partnereink
Bordács Andrea: Betonba kötött könyvek
Hübler János és Kerezsi Nemere kiállítása
Centrális Galéria, 2008. június 4–7.
„Nem könyvekre van szüksége, hanem azokra a dolgokra, amelyek valaha benne voltak a könyvekben. Ugyanazok a dolgok benne lehetnének a tv-család műsoraiban is, de nincsenek. Nem, nem a könyveket keresi maga! Keresse ott, ahol megtalálhatja: régi gramofonlemezeken, régi filmeken, régi barátoknál. Keresse a természetben, keresse önmagában. A könyv: csak egyike volt azoknak a tartályoknak, amelyekbe felhalmoztuk azt, ami annyira fontos volt, hogy féltünk attól, hogy elfelejtjük. Nincs bennük semmi varázs, a varázs abban van, amit a könyvek mondanak, ahogy a világmindenség darabjaiból ruhát varrnak nekünk.” (Ray Bradbury: Fahrenheit 451)
Habent sua fata libelli– tartja a közmondás. Úgy látszik, ezeknek a könyveknek a sorsa a betonba köttetés. Így még azokat a könyveket is lehetett művészi célra fordítani, melyek tartalmuk révén eredendően teljesen távol álltak a művészettől.
A rendszerváltás táján a kevéssé látogatott s nehezen fenntartható közkönyvtárakat sorra felszámolták. Ilyenkor a könyvállományt első körben az oktatási intézményeknek árusították ki, majd a nagyközönségnek. Ezen alkalmakkor akár fillérekért (még a piacgazdaság előtti olcsó könyvárakhoz képest is elenyésző összegért) lehetett értékes kiadványokat beszerezni, s akár olyan komoly házi könyvtárakat felépíteni, melyek a mai könyvárak mellett szinte elképzelhetetlennek tűnnek.
A Szabad Európa Rádió hatalmas könyvtárat örökített az OSA Archívumra, mely elég vegyes mértékben bírt kulturális értékkel. A legértékesebb része a Közép-európai Egyetem könyvtárába került, a maradékot először az OSA válogatta át – a kiadványok jó része hidegháborús propagandaanyag –, majd a nagyközönség érdeklődésére bocsátották. A könyvek minőségéről, tartalmáról talán az árulkodik a leginkább, hogy még a többszörös átrostálás után is maradt kb. 12.000 senkinek sem kellő kiadvány, melyekre értelemszerűen a bezúzás várt volna.
De mégsem így történt, más sors várt rájuk. Ugyan könyvfunkciójukban így is megsemmisültek, ám a médiumuk folytán képzőművészeti alkotás alapanyagává váltak.
A könyv a széles kultúrtörténeti asszociációs hálójával mint médium már régóta izgalmassá vált a képzőművészek számára is. Egyrészt gyakran választják alkotások témájául, másrészt a 70-es évektől új médiumként megjelentek a speciális művészkönyvek. Guy Bleus – mail art és könyvművész – szerint „míg a legtöbb könyv elsősorban valami önmagán kívüli dologról szól, addig a legtöbb művészkönyv önmagáról”.
Gyakran többféle művet sorolnak e műfaj alá, nemcsak a klasszikus értelemben vett művészkönyveket. Gyakoriak a könyvillusztrációk és a könyvműtárgyak, azaz a könyv alapú térbeli objektek, melyek – noha kiinduló elemük gyakran valóban az olvasásra szánt könyv – végső formájukban viszont könyvként egyáltalán nem működnek. Hazai példából ilyenek Lakner László Könyvbaltái és az Esztétikák című sorozata, de ezen alkotások nem tipikus művészkönyvek, hanem objektek. A magyar művészkönyv műfaj a 80-as évek közepén új lendületnek indult1. A székesfehérvári Szent István Király Múzeum különösen sokat tesz a műfaj gondozásáért, s külön művészkönyv-gyűjteménnyel rendelkeznek.A nemzetközi artist’s book rendezvényeken is rendszeresen szereplő művészünk Tót Endre, akinek nemzetközi népszerűségét és sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az 1985-ös párizsi művészkönyv-kiállítás után a párizsi Bibliothéque National megvásárolta az addig készített összes művészkönyvét.
