partnereink
Bordács Andrea: A médium önmagában még nem üzenet - Ahogy a varrócérna kerüli a gombot… és a kortárs művészet médiumkérdései
Iparművészeti Múzeum, 2009. III. 22-ig
Az utóbbi években a Velencei Biennále magyar pavilonjában való szereplésünket tekintve szinte felcserélhetőek lettek volna a képzőművészeti (Andreas Fogarasi: Kultur und Freizeit, 2007), illetve az építészeti biennálén (Re:orient, 2006; Corpora in Si(gh)te , 2008) kiállított munkáink. Ez is jól illusztrálja azt a helyzetet, hogy a kortárs művészetet szemlélve gyakran elbizonytalanodhatunk a látottak nemcsak műfaji, de művészeti ágakba való besorolását illetően is, már amennyiben ragaszkodnánk ehhez a tevékenységhez . Leginkább azonban a fotóművészet területéről érkező művek szivárogtak a képzőművészet berkeibe, olykor akár nem kis fejtörést okozva ezzel a támogatást osztó NKA szakkollégiumainak. A fiatal művészek többsége ma már – nem véletlenül – nem par excellence festőnek, szobrásznak stb., hanem képzőművésznek definiálja magát, akinek a világképe különböző médiumokban nyilvánulhat meg . Ugyanakkor az összemosódás mellett egy ellentétes irányú folyamat is zajlik a médiumhasználatot tekintve, azaz a mű nem sorolható automatikusan egyik vagy másik művészeti ághoz pusztán az alkalmazott médium típusa alapján.
A fotó területén ez a konfliktus már a műcsarnoki millenniumi kiállítássorozat fotóbemutatóján is megmutatkozott, ahol a „klasszikus” fotóművészeti képek, a fotós képzettségű alkotók munkái konfrontálódtak a fotóval dolgozó képzőművészek képzőművészeti látásmódot képviselő alkotásaival. A helyzetet nehezíti, hogy bizonyos művek akár mindkét halmaz tagjai is lehetnének (pl. Szilágyi Lenke számos képe). Mindenesetre érdekes az akkori katalógust is végignézni, mert ez a kettősség az egyes művészekről szóló részeknél is nyilvánvalóvá vált, mert míg a „fotós fotósok” önreprezentációként főleg a műveik megjelenését tartották fontosnak, addig a „képzőművészeti fotósok” a róluk írt tanulmányokat. Persze ez a szétválasztás így felettébb pontatlannak és talán erőltetettnek, sőt feleslegesnek is tűnik, de mégis jelen van. S mint láthatjuk, nemcsak a fotó és képzőművészet tekintetében.
Aki McLuhan szállóigévé vált tézisét (a médium maga az üzenet) eddig netán feltételek nélkül elfogadta volna, különösen zavarba jöhet az Iparművészeti Múzeum a hímzést középpontba állító kiállításaitól. Az intézmény két, látszólag hasonló tematikájú tárlata jól rávilágít az előbb említett jelenségre: az azonos médiumhasználatú munkákat pusztán az alkalmazott médium miatt gyakran hasonlónak tekintjük, pedig sokszor teljesen más alkotói attitűd, szemlélet nyilvánul meg bennük. Jelen esetben az egyik, Az öltés művészete című kiállításon egy iparművészeti technika kortárs megjelenéséről, míg az Ahogy a varrócérna kerüli a gombot címűn a kortárs művészet bizonyos speciális médiumot alkalmazó alkotásainak bemutatásáról beszélhetünk.
