Artportal.hu

A festészetnek mint médiumnak folyamatos kihívást jelent(ett) a korszerűség, a megújulás kérdése/lehetősége, különösen az újabb és újabb médiumok (fotó, videó stb.) megjelenése által keletkezett új képlehetőségek révén. 2007 végén az Ernst Múzeumban bemutatott Vágatlan változat című kiállítás épp a napjainkban lehetséges releváns festészeti tendenciákat, állásfoglalásokat vette számba. „A technikán és hagyományokon túl a kérdés alapvetően a képiség és a változó vizuális környezet vizsgálatán keresztül közelít a festészet mint műfaj változásához.” Mivel valójában a kortárs festészetnek nem a teljes skáláját vették leltárba, hanem szinte csak azokat az alternatívákat, melyek látványosan mellőzik a technikai eszközök segítségét vagy azok hatását, így azért igencsak hiányos maradt a látlelet.  

Mindenesetre a kiállításon Király Gábor képeivel is találkozhattunk, ugyanis ő a kortárs képzőművészek, pontosabban festők azon csoportjába tartozik, akik megmaradtak ugyan a figurativitásnál, de elvetik a klasszikus mimetikus ábrázolást. A hazai kortárs festészeti közegben Király Gábor mellett még Csató József képviseli markánsan ezt a tendenciát, de bizonyos szempontból mind Csurka Esztert, mind Moizer Zsuzsát is ide sorolhatjuk.

Király ugyan számos, igen széles ízlés- és stílusskálán mozgó művészt tekint példaképének a képről, a térről, az emlékezet hatásáról való gondolkodás miatt, formai előzmények, hatások tekintetében viszont főleg az ismertté, híressé vált outsider művészek voltak rá nagy befolyással.

Konkrét személyeket, életműveket tekintve a már széles körben is jól ismert Basquiat és a nálunk kevéssé ismert afroamerikai autodidakta festő, Horace Pippin munkásságával rokon a művészete. Különösen az utóbbi stílusa, jelentéktelen hétköznapi jelenetei, a térábrázolás hiánya, stilizáltsága hasonlatos az övével. De erőteljes párhuzamot lehet vonni festészete és az ausztrál bennszülött (aboriginál), valamint az ősi afrikai művészet, a graffitik és az art brut alkotások között, ám ezek egyike sem közvetlen, direkt hatás, inkább inspirációk, élmények vagy épp a hasonló világ- és művészetszemlélet megnyilvánulásai.  

Noha az art brut egyáltalán nem egységes szellemi és formai stílus, sőt kifejezetten sokféle, de az mindenképp általános jellemzője, hogy a hagyományos ábrázolás helyett egy durva, nyers, ám spontaneitásának következtében mindenképp őszinte, zsigeri művészet, ahol a szenvedélyek, a tudatalatti kevésbé kontrollált megnyilvánulása érhető tetten.

Az art brut mellett még a 70-es, 80-as évek fekete kultúrája volt rá nagy hatással, így például maga a graffiti műfaja, ahol a figura, a szöveg egyszerre alkotó eleme a „falképnek”, s ezen belül is az előbb említett Basquiat. Király Gábor így vall: „ezen dolgok együttes hatására újabb képi elemeket használtam fel. Emberi alakokat és portrékat készítettem. Már nemcsak figura volt a képen, hanem megjelent egy, az őt körülvevő intim enteriőr is, vagy egy-egy számomra fontos tárgy, mely a figura lelkiállapot-ábrázolásának kiegészítő elemeként szolgált, kulcsot adott a figura létének megértéséhez, legalábbis támpontot. Ezek a hétköznapi életből vett tárgyak, mint például egy serpenyő vagy egy trikó, vagy egy bögre, nem vettek el a kép tartalmából, inkább nélkülözhetetlen elemeivé váltak a képnek, a figura részévé.”

Ezen alkotások egyik közös sajátossága – amit Királynál is megtalálhatunk –, hogy a klasszikus perspektíva törvényeit figyelmen kívül hagyják, sőt a pompeii freskófestészetben is a „tér végtelenjében feloldódó ábrázolás” ragadta meg alkotójukat. „Ezeknél a képeknél sem festek még tereket, de a jellegtelen sík hátteret a lazúrok és más festői módszerek alkalmazásával felváltja valamiféle atmoszféra, térképzet, ha jelzésszerűen is. Erős, felfokozott színeket használtam, általában komplementer színkontrasztokat. Ezek nem tudatos színkombinációk voltak, munka közben, a téma megkívánta.”

A másik domináns jellemzője e műveknek – s természetesen Király festészetének – a lényeges, hangulatot megragadó, aprólékos részletektől mentes ábrázolásmód, nem véletlenül kedveli az orosz ikonokat oly különösen.