A könyv akár téma, akár médium, mindig magán viseli a könyvhöz kapcsolódó asszociációkat. A mű erőteljesen épít a könyvhöz tapadó kulturális képzettársításokra, azaz a könyv mint a tudás jelképe, sőt a kifejezés az archaikus kultúrákban azonos jelentéssel bír a törvénnyel, az írásba foglalt, „kőbe vésett”, épp ezért örök igazsággal. A Könyv a Biblia, a Tóra, azaz a Törvény. Később mint a kultúra maradandó értékeinek tárházaként, bölcsességek gyűjteményeként jelenik meg.. Pusztítása felidézi a történelem barbár időszakait, a diktatúrák könyvégetéseit. A kiadványok elpusztításával a bennük megfogalmazott gondolatokat kívánták elpusztítani, s azóta is tulajdonképpen a könyv fogalom metonímiaként azonosul a benne megfogalmazottakkal. Pedig hány és hány olyan kiadvány születik, melyeknek semmi kulturális értékük nincs, csak papírpocsékolás az egész.
A Centrális Galéria auláját szinte teljesen betöltötte az a 120 nm-es installáció, melynek fő alkotóeleme a 12.000 könyv, melyet Hübler János és Kerezsi Nemere betonba öntött. A bemutatott installáció attól válik különösen izgalmassá, hogy egyszerre reflektál a Könyvre mint értékre a bennük megfogalmazott gondolatok miatt, s mint valódi tartalom nélküli puszta médiumra. Ugyanis a bebetonozásra került kiadványok ez utóbbiakhoz tartoztak, ám a médiumuk mégis erőteljesen felkelti az előbbi képzetét. A kiállítás címe, a Konkrétum egyrészt utal a betonra (angolul concrete), másrészt a mű hátterében álló tényekre: 120 nm, 12.000 könyv stb. A konkrétumérzést növeli az a szellemes ötlet, melynek során kiállítás-meghívóként a bebetonozott könyvek könyvtári katalóguskártyája szolgált, így mindenki egyedi meghívót kapott. Nekem például Tolz, Vera The USSR’S Emering Multiparety System című, s a pecsétek alapján összesen háromszor kölcsönzött kiadvány kártyája jutott.
Az installáció mind enigmatikus üzenetével, mind látványával hatásosan bizonytalanítja el a nézőt, aki gyakran erőteljes ellenérzéssel viszonyul a munkához, különösen az által, hogy általa belső tabunak számító tevékenységre, könyvtaposásra kényszeríti, mivel a mű betöltötte az egész kiállítóteret. Ugyanakkor számos kulturális gátlást vált ki belőle, s mindez a rossz érzés, bűntudat is a mű szerves részét képezi.
Ráadásul sokszor támad olyan érzése a nézőnek, mintha hasonlóval már találkozott volna, például a könyv és beton konstellációt tapasztalhattuk a 2002-es Velencei Biennále Jugoszláv (!) Pavilon kiállítását kísérő katalógusánál, melyet többen ezért nem hoztak el, mivel a kiadványtartó külső borítását betonból készítették. A Centrális Galériában 4 napig látható mű is épít a dejà vu érzésünkre, pedig a könyvnek az előbb említett kettős jelentését nem igen tették a művek alapjává.
A látvány is esztétikus és sokkoló volt egyszerre, ahogy a betonfelületből a nagyobb könyvek lapjai fuldoklóként emelkedtek ki. Mellesleg sajnos magára a műre is a pusztulás várt, hisz a kiállítás befejeztével megsemmisítették, ám néhány darabja a KÉK nevű Kortárs Építészeti Központhoz került.
Ugyanakkor Bradbury mottóban olvasható sorai azért arra is rávilágítanak, hogy valójában nem maga a könyv bír értékkel, hanem a bennük megfogalmazott gondolatok. S ezek szerint azok a kiadványok, melyekben semmi érdemleges állítás, információ, semmi költői mondat nem található, valójában csak papírkötegek, melyek érdemtelenül bitorolják a könyvhöz tartozó kulturális aurát. S így a taposás sem a Könyvnek szól. Ha nem teszünk különbséget az értékes és a valódi tartalommal nem rendelkező kötetek között, hanem mindent a könyv léte okán értékesnek tartunk, a valóban fontos gondolatokat, írásokat becsüljük le. Hisz a varázs nem önmagában a könyvekben van, hanem abban, amit mondanak. Sőt, az amerikai filozófus, Emerson2 véleménye szerint míg a helyesen használt könyv nagy adomány lehet, ám ha rosszul közelítünk hozzá, inkább veszedelem, mivel a gondolkodó ember helyett könyvmoly lesz belőlünk. Úgy véli, a „könyv egyetlen dologra hivatott, hogy ösztönzést merítsünk belőle.”
