partnereink
Bordács Andrea: Kapcsolathiány
Balla Vivien, Gunics Dóra, Szederkényi Bella kiállítása
Óbudai Társaskör Galériája, 2009. III. 15-ig
Pontosan kilenc évvel ezelőtt ugyanitt, ugyanezzel a címmel, ugyancsak Tatai Erzsébet Bozsogi Nóra, Erdei Zsuzsa, Heczeg Fanni, Héra Judit és Nagy Kriszta munkáit mutatta be. A Simone Weilt idéző cím, az Ami személyes és ami… újabb csoportos kiállításra sarkallta a kurátort, akit most is a kortárs művészetben tetten érhető személyes motívumok megjelenése foglalkoztatott. A cím azért is kifejezetten figyelemkeltő, mert elolvasva akaratlanul is folytatjuk a mondatot az eredeti weili, istenkereső cím szerint: Ami személyes és ami szent. Azonban az által, hogy nincs ott a szent szó, kimondatlanul is felerősödik a hiánya, szinte nagyobb súlya lesz a távol maradónak.
Tatai Erzsébet mostani kiállításában is a kortárs személyesség egy metszetét járja körül, bár most koncentráltabban jelenik meg az emberi kapcsolatok kérdése, mint kilenc évvel ezelőtt. A személyesség számos magyar kortársművész munkáin fontos szerepet kap, így ebből a témából akár egy műcsarnoknyi kiállítást is lehetne rendezni. Tatai a Társaskör terére koncentrálva a személyes kapcsolatépítés három markáns típusát mutatja be Balla Vivien, Gunics Dóra és Szederkényi Bella hét-hét fotóján keresztül.
Az első típust, a múlttal való kapcsolatot Gunics Dóra családi fotóival idézi meg úgy, hogy egymásra, egymás mellé vetíti a múlt és a jelen képeit. Ezáltal a családi „identitásának képi konstruálását célozzák” (Tatai Erzsébet kiállítási koncepciójából). Ugyanakkor még sincs igazi kapcsolat a múlt és a jelen, pontosabban az egymást követő generációk közt, mivel többnyire feltehetően ugyanannak a személynek a fiatalabb és idősebb kori mását láthatjuk egymáson. A múlt és a jelen egymásra vetítése által a bemutatott alak nemcsak külsőleg változott meg, hanem az idő múlása személyiségváltozást is vonhat magával, jól szemléltetve, hogy az individuumot befolyásoló családi, személyes múlt is folyamatos flukutáción megy keresztül.
A múlt és a jelen egymásba folyása s az ezáltali kapcsolatfelvétel más képzőművészeknél is előkerült már. Gondoljunk csak Karina Horitz Hibridmemóriáira, Asztalos Zsolt tükörportréira, Gőbölyös Luca lenticuláris képeire vagy Csáky Marianne családi emlékképeire . Nyilván nem véletlen, hogy az utóbbi időben ily sok alkotó fogalakozik a családi és önidentitás konstruálásával. A múlt és a jelen műveken való egybeolvadása explicitté tétele annak, hogy a múlt szerves részünk, őseink génállományát biológiailag is tovább hordozzuk, akárcsak a mémeket. Ezek a művek mintegy megkérdőjelezik a történelem objektivitását, hisz maguk a történészek, akik csak tudományos szempontból kutatják a múlt eseményeit, a tárgyi ismereteken kívül a motivációkról, hatásokról, a mozgatóerőről csak teóriákat gyártanak.
