partnereink
Etentuk Inemesit – Kovács Budha Tamás –Tábori András: Beton és vászon – Keith Haring kiállítása
Keith Haring neve elválaszthatatlanná vált a graffiti történelmétől. Ugyan önmagát sohasem vallotta vérbeli writernak , de sokat merített az aluljárók és a külvárosok sajátos szubkultúrájából, valamint a metró volt számára az a tökéletes helyszín, ahol ötleteit megvalósíthatta és szabadon kísérletezhetett a rá jellemező egyedi vonalakkal. Sokak szerint a nyolcvanas éveket Amerikában nem az újrahasznosított magas művészet (a neo-konceptualizmus) sajátította ki elsőként, hanem az utca. Haring idén lenne 50 éves; ez alkalomból munkáiból reprezentatív kiállítás tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.
A pennsylvaniai fiú reklámgrafikusnak készült, de két szemeszter után otthagyta a pittsburghi művészeti alkalmazott iskolát. (Ivy School of Professional Art) Ezután húszévesen New Yorkba költözött, ahol beiratkozott a School of Visual Arts-ba. Andy Warhol szárnyai alatt felfedezi a művészeti Eldorádó peremvidékeit, az East Village-i underground klubokat, Burroughs-t olvas, és megismerkedik az afro-amerikai hip-hop kultúrával.
Ebben az időszakban Manhattan határait már egy új, vigasztalan művészcsoport ostromolta. Egy fiatal, kiábrándult művésznemzedék, mely a meglévő csatornáktól és a hagyományos intézményektől elzárva, a Lower East Side hulladékkultúrájában és a Mudd Club túlfűtött éjszakai életében, az új hullámos együttesek és punk közösségek között találta meg művészi identitását. Gombamód szaporodtak el a szinte egész házakat beborító, több száz, jobbára névtelen graffitik, melyeken gyakran késeket, lőfegyvereket, falloszokat, láncokat és bankjegyeket ábrázoltak. Különböző felforgató falragaszok jelentek meg politikai nyilatkozatokkal szexről, pénzről, terrorizmusról. A peremkerületek szürke falai és lepusztult házai közt felnövő, többnyire fekete és Puerto Rico-i fiatalok számára a falfestés és a vonatfestés megmutatkozást és kitörési lehetőséget biztosított. A cél a figyelemfelhívás és valami „maradandó” alkotása a maguk nyomorúságos lehetőségei mellett. A SoHoban mindez némileg gyerekesnek, durvának és nem különben nyugtalanítónak hatott. Lassan azonban a művészeti főiskolák hallgatói is elkezdtek érdeklődni az újfajta közlésforma iránt. A művésznövendékek együtt járták az utcákat a külvárosi fiatalokkal, hogy egymástól tanulva közösen hagyják kézjegyüket New York épületein. A graffiti bizonyult az egyik legalkalmasabb jelrendszernek ahhoz, hogy a képregényeken és Walt Disney meséken felnőtt, a fogyasztói kultúrától fulladozó új generáció betörhessen a magas művészetek közé.
Keith Haring első New York-i éveiben lineáris-absztrakt képeket festett, és különös szójátékokat kreált. Első kiállításának megnyitójára egy tekercs olcsó papírral érkezett, majd a padlón hasalva a közönség szeme láttára rajzolta tele. A tőle jól megszokott absztrakt formákkal kezdte, majd, hogy a meghívottaknak örömet szerezzen, a szigorú szögletes formák közé egy-egy mulatságos kis figurát is csempészett: kacskaringós karú Popeye-t, hosszú fülű kutyákat és imbolygó repülő csészealjakat. Haring a sikeres fogadtatás után megpróbált még nagyobb közönséget meghódítani. Egy alkalommal, amint a metrón utazott, megpillantotta a hirdetésekre váró üres fekete panelokat, így az útjába eső első papírkereskedésben vett egy csomag krétát, és nyomban munkához látott. Megszülettek az első „metrórajzok”, és máris belecsöppent a New York-i graffitisek földalatti heroikus világába, s ezzel kénytelen volt vállalni azt, ami a graffiti lényege: az anonimitást, az azonosíthatatlanságot és az esetleges futást a rendőrök elől. 1985-ig több száz rajzot készített a metróállomásokon, úgy tekintett erre a helyre, mint saját külön bejáratú művészeti „laboratóriumára”. Akárcsak a külvárosi bandák tagjai, ő is politikai feliratokkal látta el rajzait: közzé tette, hogy Reagan elnököt letartóztatták, a pápa pedig emberrablók áldozatává vált. A köztereken fellelhető rajzai közül a „sugárzó bébi” vált a legnépszerűbb és legvisszatérőbb motívummá.
