partnereink
Bordács Andrea: Már a jövő sem a régi - Sarkvidéki hisztéria – kortárs finn képzőművészet
LUMÚ, 2009. IV. 12-ig
Mindenütt lágy, puha szálló hópelyhek; mindenütt vakítóan fehér táj; mindenütt friss, ropogó hó, havas fák. Távol a tömegektől, távol a mindennapok nyüzsgésétől, távol a rohanástól… béke, nyugalom, csend mindenfelé…
Mindenütt csak egyre zuhogó hó, mindenütt szó szerint vakítóan fehér táj; mindenütt fagyott, havas föld. Távol az emberektől, távol az élettől, távol a város lüktetésétől... bezártság, magány, félelem mindenfelé…
A turista magazinok, képeslapok téli, havas tájai nyugalmat, idillt sugalló látványa a valóságban számos frusztráció, fóbia gyökere lehet. A hó nemcsak szépség megtestesítője lehet, hanem a természettől már távol élő ember számára a természetbe zártság kiszolgáltatottsággal és védtelenséggel párosulhat, elég, ha csak Kubrick Ragyogására gondolunk.
Kortárs finn művészetet bemutató tárlaton a mindenfelé havas tájra építő koncepció az amúgy is meglévő sztereotípiákat idézi meg, ami ellen a kortárs művészet alapvetően minden mozzanatával küzd. Ugyanakkor ezt a közhelyet jelen pillanatban maguk kurátorok szolgáltatják, az amerikai Alanna Heiss és a finn Marketta Seppala mintha a New York-i P. S.1-ből LUMÚ-ba érkező kiállításukon finnségnek valamifajta esszenciális jellemzőjét próbálnák megragadni, noha ezek a karakterjegyek tudományosan kevéssé igazolhatók, s a kortárs művészeti beszédmód is elutasítja ezeket a toposzokat, pedig az identitáskérdése központi programjai közt szerepel. Érdekes módon a 2006-os műcsarnoki skandináv kiállítás is kifejezetten kerülte a skandináv lét kliséit, s most épp egy amerikai és egy finn kurátor tér vissza az ugyan izgalmasnak hangzó nemzetkarakterológiai szemponthoz. A kiállítás címéül a provokatív Sarkvidéki hisztéria címet választották, ami jelen esetben nemcsak egy frappáns fantáziacím, hanem a kiállítás alapjául szolgáló, s részben a katalógusban is olvasható Marko Tapio nemzetkarakterológiai írásának fő szempontja. A hóba zártság üzenetét az eszmei szempontokon túl vizuálisan is erősíti a mintegy kiállítás mottójául/logójául választott művel, a havon álló hatalmas tengerjáróhoz induló karmester látványával.
Mindenesetre mindezek ellenére a kiállításra hozott 16 művész munkái felettébb izgalmasak, melyek elsősorban a fóbiák, a természet, a víziók és a jövő problémacsoportok köré épülnek oly módon, hogy egy-egy munka akár több, sőt olyakor mindegyik csoportnak része lehet.
A kortárs északi, pontosabban a finn művészettel már az elmúlt években is több alkalommal találkozhatott a hazai közönség1, akár csoportos kiállítás keretében vagy épp az egyes művészek munkáival más kontextusban.2
A mostani érdekfeszítő bemutatóhoz kísérőanyagként kurátorok által a New York-i kiállításhoz készített katalógusa, illetve annak egy magyar nyelvű melléklete szolgál. A katalógus szövege azonban a sarkvidéki hisztéria jelenségének 50-es években megfogalmazott elméletén kívül nem túl sok támaszt nyújt a művek értelmezésében, ugyanis az abban olvasható szövegek többnyire olyannyira semmitmondóak, hogy a szöveg alapján többnyire még a művek megtekintése után sem lehet beazonosítani, mely alkotásról is van szó.
A nemi szerepek problémái, az emlékezés, a természet és a technika kapcsolata, pontosabban a természet jövője téma foglalkoztatja a kiállítókat, gyakran ezek a témák nem is válnak szét egy-egy művön belül.
A civilizáció során a technikai fejlődés gyakran konfliktusba kerül a természettel. Ez a felemás viszony gyakran témája a művészetnek. A korai kalandregények a természeten úrrá lévő embert dicsőítik, aki viszont már a 20. század eleji utópiákban a technika által elpusztítja, elrekeszti a természetet (Zamjatyin, Huxley stb.). „A Falon túli beláthatatlan zöld óceánból gyökerek, virágok, ágak, levelek vad hulláma zúdult felém… Szerencsére azonban közöttem és a vad, zöld között ott a Fal üvege. Ó, falak, akadályok istenként korlátozó, hatalmas bölcsessége! Talán ez minden találmányok legnagyobbika. Az ember csak akkor szűnt meg vadállat lenni, amikor felépítette az első falat. S az ember akkor szűnt meg vadember lenni, amikor felépítettük a Zöld Falat, amikor ezzel a Fallal elszigeteltük tökéletes, gépi világunkat a fák, madarak, állatok értelmetlen, visszataszító világától…”3
A jövőképükben a technika uralma még csak fikció. A későbbi sci-fik alapja viszont már a kiirtott természet, ahol ritkaság, igazi luxus egy élő állat, s amelyben egyes szereplők célja valahogy visszaállítani ezt az elveszett „igaz” világot (Dick: Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról? / A szárnyas fejvadászt című film alapjául szolgáló regény; Mátrix).