Király Gábor kedveli a rusztikus, archaikus felületeket, így a vászon helyett többnyire talált deszkát, farostlemezt vagy különböző fahordozókat használ, s gyakran a képhordozó felület bizonyos részeit érintetlenül hagyja. Ezt a nyers erőt a többnyire hatalmas méretű munkák is sugallják, bár van néhány apróbb sorozata, a talált hordozótól függően. Király ábrázolásmódja is rokon vonásokat mutat egy archaikus világgal, mintegy új barbár festészetet képviselve. De ez nála nemcsak formalizmus, mivel az a világkép, ami megjelenik nála, szintén archaikus, ahol még közvetlen kapcsolat van természet és ember között. Talán ennek a jele az is, hogy milyen gyakran ábrázol növényeket, állatokat a képeken, melyek ugyan nem igazán beazonosíthatóak, inkább csak szimbolikus jelzésként szerepelnek.

A rusztikusság, darabosság a témáiban is tetten érhető, ugyanis Király minden korszakára jellemző a nyers, sőt olykor brutális férfivilág megjelenítése. A gender-szemlélet által meghatározott kultúránkban meglepő fordulat ez az archaikus férfivilágot reprezentáló művészet. Némely képének bokszoló, falfúró stb., csupa ún. „macsós” tevékenységet folytató férfialakjait még lehetett akár iróniával is szemlélni, s a férfivilág toposzainak kritikáiként értelmezni, de a vadászvilág ihlette műveit semmiképp sem.

Témái mentesek mindenfajta pátosztól, jelentős eseménytől, többnyire a hétköznapok jelentéktelen mindennapjai, szereplői műfajilag portrék, sajátos életképek és csendéletek, enteriőrök. Érdekes módon, míg témái köznapiságát tekintve a 17. századi holland festészettel mutat rokonságot, az ábrázolásmódjától mérhetetlenül távol áll azok aprólékos, finom kidolgozása.

Számos képe, például a Bokszolók, a Hentes, az Idomár, a Katonaportré stb. mintegy archetípusok, míg mások személyes élmények, emlékek lecsapódásai, úgymint az Eljegyzés, a Fürdőzők, a Műteremben témájú képek, de még ezek a magánélet eseményeihez köthető festmények is csak kiindulópontul szolgálnak, nem reális megörökítései egy-egy eseménynek, hanem az emlékeken átszőtt hangulatok, látványok nagyon is szubjektív lenyomatai. Nem véletlenül nevezi ő maga is e konkrét narrációtól mentes képeit „szubjektív historizmusnak”.

A narrációtól még a címek is megóvnak, mivel végtelenül lakonikusak és partikulárisak: Pucoló, Bokszoló, Focista, Fáradt focista, Fej, Tengerparton, Parton stb. Ugyanígy számos portréja pusztán a Portré címet viseli, melyek az egyen-, viszonylag homogén háttérrel olyannyira hasonló módon vannak ábrázolva, hogy szinte ugyanannak a képnek az ismétléseiként hatnak. A portrék alanyai egyéniségüket vesztve jelennek meg, szinte ikonszerűen, ám annak a leglényegesebb elemét, a szakrális rítus részeként való megjelenést mellőzve.

Ugyanakkor ez az egyszerűség és sallangmentesség olykor kifejezetten humorossá válik: például a Banánfa helyes gondozása vagy a Húsfeldolgozó már a címükkel is meghökkentőek. Furcsa az a helyzet, hogy míg Király Gábor témáit tekintve kiemelkedően sok sportolókat ábrázoló festményt készít (Bokszoló, Kajakmester, Tornászok, Fáradt focista, Gyűrűn I-III., Súlyemelő), addig a privát életében személyes élményként nem különösebben izgatják ezek a sportok, inkább csak a látvány, az afro bokszolók arca, ami megragadja a képzeletét.

Míg a 90-es évek festészetének jellemzőjét Peter Weibel abban látta, hogy minden kép mögött egy másik kép található, azaz a művészettörténet és a környező vizuális világra való teljes reflektáltság uralja a művészetet, addig 2000-es évekre egyre több olyan törekvést lehetett megfigyelni, melyek megpróbálják megkerülni ezt a túl medializált látványt, más utakat keresnek, s ehhez a legjobb út épp a psziché mélyéről feltörő spontán vagy legalábbis azt a látszatot keltő festészet. Bár témaként a lélek mélységei más ábrázolási móddal, olykor kifejezetten szofisztikált stílusban is teret kaphatnak, Király Gábornál viszont nem a téma, hanem a festői gesztus az, ami zsigeri.

Új Művészet, 2010. november