Mindeközben a School of Visual Artsban egyre szorosabb barátságba kerül évfolyamtársaival: Jean-Michel Basquiat-val és Kenny Sharffal. A művészettörténet első színesbőrű festőjeként számon tartott Basquiat SAMO néven jegyezte graffitijeit, melyeket gyakran közösen készített barátjával, Al Diazzal. Akárcsak Haring munkáira, Basquiat képi világára is nagy hatást gyakorolt a graffiti.
A felfújt buborékszerű betűformát alkalmazó bubble style és a szögletes formákkal dolgozó blockbuster stílus mellett egyre inkább tért hódított a writerek között a wild style. Míg az előző kettőt közösen jellemezte az élénk színhasználat, addig ez utóbbinál inkább az absztrakt betűformálás volt a mérvadó. Basquiat és Keith Haring a „vad stílus” formanyelvének ismeretét számos alkalommal kamatoztatta művei megalkotásánál. A graffiti innovatív képességét mutatja az a jelenség, hogy az irányzatról napjainkra áttolódott a hangsúly az ún. trash graffiti-re: a skinny és a fat cap elhagyásával az alkotó a gyári capet használva a mű esetlegességét emeli ki. Itt már nem az a fontos, hogy a betűk egységes formát képezzenek. A hip-hop szubkultúrához való kötődés már szinte teljesen eltűnik, a közösséget a festés és a közös akciók kapcsolják össze. A trash graffiti képviselői gyakran keresik fel a peremkerületek elhagyatott vidékeit, ahol festményeikkel reflektálhatnak a néhol igen erőteljes kontextussal rendelkező helyszín specifikumaira.
Haring Basquiat-val való szoros baráti kapcsolata előtt tiszteleg az A Pile of Crowns for Jean-Michel Basquiat című 1988-as munkája. Mint megannyi művén, ezen is a graffiti szlengje szűrődik át, hiszen a writerek elismerésük jeléül gyakran ajánlják rajzaikat egymásnak. Haring is így tesz a fenti kép megalkotásánál, a hegyként tornyosuló számtalan korona a king firkász szóra utal, amivel a műfaj kiválóságait szokták illetni egymás között a graffitisek.
Az SVA másik tehetséges diákját Kenny Sharfot az olcsó elektronikus tömegcikkek ihlették meg: a főiskola első éveiben örömmel „másolta” a háztartási gépeket az ötvenes évek prospektusaiból és hirdetéseiből. Szívesen öltöztette fel rikító színű rajzaival a neutrális felületű tévékészülékeket, telefonokat, filmfelvevőket és tévékamerákat. A rajzfilmek fantáziavilága éppúgy megérintette, mint Haringet. A Flinstones és a Jetson család állandó visszatérő motívumként szolgált festményein.
1983-ban Haring, Basquiat és Kenny Sharf rendszeresen állít ki Tony Shafrazi galériájában. New York galeristái lassan kezdenek felfigyelni a graffitisek „művészeti háborújára”, Rammellzee, Futura 2000 szinte állandó vendégek lettek a dél-Bronx-i Fashion Moda és a SoHo-beli Paul Astor FUN galériájában.
A hagyományos műkereskedelem kezdett átváltozni; ritkulni látszottak az öltönyös-kosztümös vernisszázsok, helyüket a koncertkiállítások vették át, ahol a tornacsukás tömeg féktelen tombolásba kezdett a még nem hivatalos művészet ikonjaival.
Haring előtt pedig megnyíltak a legfontosabb nemzetközi kiállítások kapui. A kasseli Documentán Basquiat-val együtt képviselik nemzedéküket, és bebocsáttatást nyer a Sao Paulo-i Biennáléra és a Whitney Biennáléra.
A művészeti intézményrendszer olyan szédületes iramban kezdte integrálni az addig vandalizmusként kezelt graffitit, hogy már az új festőiség egyik legjelentősebb amerikai irányzataként kezdték emlegetni. Az eddig még épphogy megtűrt „nincstelenek” rövid idő alatt ünnepelt művészcsillagokká avanzsáltak.