Centrális Galéria, 2008. június 4–7.
„Nem könyvekre van szüksége, hanem azokra a dolgokra, amelyek valaha benne voltak a könyvekben. Ugyanazok a dolgok benne lehetnének a tv-család műsoraiban is, de nincsenek. Nem, nem a könyveket keresi maga! Keresse ott, ahol megtalálhatja: régi gramofonlemezeken, régi filmeken, régi barátoknál. Keresse a természetben, keresse önmagában. A könyv: csak egyike volt azoknak a tartályoknak, amelyekbe felhalmoztuk azt, ami annyira fontos volt, hogy féltünk attól, hogy elfelejtjük. Nincs bennük semmi varázs, a varázs abban van, amit a könyvek mondanak, ahogy a világmindenség darabjaiból ruhát varrnak nekünk.” (Ray Bradbury: Fahrenheit 451)
Habent sua fata libelli– tartja a közmondás. Úgy látszik, ezeknek a könyveknek a sorsa a betonba köttetés. Így még azokat a könyveket is lehetett művészi célra fordítani, melyek tartalmuk révén eredendően teljesen távol álltak a művészettől.
A rendszerváltás táján a kevéssé látogatott s nehezen fenntartható közkönyvtárakat sorra felszámolták. Ilyenkor a könyvállományt első körben az oktatási intézményeknek árusították ki, majd a nagyközönségnek. Ezen alkalmakkor akár fillérekért (még a piacgazdaság előtti olcsó könyvárakhoz képest is elenyésző összegért) lehetett értékes kiadványokat beszerezni, s akár olyan komoly házi könyvtárakat felépíteni, melyek a mai könyvárak mellett szinte elképzelhetetlennek tűnnek.
A Szabad Európa Rádió hatalmas könyvtárat örökített az OSA Archívumra, mely elég vegyes mértékben bírt kulturális értékkel. A legértékesebb része a Közép-európai Egyetem könyvtárába került, a maradékot először az OSA válogatta át – a kiadványok jó része hidegháborús propagandaanyag –, majd a nagyközönség érdeklődésére bocsátották. A könyvek minőségéről, tartalmáról talán az árulkodik a leginkább, hogy még a többszörös átrostálás után is maradt kb. 12.000 senkinek sem kellő kiadvány, melyekre értelemszerűen a bezúzás várt volna.
De mégsem így történt, más sors várt rájuk. Ugyan könyvfunkciójukban így is megsemmisültek, ám a médiumuk folytán képzőművészeti alkotás alapanyagává váltak.
A könyv a széles kultúrtörténeti asszociációs hálójával mint médium már régóta izgalmassá vált a képzőművészek számára is. Egyrészt gyakran választják alkotások témájául, másrészt a 70-es évektől új médiumként megjelentek a speciális művészkönyvek. Guy Bleus – mail art és könyvművész – szerint „míg a legtöbb könyv elsősorban valami önmagán kívüli dologról szól, addig a legtöbb művészkönyv önmagáról”.
Gyakran többféle művet sorolnak e műfaj alá, nemcsak a klasszikus értelemben vett művészkönyveket. Gyakoriak a könyvillusztrációk és a könyvműtárgyak, azaz a könyv alapú térbeli objektek, melyek – noha kiinduló elemük gyakran valóban az olvasásra szánt könyv – végső formájukban viszont könyvként egyáltalán nem működnek. Hazai példából ilyenek Lakner László Könyvbaltái és az Esztétikák című sorozata, de ezen alkotások nem tipikus művészkönyvek, hanem objektek. A magyar művészkönyv műfaj a 80-as évek közepén új lendületnek indult1. A székesfehérvári Szent István Király Múzeum különösen sokat tesz a műfaj gondozásáért, s külön művészkönyv-gyűjteménnyel rendelkeznek.A nemzetközi artist’s book rendezvényeken is rendszeresen szereplő művészünk Tót Endre, akinek nemzetközi népszerűségét és sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az 1985-ös párizsi művészkönyv-kiállítás után a párizsi Bibliothéque National megvásárolta az addig készített összes művészkönyvét.
