világ, ég hevül, s te lelkedet érzed, a lázat”
Hatalmas anyag ez, nemcsak szám szerint, több száz képével, de időben is. Közel egy évszázadot fog át, a 20-as évektől a közelmúltig. Maga a nyers avagy kívülálló művészet is nagyjából egyidős a huszadik századdal, pontosabban első elméletírói – Hans Prinzhorn, Morgenthaler – már a 19. század végén megvetették az alapokat, s felhívták a hivatalos művészet figyelmét az „outsider” elmebetegekre. Nyilván kicsivel más lenne a benyomásunk, ha a torinói, heidelbergi, lausenne-i stb. anyagot látnánk – hisz oly sok a műhely és a lelkes gyűjtő a világ minden táján, mi azonban itt most az osztrák pszichoszociális műhelyek, valamint a lipótmezei elmegyógyintézet anyagát és a kitelepített Teleki Ernő gróf „naplóját” követhetjük végig.
Van valami közös ebben a régióban és szellemi gyökereiben, amelyek a Monarchia idejére nyúlnak vissza, s ahol talán a külső gátak miatt befelé nyíltak meg utak. Bécs – Freuddal és Adlerrel – szoros kapcsolatot tartott fent a budapesti iskola lélekgyógyászaival: az ősi ösztönök nyomába eredő, majmokat tanulmányozó Hermann Imrével; Róheim Gézával, aki ausztrál és szomáliai bennszülöttek álmait jegyezte fel a helyszínen; Ferenczi Sándorral, aki sűrűn levelezett Freuddal, nyáron meg együtt indultak kerékpártúrára, s aki tanulmányt írt egy kakasimádó kisfiúról. És akkor nem beszéltünk még Szondi Lipótról és sorsanalíziséről. De nem csupán a mélylélektan nézett a lélek mélyére, hogy „romlott kölkökre” leljen, hanem a kor prózája is. Kosztolányi Édes Annája, a fiát egy fürdésen felnyársaló gyilkos apája, Musil hideglelős fiúiskolája a Törlessben, Schnitzler Álomnovellájának szado-mazo rémképei egy tőről fakadnak. A valóság egy szempillantás alatt lidércálomba billen át, s gyilkosjelöltek indulnak vasárnapi fürdőzésre. Sötét világ, tele bűntudattal.
„Szegény Jakab Alajos taníttó fia kegyelmet kér ügyelettől” – írja J. A. Lipótmezőről, 1928-ból, egyik rajzlapja hátoldalára. Teleky Ernő rajzán – Bíróságon – három bíra előtt áll a „hamistanúzás áldozata”. A rendkívül összetett anyag ellenére megkockáztatjuk, hogy sajátos közös vonásokat fedezhetünk fel, amelyek érdekes módon érdemben nem különböznek a pszichotikusok és a „fogyatékosok” művein. Mintha a belső utak mind egyfelé vezetnének. Lássuk, miről van szó!
Én: többnyire hiányával tüntet. S. F.-né képén – Hajkorona – a hajkeretből hiányoznak az arcvonások. Ha van is arc, minden eleme (szem és élénkpiros száj) külön él Mária Magdolna holtsápadt, maszkszerű arcmásán, egy nyugdíjas tanítónő, M. A. festményén. W. S. alakjait apró girlandokból fonja össze az üres háttérben, ezek néha rovarként másszák össze az arcot. J. A. egyik kiszínezett rajzán a komód apró, különálló fiókok sora. Jung ír Emlékirataiban a házról mint a lélek jelképéről. Nos, ez is én, csak feldarabolt („Akkor jött a böllér, és összevágta a fejem” – így J. A.). Hannes Lehner festményén a kép legszélére szorult egy aprócska ház, parányi ablakkal. Herbert Schlossernél sűrűn telefestett háttérből fehér kihagyás-arcok néznek ki ránk. Az én meg is sokszorozódhat, mint Erich Pragernél (Emberek, Négyen egy lovon), akinek hasonmásai egymást rántják lefelé, újmódi Bruegelként. „Vidám” kép a „fogyatékos” Suzanne Kuzma Úszókja, strandlabda világkörökkel–napkorongokkal és boldogan futó pálcikaemberkék sorával. Így sorakoznak a szúnyog-vámpírok is Kuzma egy másik képén, csíkokkal felhasogatott háttérben. Ami maradt az énből, az kóros: elnehezedett tagjainak tudata, paresztézia. Teleky gróf évtizedeken át rajzolt önarcképei mindegyre ugyanazt a megnyúlt gumiarcot vetítik elénk, amely hol jóságos manó, mint Yoda mester, hol ördög, hol meg csigaszarvakat növeszt. J. A. egyetlen nadrágszárba bújtatja férfialakja lábát, amely épp hogy kilátszik, csonka. S. F.-né satírozással rajzolja meg nőalakjait; fátyolszövet ruhájuk nem fedi el fanszőrzetüket és mellbimbóikat, hajukból font kunkori farkukat. Csirkeláb meredezik Rosemarie Heidler Levelek című képén, csupa kiáltás ez a „mamához”. J. A. egyik rajzán hangszóróval kiált egy kétségbeesett alak, a másik zászlót lenget a háztetőn. A legtöbb munka „vallomás”, ha másutt nem, hát a hátoldalon, a bölcsőtől a sírig”, ahogy a pszichotikus Wölfli tette.