Haring nemzetközileg elismert festőként is lejárt oda, ahonnan elindult: az aluljárókba, a metróba. Viszonya az underground szubkultúrával továbbra is megmaradt, hiszen a szakmai elismerések után az utcaművészetre még mindig úgy tekintett, mint aktuális motívumkészletére. Haring a graffitiből átvett látványos elemeket és technikai megoldásokat alkalmazta akkor is, amikor részt vett az Absolut vodka reklámkampányában és a Swatch órák dizájntervezésében. Olyan felületeket sikerült meghódítania, melyeket a cégek több ezer dollárért béreltek reklámozásra: egy alkalommal még a Times Square-en, a Spectacolor mozgó hirdetőtáblán is sikerült megjelenítenie egyedi figuráit.
Mindezért számtalan vád érte a writer közösségekből, úgy érezték, hogy épp a graffiti lényegéből, a lázadásból építenek brandet, ha a nagyvállalatok reklámjait az utcáról vett falrajzokról mintázzák. Miután 1986 tavaszán Haring megnyitotta a Pop Shop-ot, a legtöbb galerista is felhördült, hiszen úgy érezték, az üzletben kapható pólók, bögrék, játékok és poszterek árusításával megkerüli a galériás kereskedelmet. Végül a műkritikusok pedig a szemére vetették, hogy tehetségét aprópénzre váltja. Ő Andy Warhol biztatására kitartott elképzelései mellett, miszerint műveit a lehető legszélesebb közönséggel akarja megismertetni, legyen az akár karóra, reklámplakát, póló vagy festmény.
Fontosnak tartotta, hogy alkotásai, amelyek direkt üzenetekben hívták fel a figyelmet a különböző társadalmi problémákra, mindenki számára elérhetőek legyenek. Haring emellett számos segélyszervezetet, kórházat és szociális intézményt támogatott munkáival. Karitatív tevékenysége még jobban felerősödött, mikor 1988-ban diagnosztizálták nála az AIDS-fertőzöttséget. A nevével fémjelzett alapítványt hozott létre azzal a szándékkal, hogy minél több ember figyelmét felhívja a rettegett kór veszélyeire.
1990-ben bekövetkezett haláláig a modern képzőművészetben meghatározó és igen termékeny pályát futott be. Könnyen befogadható képi világát impulzív üzenetekkel „terhelte”, játékos és humoros vizuális pikareszkjei és a gyakran túlfűtött szexuális fantáziáról árulkodó képei mellett alkotásaiban egyre inkább a különböző politikai problémákra és a társadalmi kirekesztettségre hívta fel a figyelmet.
A Ludwig Múzeum jelenlegi Keith Haring-kiállításán egyaránt megtalálhatóak az absztrakt expresszionizmushoz köthető, egészen korai kalligráfiái és a vízhatlan ponyvákra festett óriási festményei, valamint számos, szinte story boardként ható rajzsorozata. A kiállítótérbe lépőt pedig az egyik utolsó munkája, a Szárnyasoltár fogadja, amelyet a Galéria 56 ajándékozott a múzeumnak. A homoszexualitását nyíltan vállaló Haring munkásságáról átfogó képet nyújt a kiállítás, aki életének utolsó évében az AIDS megelőzésével és felvilágosításával foglalkozó programokban vett részt. Mindent átható jobbító szándéka ellenére nem szabadna Haring alkotásaira csak úgy emlékeznünk, mint az AIDS elleni harc illusztrációira. Figyelemreméltó és maradandó műalkotások ezek, melyek bevezették az utcai művészetet a magas kultúrába.
Ganz, Nicholas: Graffiti World- Street Art from Five Continents, Harry N. Adams, 2006. New York
Aron Rose and Christian Strike: Beatiful Losers-Contemporary Art and Street Culture, Iconoclast dap, San Francisco 2005
The Art of Rebelion 2 by C100, World of Urban Art Activism, Publikat Verlag und Handels Gmbh & Co. KG 2006 Mainaschaff
CLIQUE- Graffiti Magazine from Praha, #2 summer/2007. publisher: B.J. Top, s.r.o.