Az öltés művészete – nemzetközi kortárs hímzések című tárlat az angliai Hímzők Céhe által kiírt VII. biennále pályázatára érkezett anyagból válogatott azzal a céllal, hogy népszerűsítse a hímzést és a rokon technikákat, és bemutassa a mai alternatíváit. A sajtóanyag szerint a „szervezet dokumentálja, gyűjti, kiállítja és bemutatja az ebben a műfajban született olyan tárgyakat, amelyek történeti vagy művészi jelentőséggel bírnak, és célja ezen alkotások minél szélesebb közönségnek történő bemutatása.” Maga a célkitűzés és az installálás is a hímzés aktusára helyezte a hangsúlyt, s mint ilyen, talán nem is volna témája e lapnak. A másik, az Ahogy a varrócérna kerüli a gombot című kiállítás kurátorának, Pilinger Erzsébetnek ezzel szemben az volt a célja hogy bemutassa azokat a kortárs alkotásokat, melyeket a hímzés-varrás kézműves technikáival hoztak létre. A kortárs képzőművészet aspektusából tekintve ezért a biennáléhoz kapcsolódó hazai anyag jóval sokrétűbb és izgalmasabb élménnyel szolgált, különösen azoknak a műveknek az esetében, amelyeknél a médium eredeti funkciója és a rajta látható kép/szöveg oppozícióba kerültek. Így például a tudományos szemléletmód és a kézművesség konfrontációja több alkotás esetében is megfigyelhető. Kapala Györgyi munkáin a CT által készített látványt s a vizsgálatot kiváltó problémák keltette frusztrációt keresztöltéses hímzéssel transzformálja művészetté; Szövényi Anikó falvédőin az otthonosságot idéző látvány helyett különböző grafikonokat láthatunk, bár a hagyományos falvédők képei, a férfi-női szerepek bemutatása és viszonyuknak az ábrázolása most is megjelennek, csak épp a férfi-női munkát más szempontból, százalékos grafikonok formájában vizsgálva.
A falvédő, mint médium kortárs művészeti közegben elsőként a Hetényi Judit–Rácmolnár Sándor kettősnél fordult elő, akik a férfifantáziákban élő kettős női státus – háziasszony kontra kurva – sztereotípiára reflektáltak a falvédőkre hímzett call-girlökkel. Szabó Eszter Ágnes falvédői első ránézésre a hagyományos látványát imitálják témáikkal a média világát idézve meg, bár ebben is érvényesül a retrószemlélet, hisz az egykori tévébemondó, Kudlik Júlia tevékenysége időben e falvédők (mint valóságos lakberendezési tárgyak) utolsó „reneszánszához” kötődik.
Szintén a téma és a médium oppozíciója érhető tetten Szenes Zsuzsa ma már a magyar művészet klasszikusai közé sorolható rongyszőnyeg őrbódéjában és gázálarcában. Magának a kézimunka tényének demonstrálása jelenik meg Berhidi Mária a témától teljesen eltérő méretű és anyagú – hatalmas fatű –, cseppet sem nőies kivitelezésű installációjában. Szintén ez a férfias-nőies dichotómia adja az alapját Imre Mariann vitathatatlanul eredeti „találmányának”, a hímzett betonnak. A kiállításon Benczúr Emesétől láthattuk a legtöbb művet, akinél a médium szerves része a rajta olvasható, többnyire hímzett szöveg, mely hétköznapi bölcsességekkel vagy csak jó tanácsokkal látja el elsősorban magát az alkotót. Így találkozhattunk a jól ismert Egy heti fogyasztás és termelés című hímzett narancshéjaival, a Try to see the world through… feliratú vászonnal , a rózsaszín műszőrmével borított Be touched feliratú padkával (melyet a mindenki számára olvasható alkotói instrukció ellenére a múzeumi körülmények érinthetetlenné tesznek).