A kapcsolatok kérdése a jelen társas viszonyaiban sem problémamentes. Balla Vivien Dátumok című naplóképeiben a személyességet egy fiatal pár kapcsolatában próbálja megragadni napról napra. Az együttélés, az együttműködés a hétköznapokban hosszú távon sohasem egyszerű, de a konfliktusokhoz s azok megoldásához minimum a rendszeres együttlét szükséges. Ha a pár tagjai nem találkoznak egymással, azzal nem a konfliktusokat spórolják meg, hanem gyakorlatilag magát a kapcsolatot. Balla Vivien képein ugyanis e legintimebb viszonyban a pár tagjai sohasem láthatók együtt, talán nem véletlenül. Cetliken üzennek egymásnak egyik napról a másikra, s így tervezik a távolabbi jövőjüket is, amit azért ez a fajta kapcsolattartás erősen szkeptikussá tesz, mivel a bemutatott képekből épp a meghitt együttlét, pontosabban egyáltalán az együttlét hiányzik.
Szederkényi Bella viszont az individuum és a környezete közti kapcsolatot, pontosabban annak hiányát elemzi, igaz felettébb szokatlan helyzetekben. Szederkényi Bella ugyanis a legforgalmasabb helyeken – járdán, köztereken, az utcán – mindenhol ugyanabban az öltözetben és halott-alvó testtartásban fekszik. A kiválasztott helyek mindig olyanok, ahol kifejezetten észrevehető, sőt zavaró egy fekvő nő jelenléte, mégsem foglalkozik vele senki. Nincsenek rémült vagy épp kíváncsi érdeklődők, ami kissé irreálissá teszi a jelenetet, de így hangsúlyozza a képek pesszimizmusát, azaz az ember még e provokatív helyzettel sem tud nemcsak empátiát, de még minimális érdeklődést sem kelteni.
A kiállítás kulcsszava valójában nem is a személyesség, hanem inkább annak a hiánya. Gunics Dóránál a múlt és a jelen egymásba mosódásáról igazából egy ugyanazon személy különböző korszakai révén beszélhetünk, hiányzik a különböző generációk közti kapcsolat. Balla Vivien képein a pár tagjai között nem létezik valós kapcsolat, Szederkényi Bella fotóin a fekvő alak és a környezete közti kapcsolat hiánya dominál. Így a kiállításon nem csak a címből hiányzó szent szó sugall hiányt, hanem minden egyes kép is az igazi személyesség hiányát demonstrálja.
Óbudai Társaskör Galériája, 2009. III. 15-ig
Pontosan kilenc évvel ezelőtt ugyanitt, ugyanezzel a címmel, ugyancsak Tatai Erzsébet Bozsogi Nóra, Erdei Zsuzsa, Heczeg Fanni, Héra Judit és Nagy Kriszta munkáit mutatta be. A Simone Weilt idéző cím, az Ami személyes és ami… újabb csoportos kiállításra sarkallta a kurátort, akit most is a kortárs művészetben tetten érhető személyes motívumok megjelenése foglalkoztatott. A cím azért is kifejezetten figyelemkeltő, mert elolvasva akaratlanul is folytatjuk a mondatot az eredeti weili, istenkereső cím szerint: Ami személyes és ami szent. Azonban az által, hogy nincs ott a szent szó, kimondatlanul is felerősödik a hiánya, szinte nagyobb súlya lesz a távol maradónak.
Tatai Erzsébet mostani kiállításában is a kortárs személyesség egy metszetét járja körül, bár most koncentráltabban jelenik meg az emberi kapcsolatok kérdése, mint kilenc évvel ezelőtt. A személyesség számos magyar kortársművész munkáin fontos szerepet kap, így ebből a témából akár egy műcsarnoknyi kiállítást is lehetne rendezni. Tatai a Társaskör terére koncentrálva a személyes kapcsolatépítés három markáns típusát mutatja be Balla Vivien, Gunics Dóra és Szederkényi Bella hét-hét fotóján keresztül.