Lehetséges értelemzési szempontok az utóbbi másfél évtized két művészeti irányzatához, Praesens könyvek 2, Praesens Bt. 2005 Budapest
Praesens – Central European Contemporary Art Review, Praesens Bt. 03/2006, Budapest
http://artpool.hu/Al/alhu.html AL 7. szám Az Artpool 1983 és 1985 között 11 számot megért művészeti képes „szamizdat” folyóirata, a korabeli „párhuzamos kultúra” művészeti eseményeinek dokumentumaival
A pennsylvaniai fiú reklámgrafikusnak készült, de két szemeszter után otthagyta a pittsburghi művészeti alkalmazott iskolát. (Ivy School of Professional Art) Ezután húszévesen New Yorkba költözött, ahol beiratkozott a School of Visual Arts-ba. Andy Warhol szárnyai alatt felfedezi a művészeti Eldorádó peremvidékeit, az East Village-i underground klubokat, Burroughs-t olvas, és megismerkedik az afro-amerikai hip-hop kultúrával.
Ebben az időszakban Manhattan határait már egy új, vigasztalan művészcsoport ostromolta. Egy fiatal, kiábrándult művésznemzedék, mely a meglévő csatornáktól és a hagyományos intézményektől elzárva, a Lower East Side hulladékkultúrájában és a Mudd Club túlfűtött éjszakai életében, az új hullámos együttesek és punk közösségek között találta meg művészi identitását. Gombamód szaporodtak el a szinte egész házakat beborító, több száz, jobbára névtelen graffitik, melyeken gyakran késeket, lőfegyvereket, falloszokat, láncokat és bankjegyeket ábrázoltak. Különböző felforgató falragaszok jelentek meg politikai nyilatkozatokkal szexről, pénzről, terrorizmusról. A peremkerületek szürke falai és lepusztult házai közt felnövő, többnyire fekete és Puerto Rico-i fiatalok számára a falfestés és a vonatfestés megmutatkozást és kitörési lehetőséget biztosított. A cél a figyelemfelhívás és valami „maradandó” alkotása a maguk nyomorúságos lehetőségei mellett. A SoHoban mindez némileg gyerekesnek, durvának és nem különben nyugtalanítónak hatott. Lassan azonban a művészeti főiskolák hallgatói is elkezdtek érdeklődni az újfajta közlésforma iránt. A művésznövendékek együtt járták az utcákat a külvárosi fiatalokkal, hogy egymástól tanulva közösen hagyják kézjegyüket New York épületein. A graffiti bizonyult az egyik legalkalmasabb jelrendszernek ahhoz, hogy a képregényeken és Walt Disney meséken felnőtt, a fogyasztói kultúrától fulladozó új generáció betörhessen a magas művészetek közé.
Keith Haring első New York-i éveiben lineáris-absztrakt képeket festett, és különös szójátékokat kreált. Első kiállításának megnyitójára egy tekercs olcsó papírral érkezett, majd a padlón hasalva a közönség szeme láttára rajzolta tele. A tőle jól megszokott absztrakt formákkal kezdte, majd, hogy a meghívottaknak örömet szerezzen, a szigorú szögletes formák közé egy-egy mulatságos kis figurát is csempészett: kacskaringós karú Popeye-t, hosszú fülű kutyákat és imbolygó repülő csészealjakat. Haring a sikeres fogadtatás után megpróbált még nagyobb közönséget meghódítani. Egy alkalommal, amint a metrón utazott, megpillantotta a hirdetésekre váró üres fekete panelokat, így az útjába eső első papírkereskedésben vett egy csomag krétát, és nyomban munkához látott. Megszülettek az első „metrórajzok”, és máris belecsöppent a New York-i graffitisek földalatti heroikus világába, s ezzel kénytelen volt vállalni azt, ami a graffiti lényege: az anonimitást, az azonosíthatatlanságot és az esetleges futást a rendőrök elől. 1985-ig több száz rajzot készített a metróállomásokon, úgy tekintett erre a helyre, mint saját külön bejáratú művészeti „laboratóriumára”. Akárcsak a külvárosi bandák tagjai, ő is politikai feliratokkal látta el rajzait: közzé tette, hogy Reagan elnököt letartóztatták, a pápa pedig emberrablók áldozatává vált. A köztereken fellelhető rajzai közül a „sugárzó bébi” vált a legnépszerűbb és legvisszatérőbb motívummá.