Vincze Ottó a szabásmintákat és az installáció részét képező hanganyagot ready made-ként használja, míg Somogyi Laura szubtilis, asszonyformákat vagy cipőket idéző cérnainstallációja a hosszas munkát feltételez, amit megerősít a képernyőn a kézimunkát ábrázoló művészettörténeti képek sora. Gőbölyös Luca esetében a test és a testet fedő női kombiné vizuális metonímiaként jelenik meg, mivel a testszínű kombiné varrásai a csábítás helyett az öregedő női test ráncait vetítik előre, ezáltal metafizikus terepre kalauzolva az objeket, ahol méltó társa Lovas Ilona spirituális konnotációt hordozó, belül hímzett marhabélből készült stációinstallációja. Az irónia gyakori attitűdje e munkáknak (Szövényi, Szabó, Kapala) s többnyire súlyos élethelyzetekre, társadalmi problémákra reflektálnak általa. Ugyanakkor a kézműves technika jó alkalmat ad a játékosságra, a gyerekességre is, melyet csak megerősít a kiállítás címéül választott idézet forrása. Ebből a szempontból a legemlékezetesebbek Borsos Róbert a cseh mesekönyvből és rajzfilmből ismerős Kisvakondjának történetei, csak őt a közös gyerekkori élményünk szereplőjének épp azon életmozzanatai érdeklik, melyek kimaradtak a könyvből, azaz amikor vásárol, takarít, mulat, szeretkezik stb. Az irónia azonban könnyen blőd szójátékok tárgyiasításába csúszhat, mint például Ruttkai Bori Szívszaggatója esetében.
Szerencsére a kiállítás a hímzés-szövés technikáját nemcsak a korábbi iparművészeti, hanem az utóbbi évek nőművészeti kontextusából is kiragadja, s a médium speciális voltára hívja fel a figyelmet. A két kiállítás teremtette furcsa helyzet – a vendégkönyv tanúsága alapján – magukat a nézőket is összezavarta némileg, ugyanis voltak, akik szép hímzéseket és kézimunkákat vártak volna, s legfeljebb csak a nemzetközi válogatás anyagával tudtak valamit kezdeni, mások viszont kellemesen csalódva csak a képzőművészeti kiállításban láttak fantáziát. Ugyanakkor a kísérőprogramok megpróbálták mindkét irányból megszólítani az érdeklődőket. A két hasonló témájú, de más-más orientációjú kiállítás arra is rávilágít, hogy az Iparművészeti Múzeumnak a kortárs tendenciák felé való nyitás esetében nem árt tudatosítania a válogatás szempontjait, azaz hogy iparművészeti-néprajzi tendenciájú, dizájn avagy kortárs művészeti-iparművészeti gyűjtéseket, kiállításokat akar-e szervezni, illetve ha ezek egyvelegét szeretné bemutatni, akkor ezt érdemes reflektáltan tennie.
Az utóbbi években a Velencei Biennále magyar pavilonjában való szereplésünket tekintve szinte felcserélhetőek lettek volna a képzőművészeti (Andreas Fogarasi: Kultur und Freizeit, 2007), illetve az építészeti biennálén (Re:orient, 2006; Corpora in Si(gh)te , 2008) kiállított munkáink. Ez is jól illusztrálja azt a helyzetet, hogy a kortárs művészetet szemlélve gyakran elbizonytalanodhatunk a látottak nemcsak műfaji, de művészeti ágakba való besorolását illetően is, már amennyiben ragaszkodnánk ehhez a tevékenységhez . Leginkább azonban a fotóművészet területéről érkező művek szivárogtak a képzőművészet berkeibe, olykor akár nem kis fejtörést okozva ezzel a támogatást osztó NKA szakkollégiumainak. A fiatal művészek többsége ma már – nem véletlenül – nem par excellence festőnek, szobrásznak stb., hanem képzőművésznek definiálja magát, akinek a világképe különböző médiumokban nyilvánulhat meg . Ugyanakkor az összemosódás mellett egy ellentétes irányú folyamat is zajlik a médiumhasználatot tekintve, azaz a mű nem sorolható automatikusan egyik vagy másik művészeti ághoz pusztán az alkalmazott médium típusa alapján.
A fotó területén ez a konfliktus már a műcsarnoki millenniumi kiállítássorozat fotóbemutatóján is megmutatkozott, ahol a „klasszikus” fotóművészeti képek, a fotós képzettségű alkotók munkái konfrontálódtak a fotóval dolgozó képzőművészek képzőművészeti látásmódot képviselő alkotásaival. A helyzetet nehezíti, hogy bizonyos művek akár mindkét halmaz tagjai is lehetnének (pl. Szilágyi Lenke számos képe). Mindenesetre érdekes az akkori katalógust is végignézni, mert ez a kettősség az egyes művészekről szóló részeknél is nyilvánvalóvá vált, mert míg a „fotós fotósok” önreprezentációként főleg a műveik megjelenését tartották fontosnak, addig a „képzőművészeti fotósok” a róluk írt tanulmányokat. Persze ez a szétválasztás így felettébb pontatlannak és talán erőltetettnek, sőt feleslegesnek is tűnik, de mégis jelen van. S mint láthatjuk, nemcsak a fotó és képzőművészet tekintetében.