A széthullt én valamiféle Rendet szeretne vinni a létbe. Ha őrült beszéd is, legyen benne rendszer. J. A. tervrajzai használhatatlan találmányok, Légerre emlékeztető gépi szerkezetek. Dieter Ferchner Világmozdonya összefüggő fonálféreg, rajta óvodai „jelek” sorakoznak: óra, csupor, napocska. Egyetlen megszakítatlan tusvonallal rajzolja gubancos dzsungeleit Cristoph Eder, ahol a vonalkázások, pepita lények és fehér kihagyások adják meg a képek ritmusát. Krisztusa belefullad ebbe a hínárörvénybe, a feszület alig látszik ki belőle. Karácsony című, nála szokatlan – színes kréta – képén Eder kétféle világrendet alkot, az egyik a ház három fala által megteremtett védettség gyermekrajzalakjaival és merev vonalaival, odakint azonban öldöklő angyalok járnak lángcsóva-tüskékkel, s üstökös-napok perzselik halálra gyilkos sugaraikkal a földet. A rend kísérlete nem mindig sikerül, Teleky rajzain testrészek – a belső fül csontjai – lebegnek az üres rajzlapon. Másoknál a rend az építőkockák szigorúsága, mint Ritter Gábornál, bár színei az élet elemi örömét sugározzák.
Csupa gát és akadály ez a világ, a színek elmozdíthatatlan, kompakt tömbjeivel. J. A. rajzain a tárgyak mindig a képhatárt súrolják, mintha ki akarnának törni onnan – sikertelenül. Fantasztikus légi járműve az ég és egy tető közé szorul, amelyre mindjárt rázuhan. Szárnyasoltár rekeszeibe helyezi el megsokszorozott önmagát Josef Hofer (Három rekesz). Gyerekdobálás című rajzán az afrikai szobrokra – ha nem épp majmokra – hajazó pucér „szülők” hangsúlyos nemi szerveikkel hajítják át a rekeszen félrenyakló gyermeküket. Manuela Hillebrand városképe buborékforma tornyok tömegével tölti ki a teret, bennük buborékforma fejekkel. Akár Hundertwasser mesevárosainak egyike is lehetne, mégis komorabb, légszomjasabb. Dominik Huber városai színes csíkokká szabdalnak fel minden talpalatnyi teret, két emberi kar szakítja meg e rácsozatot, mint egy szemafor.
A hátér tehát vagy nincs, vagy olyan tömött, hogy megfojt. Sokszor színes; elemi erővel örvénylenek, zubognak, csapnak fel ezek a színek. Lehetnek tömbszerűek, mint Hannes Lehner kék ege, de egynemű szőtteseket fest Suzanne Kuzma is (Tukán). Zuhognak a színek Peter Smoley Eső című festményén. (Fényes sugárözönt bocsát ki magából egy fekvő alak szája Teleky rajzán. Csáth Géza elmebeteg asszonya az emberi kézbe benyúló égi sugárujjakról beszél.) Túl sűrű, belélegezhetetlen volt a valóság levegője Gulácsy festményein is, a felhordott vastag festékkel, melyeket most a Kogart-kiállításon láttunk egyben. „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ.”
Nemcsak a színek sűrűek, a természet is vad, elszabadult, burjánzó. Elemi erejű. Mária Magdolna haja erdőként, megállíthatatlan oroszlánsörényként növi körül az arcot M. A. képén, egy másikon erdő dús szőrzete szorul a zajló folyóként gomolygó felhők közé. A gyermekmesék félelmeit idézik Silvia Manfreda festményei óriásira nőtt Békájával vagy a Négy Hollóval. E boszorka-rébék tulipiros háttér előtt gubbasztanak, meredt lábukkal repülnek is, meg nem is. Csigaszarvak, szúnyogvámpírok, minden parányi lény óriásira nő itt, hogy így fenyegessen. Hatalmas virágok hajtanak ki Johann Saletmeier Halottaskocsijából, száruk az emberi kar merev tartását idézi. Óriás falevelek ülnek egy fán Ritter Gábornál, akár a Blaue Reiter képein. Indák nőnek ki mindenünnen és hálózzák be a képet Teleky grófnál, vagy épp fatüskék fojtogatják az Arcot. Kakasfejének Ferenczi is megörülne.
Hogy igazabb lenne ez a művészet a hivatalosnál, ahogy a romantikus elődök – például a „keresztapa”, Dubuffet – állítják? Az átjárások sokasága a kettő között mély rokonságuk mellett szól.
© Béresi Csilla