Mindeközben a School of Visual Artsban egyre szorosabb barátságba kerül évfolyamtársaival: Jean-Michel Basquiat-val és Kenny Sharffal. A művészettörténet első színesbőrű festőjeként számon tartott Basquiat SAMO néven jegyezte graffitijeit, melyeket gyakran közösen készített barátjával, Al Diazzal. Akárcsak Haring munkáira, Basquiat képi világára is nagy hatást gyakorolt a graffiti.
A felfújt buborékszerű betűformát alkalmazó bubble style és a szögletes formákkal dolgozó blockbuster stílus mellett egyre inkább tért hódított a writerek között a wild style. Míg az előző kettőt közösen jellemezte az élénk színhasználat, addig ez utóbbinál inkább az absztrakt betűformálás volt a mérvadó. Basquiat és Keith Haring a „vad stílus” formanyelvének ismeretét számos alkalommal kamatoztatta művei megalkotásánál. A graffiti innovatív képességét mutatja az a jelenség, hogy az irányzatról napjainkra áttolódott a hangsúly az ún. trash graffiti-re: a skinny és a fat cap elhagyásával az alkotó a gyári capet használva a mű esetlegességét emeli ki. Itt már nem az a fontos, hogy a betűk egységes formát képezzenek. A hip-hop szubkultúrához való kötődés már szinte teljesen eltűnik, a közösséget a festés és a közös akciók kapcsolják össze. A trash graffiti képviselői gyakran keresik fel a peremkerületek elhagyatott vidékeit, ahol festményeikkel reflektálhatnak a néhol igen erőteljes kontextussal rendelkező helyszín specifikumaira.
Haring Basquiat-val való szoros baráti kapcsolata előtt tiszteleg az A Pile of Crowns for Jean-Michel Basquiat című 1988-as munkája. Mint megannyi művén, ezen is a graffiti szlengje szűrődik át, hiszen a writerek elismerésük jeléül gyakran ajánlják rajzaikat egymásnak. Haring is így tesz a fenti kép megalkotásánál, a hegyként tornyosuló számtalan korona a king firkász szóra utal, amivel a műfaj kiválóságait szokták illetni egymás között a graffitisek.
Az SVA másik tehetséges diákját Kenny Sharfot az olcsó elektronikus tömegcikkek ihlették meg: a főiskola első éveiben örömmel „másolta” a háztartási gépeket az ötvenes évek prospektusaiból és hirdetéseiből. Szívesen öltöztette fel rikító színű rajzaival a neutrális felületű tévékészülékeket, telefonokat, filmfelvevőket és tévékamerákat. A rajzfilmek fantáziavilága éppúgy megérintette, mint Haringet. A Flinstones és a Jetson család állandó visszatérő motívumként szolgált festményein.
1983-ban Haring, Basquiat és Kenny Sharf rendszeresen állít ki Tony Shafrazi galériájában. New York galeristái lassan kezdenek felfigyelni a graffitisek „művészeti háborújára”, Rammellzee, Futura 2000 szinte állandó vendégek lettek a dél-Bronx-i Fashion Moda és a SoHo-beli Paul Astor FUN galériájában.
A hagyományos műkereskedelem kezdett átváltozni; ritkulni látszottak az öltönyös-kosztümös vernisszázsok, helyüket a koncertkiállítások vették át, ahol a tornacsukás tömeg féktelen tombolásba kezdett a még nem hivatalos művészet ikonjaival.
Haring előtt pedig megnyíltak a legfontosabb nemzetközi kiállítások kapui. A kasseli Documentán Basquiat-val együtt képviselik nemzedéküket, és bebocsáttatást nyer a Sao Paulo-i Biennáléra és a Whitney Biennáléra.
A művészeti intézményrendszer olyan szédületes iramban kezdte integrálni az addig vandalizmusként kezelt graffitit, hogy már az új festőiség egyik legjelentősebb amerikai irányzataként kezdték emlegetni. Az eddig még épphogy megtűrt „nincstelenek” rövid idő alatt ünnepelt művészcsillagokká avanzsáltak.