Aki McLuhan szállóigévé vált tézisét (a médium maga az üzenet) eddig netán feltételek nélkül elfogadta volna, különösen zavarba jöhet az Iparművészeti Múzeum a hímzést középpontba állító kiállításaitól. Az intézmény két, látszólag hasonló tematikájú tárlata jól rávilágít az előbb említett jelenségre: az azonos médiumhasználatú munkákat pusztán az alkalmazott médium miatt gyakran hasonlónak tekintjük, pedig sokszor teljesen más alkotói attitűd, szemlélet nyilvánul meg bennük. Jelen esetben az egyik, Az öltés művészete című kiállításon egy iparművészeti technika kortárs megjelenéséről, míg az Ahogy a varrócérna kerüli a gombot címűn a kortárs művészet bizonyos speciális médiumot alkalmazó alkotásainak bemutatásáról beszélhetünk.
Az öltés művészete – nemzetközi kortárs hímzések című tárlat az angliai Hímzők Céhe által kiírt VII. biennále pályázatára érkezett anyagból válogatott azzal a céllal, hogy népszerűsítse a hímzést és a rokon technikákat, és bemutassa a mai alternatíváit. A sajtóanyag szerint a „szervezet dokumentálja, gyűjti, kiállítja és bemutatja az ebben a műfajban született olyan tárgyakat, amelyek történeti vagy művészi jelentőséggel bírnak, és célja ezen alkotások minél szélesebb közönségnek történő bemutatása.” Maga a célkitűzés és az installálás is a hímzés aktusára helyezte a hangsúlyt, s mint ilyen, talán nem is volna témája e lapnak. A másik, az Ahogy a varrócérna kerüli a gombot című kiállítás kurátorának, Pilinger Erzsébetnek ezzel szemben az volt a célja hogy bemutassa azokat a kortárs alkotásokat, melyeket a hímzés-varrás kézműves technikáival hoztak létre. A kortárs képzőművészet aspektusából tekintve ezért a biennáléhoz kapcsolódó hazai anyag jóval sokrétűbb és izgalmasabb élménnyel szolgált, különösen azoknak a műveknek az esetében, amelyeknél a médium eredeti funkciója és a rajta látható kép/szöveg oppozícióba kerültek. Így például a tudományos szemléletmód és a kézművesség konfrontációja több alkotás esetében is megfigyelhető. Kapala Györgyi munkáin a CT által készített látványt s a vizsgálatot kiváltó problémák keltette frusztrációt keresztöltéses hímzéssel transzformálja művészetté; Szövényi Anikó falvédőin az otthonosságot idéző látvány helyett különböző grafikonokat láthatunk, bár a hagyományos falvédők képei, a férfi-női szerepek bemutatása és viszonyuknak az ábrázolása most is megjelennek, csak épp a férfi-női munkát más szempontból, százalékos grafikonok formájában vizsgálva.
A falvédő, mint médium kortárs művészeti közegben elsőként a Hetényi Judit–Rácmolnár Sándor kettősnél fordult elő, akik a férfifantáziákban élő kettős női státus – háziasszony kontra kurva – sztereotípiára reflektáltak a falvédőkre hímzett call-girlökkel. Szabó Eszter Ágnes falvédői első ránézésre a hagyományos látványát imitálják témáikkal a média világát idézve meg, bár ebben is érvényesül a retrószemlélet, hisz az egykori tévébemondó, Kudlik Júlia tevékenysége időben e falvédők (mint valóságos lakberendezési tárgyak) utolsó „reneszánszához” kötődik.
