Artportal.hu

Ernst Múzeum, 2010. VIII. 31-ig

A művészet nem a való világ másolata. Ilyen kárhozatos dologból elég egy is.                        (Virginia Wolf)

Földhöz ragadt hétköznapiság – éteri kifinomultság; közhelyesség – filozofikusság; vaskos, nehézkes matéria – anyagtalanság. S még sorolhatnánk azokat a dichotómiákat, melyekkel Várnai Gyula munkássága jellemezhető. Az Ernst Múzeum-beli retrospektívnek is tekinthető kiállításán viszont jóformán csak a légies, szinte anyagtalan műveivel találkozhatunk, kivéve a kiállítótéren kívülre helyezett pillepalack-kupakokból készített, Ernst Múzeum feliratú molinót.
Ám Várnai életművére, különösen a korábbi munkáira épp az anyagszerűség, a használati tárgyak új kontextusba helyezése volt a jellemző. Gyakori nála az ajtók, a deszkák vagy épp a fahasábok színeváltozása. De nemcsak régen. A 2007-es Na mi van? című műcsarnoki  kiállításon is egy hatalmas, szinte egész falat betöltő képes farakással, a Most már tudom című installációval rukkolt elő, melynek címe szokás szerint igen enigmatikus, s további kérdéseket generáló.  

Mintha Várnai célja a megfoghatót megfoghatatlanná tenni, míg a megfoghatatlant megfoghatóvá. Ez történik például az árnyék materializálása esetében a Hold túlsó oldala című installációjában. Ilyen megfoghatatlan, illékony anyagok az életműben például: a jég (Hármasság, 1995; Látszólagos közelítés, 2000), a neonfény (A ritka pillanatok egyike, 2006; Neonbéke, ); a fény-árnyék kettőse (Empátia, 1992; Átjáró, 1993; Mint otthon, 2006; Az idő legújabb cáfolata, 2006); az árnyék mint téma (A hold túlsó oldala, 1997); a légáramlás (Ventilláció); a hang (Filofónia,1999; Süketszoba, 1999-2008) és a lenticuláris képek (Könyvóra, 2005).

De témáiban sem jelentéktelenebb, kisebb dolgokat jeleníti meg, mint például az időt, illetve Borges nyomán annak a cáfolatát, a világ keletkezését A Nagy Bummban és a világegyetemet a Planétákban, máskor meg olyan fogalmakat próbál reprezentálni, mint az aura, a vakvilág, a mintha, az emlékezetkiesés. Mindenesetre egy dolog biztosan távol áll Várnai munkásságától, a valóság mimetikus leképzése.

Az Ernst Múzeum-beli kiállításának beugrója egy Werner Heisenberg-i egyenlet képlete. Mintha a leendő nézőt egy próbatétel elé állítaná, aki nem riad vissza ennek a látványától, szinte transzcendens élményben részesülhet a termekbe lépve. Visszatérve az egyenletre, mely még egy korábban Székesfehérvárott a Szent István Király Múzeumban is bemutatott szöveges műre - A valóság attól függően más és más, hogy megfigyeljük-e vagy sem – reflektál. Az akkor egy nézőpontból olvashatóvá váló szöveg elvileg a valóság különböző nézőpontból való szemlélését jelenti. Ugyanakkor ennek lényegesen ellentmond a szöveg mégiscsak egyetlen pontból való olvashatósága, azaz egyetlen helyes nézőpont ténye, ami cáfolja az írás tartalmát. Ilyen szempontból izgalmasabb az idei tárlat, mely végigviszi a valóság többféle szemlélésének, értelmezésének lehetőségét.

Ez a szimultán érzékelés, benyomás számos művészt foglalkoztat. Az irodalomban és a filmekben ugyannak az eseménynek több szempontból való elmesélése, egy történet több lehetséges variációja többnyire egymás után jelenik meg, míg a képzőművészetben a többcsatornás videóművek alkalmasak az egyszerre meglévő többféle igazság megjelenítésére.
A többféle nézőpontot - konkrétan a művészetekre vonatkoztatva - már Gombrich is számos módon igazolta, azaz, hogy látásmódunk és ábrázolásmódunk mennyi dologtól függ, így például a tapasztalattól, a gyakorlattól, az érdeklődéstől. Bár a látás és értelmezés viszonylagosságának bizonyításával elsősorban az ún. tiszta vagy ártatlan szem tézisét kívánta cáfolni. Nelson Goodman az ő elméletét mintegy folytatta az újraalkotott valóságról írt tanulmányában.  

A kiállítás íme is erre a több nézőpontúságra utal - Az ugyanaz a patak, mely Herakleitosz közismertté vált Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba szlogenjének a kifordítása, jelezve, hogy a változót nem a tények, hanem a szemlélő attitűdje adja. Amúgy ha jobban megfigyeljük, ez a kifordítottság szinte minden művére jellemző. Így került be például a Nagymező utca is a kiállítótérbe, de a fordítva megjelenített aura is ennek a szellemiségnek a terméke.