Haring nemzetközileg elismert festőként is lejárt oda, ahonnan elindult: az aluljárókba, a metróba. Viszonya az underground szubkultúrával továbbra is megmaradt, hiszen a szakmai elismerések után az utcaművészetre még mindig úgy tekintett, mint aktuális motívumkészletére. Haring a graffitiből átvett látványos elemeket és technikai megoldásokat alkalmazta akkor is, amikor részt vett az Absolut vodka reklámkampányában és a Swatch órák dizájntervezésében. Olyan felületeket sikerült meghódítania, melyeket a cégek több ezer dollárért béreltek reklámozásra: egy alkalommal még a Times Square-en, a Spectacolor mozgó hirdetőtáblán is sikerült megjelenítenie egyedi figuráit.
Mindezért számtalan vád érte a writer közösségekből, úgy érezték, hogy épp a graffiti lényegéből, a lázadásból építenek brandet, ha a nagyvállalatok reklámjait az utcáról vett falrajzokról mintázzák. Miután 1986 tavaszán Haring megnyitotta a Pop Shop-ot, a legtöbb galerista is felhördült, hiszen úgy érezték, az üzletben kapható pólók, bögrék, játékok és poszterek árusításával megkerüli a galériás kereskedelmet. Végül a műkritikusok pedig a szemére vetették, hogy tehetségét aprópénzre váltja. Ő Andy Warhol biztatására kitartott elképzelései mellett, miszerint műveit a lehető legszélesebb közönséggel akarja megismertetni, legyen az akár karóra, reklámplakát, póló vagy festmény.
Fontosnak tartotta, hogy alkotásai, amelyek direkt üzenetekben hívták fel a figyelmet a különböző társadalmi problémákra, mindenki számára elérhetőek legyenek. Haring emellett számos segélyszervezetet, kórházat és szociális intézményt támogatott munkáival. Karitatív tevékenysége még jobban felerősödött, mikor 1988-ban diagnosztizálták nála az AIDS-fertőzöttséget. A nevével fémjelzett alapítványt hozott létre azzal a szándékkal, hogy minél több ember figyelmét felhívja a rettegett kór veszélyeire.
1990-ben bekövetkezett haláláig a modern képzőművészetben meghatározó és igen termékeny pályát futott be. Könnyen befogadható képi világát impulzív üzenetekkel „terhelte”, játékos és humoros vizuális pikareszkjei és a gyakran túlfűtött szexuális fantáziáról árulkodó képei mellett alkotásaiban egyre inkább a különböző politikai problémákra és a társadalmi kirekesztettségre hívta fel a figyelmet.
A Ludwig Múzeum jelenlegi Keith Haring-kiállításán egyaránt megtalálhatóak az absztrakt expresszionizmushoz köthető, egészen korai kalligráfiái és a vízhatlan ponyvákra festett óriási festményei, valamint számos, szinte story boardként ható rajzsorozata. A kiállítótérbe lépőt pedig az egyik utolsó munkája, a Szárnyasoltár fogadja, amelyet a Galéria 56 ajándékozott a múzeumnak. A homoszexualitását nyíltan vállaló Haring munkásságáról átfogó képet nyújt a kiállítás, aki életének utolsó évében az AIDS megelőzésével és felvilágosításával foglalkozó programokban vett részt. Mindent átható jobbító szándéka ellenére nem szabadna Haring alkotásaira csak úgy emlékeznünk, mint az AIDS elleni harc illusztrációira. Figyelemreméltó és maradandó műalkotások ezek, melyek bevezették az utcai művészetet a magas kultúrába.
Ganz, Nicholas: Graffiti World- Street Art from Five Continents, Harry N. Adams, 2006. New York
Aron Rose and Christian Strike: Beatiful Losers-Contemporary Art and Street Culture, Iconoclast dap, San Francisco 2005
The Art of Rebelion 2 by C100, World of Urban Art Activism, Publikat Verlag und Handels Gmbh & Co. KG 2006 Mainaschaff
CLIQUE- Graffiti Magazine from Praha, #2 summer/2007. publisher: B.J. Top, s.r.o.
Lehetséges értelemzési szempontok az utóbbi másfél évtized két művészeti irányzatához, Praesens könyvek 2, Praesens Bt. 2005 Budapest
Praesens – Central European Contemporary Art Review, Praesens Bt. 03/2006, Budapest
http://artpool.hu/Al/alhu.html AL 7. szám Az Artpool 1983 és 1985 között 11 számot megért művészeti képes „szamizdat” folyóirata, a korabeli „párhuzamos kultúra” művészeti eseményeinek dokumentumaival
© Etentuk Inemesit – Kovács Budha Tamás –Tábori András