Szintén a téma és a médium oppozíciója érhető tetten Szenes Zsuzsa ma már a magyar művészet klasszikusai közé sorolható rongyszőnyeg őrbódéjában és gázálarcában. Magának a kézimunka tényének demonstrálása jelenik meg Berhidi Mária a témától teljesen eltérő méretű és anyagú – hatalmas fatű –, cseppet sem nőies kivitelezésű installációjában. Szintén ez a férfias-nőies dichotómia adja az alapját Imre Mariann vitathatatlanul eredeti „találmányának”, a hímzett betonnak. A kiállításon Benczúr Emesétől láthattuk a legtöbb művet, akinél a médium szerves része a rajta olvasható, többnyire hímzett szöveg, mely hétköznapi bölcsességekkel vagy csak jó tanácsokkal látja el elsősorban magát az alkotót. Így találkozhattunk a jól ismert Egy heti fogyasztás és termelés című hímzett narancshéjaival, a Try to see the world through… feliratú vászonnal , a rózsaszín műszőrmével borított Be touched feliratú padkával (melyet a mindenki számára olvasható alkotói instrukció ellenére a múzeumi körülmények érinthetetlenné tesznek).
Vincze Ottó a szabásmintákat és az installáció részét képező hanganyagot ready made-ként használja, míg Somogyi Laura szubtilis, asszonyformákat vagy cipőket idéző cérnainstallációja a hosszas munkát feltételez, amit megerősít a képernyőn a kézimunkát ábrázoló művészettörténeti képek sora. Gőbölyös Luca esetében a test és a testet fedő női kombiné vizuális metonímiaként jelenik meg, mivel a testszínű kombiné varrásai a csábítás helyett az öregedő női test ráncait vetítik előre, ezáltal metafizikus terepre kalauzolva az objeket, ahol méltó társa Lovas Ilona spirituális konnotációt hordozó, belül hímzett marhabélből készült stációinstallációja. Az irónia gyakori attitűdje e munkáknak (Szövényi, Szabó, Kapala) s többnyire súlyos élethelyzetekre, társadalmi problémákra reflektálnak általa. Ugyanakkor a kézműves technika jó alkalmat ad a játékosságra, a gyerekességre is, melyet csak megerősít a kiállítás címéül választott idézet forrása. Ebből a szempontból a legemlékezetesebbek Borsos Róbert a cseh mesekönyvből és rajzfilmből ismerős Kisvakondjának történetei, csak őt a közös gyerekkori élményünk szereplőjének épp azon életmozzanatai érdeklik, melyek kimaradtak a könyvből, azaz amikor vásárol, takarít, mulat, szeretkezik stb. Az irónia azonban könnyen blőd szójátékok tárgyiasításába csúszhat, mint például Ruttkai Bori Szívszaggatója esetében.
Szerencsére a kiállítás a hímzés-szövés technikáját nemcsak a korábbi iparművészeti, hanem az utóbbi évek nőművészeti kontextusából is kiragadja, s a médium speciális voltára hívja fel a figyelmet. A két kiállítás teremtette furcsa helyzet – a vendégkönyv tanúsága alapján – magukat a nézőket is összezavarta némileg, ugyanis voltak, akik szép hímzéseket és kézimunkákat vártak volna, s legfeljebb csak a nemzetközi válogatás anyagával tudtak valamit kezdeni, mások viszont kellemesen csalódva csak a képzőművészeti kiállításban láttak fantáziát. Ugyanakkor a kísérőprogramok megpróbálták mindkét irányból megszólítani az érdeklődőket. A két hasonló témájú, de más-más orientációjú kiállítás arra is rávilágít, hogy az Iparművészeti Múzeumnak a kortárs tendenciák felé való nyitás esetében nem árt tudatosítania a válogatás szempontjait, azaz hogy iparművészeti-néprajzi tendenciájú, dizájn avagy kortárs művészeti-iparművészeti gyűjtéseket, kiállításokat akar-e szervezni, illetve ha ezek egyvelegét szeretné bemutatni, akkor ezt érdemes reflektáltan tennie.
@Bordács Andrea