Aura… Várnai alkotásait leginkább jellemző kulcsszó, nem véletlenül ez az egyik korai munkájának is a címe. Az aura, a megfoghatatlan, testet körülvevő energiamező úgy tűnik ezekre a művekre is ráruházhatók. Az azonos című mű (1994) a ruhadarabok által létrehozott hiány által jelenik meg, valahogy épp ellentétesen, amit maga a szó jelent. Ugyanis a betűket konkrét tárgyak veszik körül, azaz a felirat a semmi, ám annak az aurája a konkrét tárgyak, ruhadarabok halmaza. Ugyanez a hiányból születő alkotás struktúráját képviselik a korábbi Vakvilág (1991) és a porból feltámadó Mintha (1989) munkák.

Várnai munkásságának a fő mozgatója talán épp az, hogy ezt az embereket, tárgyakat körülvevő energia és szellemi erőteret megragadja, sőt pontosabban, hogy inkább megidézze, láthatóvá tegye mások számára is. Bár nyilvánvaló, hogy a témái választásába akaratlanul is belejátszik, hogy mi mindenben képes ezeket az erőtereket felfedezni. Pontosan ez történt anno a Kiscelli Múzeum A ritka pillanatok egyike című fényinstallációjában, ahol is a deszakralizált tér régvolt szellemiségének megidézése történt.  

Az Ernst múzeumi kiállításon az anyagtalan anyagok közül a főszerep a fényé és a hangé. A fény számos emblematikus, ám itt a kiállításon nem szereplő művének is a médiuma, mint például a neoncsövekből alkotott békegalambnak (Neonbéke). A pillanatnyi fényviszonyok megragadását az impresszionisták tűzték ki célul. Nem véletlen az impresszionisták fő alakjának, Monet festészetének sajátos módon történt feldolgozása. A Monet-parafrázisában (1992) a tavirózsákat 9 elemlámpa keltette fénykörök alakjával generált fényinstallációban idézi meg. De szintén a fény az alkotója az Empátia című munkának, melyen egy tükör segítségével a fekvő elemlámpa mellé annak a fénye is odafekszik.

A Tavirózsák mellett a kiállítás egyik legszebb műve, a Mint otthon című fényinstalláció, mely egy régies, szél által lebegtetett függönnyel vetíti elénk a meghittség légkörét a cseppet sem otthonos terembe anélkül, hogy valódi illúziókeltésre törekedne. A Planéták című installáció is furcsa viszonyban az imitációval, mivel a körbevetített boksz csak az első pillantásra idézik meg az égitesteket, melyek elég nyilvánvalóan egymást tördelő kézfejek.     

A dolgok kifordítása a Nagymező utca című egész termet betöltő, hatalmas – mellesleg írásvetítőn és vízen át vetített - installációját is jellemzi, ahogy a kiállítás külső helyszínét, a Nagymező utcát is behozza e térbe s a tárlat helyszínét magává a tárgyává is teszi (de hasonló történik a PET-kupakos Ernst Múzeum felirattal is). Így e kapcsán is felvethető az ugyanaz a patak-jelenség. Ugyanaz az utca, bár itt nem a szemlélők attitűdje, hanem a megjelenítés módja változik.
Médium tekintetében a legszokatlanabb a Ventilláció, mely a kiállítótér ventillátora által lebegtetett vászon látszatát kelti, bár maga a mozgó drapéria is vetített kép eleme. A Filofónia viszont egy szokatlan, szalagos magnókból készült hanginstalláció.

Várnai életművében külön kategóriát képeznek a lightboxok (Könyv, 2005-2009), a digitális fotók és a c-printek (Stalker I-II., 2003; A Nagy Bumm, 2005; Ugyanaz a patak, 2010) és nem mellesleg a kiállítás szellemiségét már technikájában is magán viselő, az eleve több nézőpontból szemlélhető lenticuláris képek (Családfa, 2010; Természetes előrejelzés, 2010). Ezek közelítenek leginkább a klasszikus táblaképekhez, melyek amúgy hiányoznak is Várnai életművéből, ugyanakkor ezek a művei is éppoly titokzatosak és filozofikusak, mint a fény-, hanginstallációi és videói. A ma már Stalker I-II címet viselő digitális fotótriptichonjai annak ellenére válnak enigmatikussá, hogy a rajtuk szereplő helyszínek és tárgyak tulajdonképpen egészen hétköznapiak: egy lépcsőforduló és egy parkrészlet lebegő tárgyakkal. Ám a lebegés oka és mikéntje rejtve marad, mégis hihetőek és nem mellesleg a fotók nagyon látványosak.

A kiállítás mindenesetre arra is jó példa, hogy nem minden mű értelmezéséhez elengedhetetlen a kor kontextusa, vagy éppen nem minden mű, sőt életmű adott korhoz, művészeti közeghez, mozgásokhoz kötött. Várnai régi munkái semmit sem vesztettek frissességükből. Valahogy kortalanok. Azt, hogy valamelyik régi munkája szinte csak a már ismertségéből, számos publikálásából tudni. A régi és új művek jól tudnak párbeszédet folytatni egymással. Bár a cím szellemében az is jogosan vetődik fel, hogy ezek a munkák a 90-es évek elején és ma is ugyanarról szólnak-e. A mű ugyan ugyanaz, de a szemlélők attitűdje vajon változott-e? Ám ugyanaz a néző ugyanazt az alkotást szemlélve képes-e reflektálni a saját változására?    
Mindenesetre Várnai Gyula Ugyanaz a patak című kiállítása az év egyik, talán a legfontosabb tárlata... Csak egy apróság rontja a képet, a katalógus még mindig nem jelent meg…

Új Művészet, 2010. augusztus