Az első típust, a múlttal való kapcsolatot Gunics Dóra családi fotóival idézi meg úgy, hogy egymásra, egymás mellé vetíti a múlt és a jelen képeit. Ezáltal a családi „identitásának képi konstruálását célozzák” (Tatai Erzsébet kiállítási koncepciójából). Ugyanakkor még sincs igazi kapcsolat a múlt és a jelen, pontosabban az egymást követő generációk közt, mivel többnyire feltehetően ugyanannak a személynek a fiatalabb és idősebb kori mását láthatjuk egymáson. A múlt és a jelen egymásra vetítése által a bemutatott alak nemcsak külsőleg változott meg, hanem az idő múlása személyiségváltozást is vonhat magával, jól szemléltetve, hogy az individuumot befolyásoló családi, személyes múlt is folyamatos flukutáción megy keresztül.
A múlt és a jelen egymásba folyása s az ezáltali kapcsolatfelvétel más képzőművészeknél is előkerült már. Gondoljunk csak Karina Horitz Hibridmemóriáira, Asztalos Zsolt tükörportréira, Gőbölyös Luca lenticuláris képeire vagy Csáky Marianne családi emlékképeire . Nyilván nem véletlen, hogy az utóbbi időben ily sok alkotó fogalakozik a családi és önidentitás konstruálásával. A múlt és a jelen műveken való egybeolvadása explicitté tétele annak, hogy a múlt szerves részünk, őseink génállományát biológiailag is tovább hordozzuk, akárcsak a mémeket. Ezek a művek mintegy megkérdőjelezik a történelem objektivitását, hisz maguk a történészek, akik csak tudományos szempontból kutatják a múlt eseményeit, a tárgyi ismereteken kívül a motivációkról, hatásokról, a mozgatóerőről csak teóriákat gyártanak.
A kapcsolatok kérdése a jelen társas viszonyaiban sem problémamentes. Balla Vivien Dátumok című naplóképeiben a személyességet egy fiatal pár kapcsolatában próbálja megragadni napról napra. Az együttélés, az együttműködés a hétköznapokban hosszú távon sohasem egyszerű, de a konfliktusokhoz s azok megoldásához minimum a rendszeres együttlét szükséges. Ha a pár tagjai nem találkoznak egymással, azzal nem a konfliktusokat spórolják meg, hanem gyakorlatilag magát a kapcsolatot. Balla Vivien képein ugyanis e legintimebb viszonyban a pár tagjai sohasem láthatók együtt, talán nem véletlenül. Cetliken üzennek egymásnak egyik napról a másikra, s így tervezik a távolabbi jövőjüket is, amit azért ez a fajta kapcsolattartás erősen szkeptikussá tesz, mivel a bemutatott képekből épp a meghitt együttlét, pontosabban egyáltalán az együttlét hiányzik.
Szederkényi Bella viszont az individuum és a környezete közti kapcsolatot, pontosabban annak hiányát elemzi, igaz felettébb szokatlan helyzetekben. Szederkényi Bella ugyanis a legforgalmasabb helyeken – járdán, köztereken, az utcán – mindenhol ugyanabban az öltözetben és halott-alvó testtartásban fekszik. A kiválasztott helyek mindig olyanok, ahol kifejezetten észrevehető, sőt zavaró egy fekvő nő jelenléte, mégsem foglalkozik vele senki. Nincsenek rémült vagy épp kíváncsi érdeklődők, ami kissé irreálissá teszi a jelenetet, de így hangsúlyozza a képek pesszimizmusát, azaz az ember még e provokatív helyzettel sem tud nemcsak empátiát, de még minimális érdeklődést sem kelteni.
A kiállítás kulcsszava valójában nem is a személyesség, hanem inkább annak a hiánya. Gunics Dóránál a múlt és a jelen egymásba mosódásáról igazából egy ugyanazon személy különböző korszakai révén beszélhetünk, hiányzik a különböző generációk közti kapcsolat. Balla Vivien képein a pár tagjai között nem létezik valós kapcsolat, Szederkényi Bella fotóin a fekvő alak és a környezete közti kapcsolat hiánya dominál. Így a kiállításon nem csak a címből hiányzó szent szó sugall hiányt, hanem minden egyes kép is az igazi személyesség hiányát demonstrálja.
Bordács Andrea