A könyv akár téma, akár médium, mindig magán viseli a könyvhöz kapcsolódó asszociációkat. A mű erőteljesen épít a könyvhöz tapadó kulturális képzettársításokra, azaz a könyv mint a tudás jelképe, sőt a kifejezés az archaikus kultúrákban azonos jelentéssel bír a törvénnyel, az írásba foglalt, „kőbe vésett”, épp ezért örök igazsággal. A Könyv a Biblia, a Tóra, azaz a Törvény. Később mint a kultúra maradandó értékeinek tárházaként, bölcsességek gyűjteményeként jelenik meg.. Pusztítása felidézi a történelem barbár időszakait, a diktatúrák könyvégetéseit. A kiadványok elpusztításával a bennük megfogalmazott gondolatokat kívánták elpusztítani, s azóta is tulajdonképpen a könyv fogalom metonímiaként azonosul a benne megfogalmazottakkal. Pedig hány és hány olyan kiadvány születik, melyeknek semmi kulturális értékük nincs, csak papírpocsékolás az egész.
A Centrális Galéria auláját szinte teljesen betöltötte az a 120 nm-es installáció, melynek fő alkotóeleme a 12.000 könyv, melyet Hübler János és Kerezsi Nemere betonba öntött. A bemutatott installáció attól válik különösen izgalmassá, hogy egyszerre reflektál a Könyvre mint értékre a bennük megfogalmazott gondolatok miatt, s mint valódi tartalom nélküli puszta médiumra. Ugyanis a bebetonozásra került kiadványok ez utóbbiakhoz tartoztak, ám a médiumuk mégis erőteljesen felkelti az előbbi képzetét. A kiállítás címe, a Konkrétum egyrészt utal a betonra (angolul concrete), másrészt a mű hátterében álló tényekre: 120 nm, 12.000 könyv stb. A konkrétumérzést növeli az a szellemes ötlet, melynek során kiállítás-meghívóként a bebetonozott könyvek könyvtári katalóguskártyája szolgált, így mindenki egyedi meghívót kapott. Nekem például Tolz, Vera The USSR’S Emering Multiparety System című, s a pecsétek alapján összesen háromszor kölcsönzött kiadvány kártyája jutott.
Az installáció mind enigmatikus üzenetével, mind látványával hatásosan bizonytalanítja el a nézőt, aki gyakran erőteljes ellenérzéssel viszonyul a munkához, különösen az által, hogy általa belső tabunak számító tevékenységre, könyvtaposásra kényszeríti, mivel a mű betöltötte az egész kiállítóteret. Ugyanakkor számos kulturális gátlást vált ki belőle, s mindez a rossz érzés, bűntudat is a mű szerves részét képezi.
Ráadásul sokszor támad olyan érzése a nézőnek, mintha hasonlóval már találkozott volna, például a könyv és beton konstellációt tapasztalhattuk a 2002-es Velencei Biennále Jugoszláv (!) Pavilon kiállítását kísérő katalógusánál, melyet többen ezért nem hoztak el, mivel a kiadványtartó külső borítását betonból készítették. A Centrális Galériában 4 napig látható mű is épít a dejà vu érzésünkre, pedig a könyvnek az előbb említett kettős jelentését nem igen tették a művek alapjává.
A látvány is esztétikus és sokkoló volt egyszerre, ahogy a betonfelületből a nagyobb könyvek lapjai fuldoklóként emelkedtek ki. Mellesleg sajnos magára a műre is a pusztulás várt, hisz a kiállítás befejeztével megsemmisítették, ám néhány darabja a KÉK nevű Kortárs Építészeti Központhoz került.
Ugyanakkor Bradbury mottóban olvasható sorai azért arra is rávilágítanak, hogy valójában nem maga a könyv bír értékkel, hanem a bennük megfogalmazott gondolatok. S ezek szerint azok a kiadványok, melyekben semmi érdemleges állítás, információ, semmi költői mondat nem található, valójában csak papírkötegek, melyek érdemtelenül bitorolják a könyvhöz tartozó kulturális aurát. S így a taposás sem a Könyvnek szól. Ha nem teszünk különbséget az értékes és a valódi tartalommal nem rendelkező kötetek között, hanem mindent a könyv léte okán értékesnek tartunk, a valóban fontos gondolatokat, írásokat becsüljük le. Hisz a varázs nem önmagában a könyvekben van, hanem abban, amit mondanak. Sőt, az amerikai filozófus, Emerson2 véleménye szerint míg a helyesen használt könyv nagy adomány lehet, ám ha rosszul közelítünk hozzá, inkább veszedelem, mivel a gondolkodó ember helyett könyvmoly lesz belőlünk. Úgy véli, a „könyv egyetlen dologra hivatott, hogy ösztönzést merítsünk belőle.”
Bordács Andrea