„Mi is történik, ha valaki egy kihaltnak hitt állatfaj élő példányára bukkan? … Ritkán történt meg ilyesmi, de amikor mégis előfordult, az illetőre rámosolygott a szerencse. Automatikusan megkapta az ENSZ legmagasabb kitüntetését, mivel több millió dolláros pénzjutalom járt együtt.”4
Bár a képlet persze egyáltalán nem egyszerű, mivel olykor épp a mesterséges lényekben/ androidokban sokkal több emberség van, mint az „igazi” emberekben (Szárnyas fejvadász, Terminátor 2.). E későbbi cyber punk művekben a hangsúly már nem is igazán a társadalmat működtető struktúrára helyeződik, hanem valójában azt járják körül, mitől is ember az ember.
A Sarkvidéki hisztéria kiállításon is markáns csoportot képviselnek, sőt dominálnak a természet jelenlegi állapotával vagy épp jövendő sorsával foglalkozó művek. Ráadásul a természetes-mesterséges fogalmak, az emberi természet, ösztönök kontra civilizáció és a többi dichotómia érvényüket vesztik, annyira sokszínűen és többféle funkciójukban jelennek meg.
Ilkka Halso Múzeumot a természetből című műve a természet státusát fogalmazza újra. Azt jelzi, valójában nincs harmonikus, mi több természetes viszonyunk a természettel. Múzeumba jórészt azokat a tárgyakat tesszük, melyeket régiség értékük (Alois Riegl) avat értékké. Múzeumba kell tenni, mert ritka, már kuriózumok, mivel a természet már nem primer látvány. Ugyanakkor a látvány emlékeztet a Zamjatyin-regény üveggel elzárt természetére, mely magának a lázadásnak, s az „igaz embereknek” s a művészetnek, azaz az értékeknek válik a szimbólumává. De a természet nemcsak régiségénél, ritkaságánál fogva érdemes őrzésre, hanem egzotikumnak számító látványa is felér egy színházi előadással (A természet színháza).
A természet mint múzeum vagy színház több értelmű jelenség, egyrészt a természet is mesterségesen létrehozott objektum, másrészt a természet mint kuriózum, melyet múzeumba kell zárni avagy ritka, különleges látványként értékelni.
Ugyanez a kettősség érhető tetten Anni Rapinoja A természet ruhatára című objektjein. Talán méltán nevezhetjük a Rapinoja vörösáfonyából, nádból készített bundáit, cipőit és más ruhadarabjait a kiállítás legemlékezetesebb darabjainak. Ezek az alkotások egyrészt rávilágítanak a természet széleskörű alkalmazásának lehetőségeire, de másrészt párhuzamot vonnak a természet és az emberi élet kezdetével és elmúlásával. Ráadásul a természet anyagaiból készített objektjei a kiállítás ideje alatt is változnak az anyagok száradása miatt. Ugyanakkor a természet e ruhatárainak darabjai azt a kérdést is felvetik, e darabok mennyire az iparművészet, illetve a képzőművészet alkotásai. Akkor tekinthetnénk e cipőket és kabátokat az iparművészet kivételes remekeinek, amennyiben készítésük célja a viselés lenne, még ha csak limitált példányban is. Ám jelen esetben e tárgyak mint képzőművészeti kiállítási tárgyak szerepelnek, s reflektálnak a természet-ember életszakaszokra s a természet törékenységére.
Az ember-természet iránti azonosul vágy jelenik meg a globális környezetei változásokat szem előtt tartó Tea Makipaa a Petteri – Életem rénszarvasként című filmjében is, ahol a művész egy rénszarvas agancsai közé felszerelt kamerával rögzíti a rénszarvas élményeit, s Petteri mintegy egyes szám elsőszemélyű szerzői filmjét láthatjuk. A másik munkáján, A bőség világa című helyspecifikus fotóinstallációján a reggeltől estig tartó tájban együtt élnek emberek-állatok, egy látszólag idillikus, sőt, kifejezetten giccses világban.
A kiállításon az állatvilág másképp is antropomorfizálódik, igaz már csak kitömött formában. Pekka Jylhá A manipulálatlan tudás című installációiban a preparált állatokat, többnyire nyulakat emberi szituációkba helyezi. Makipaa és Jylhá műveiben az állatok mint emberek jelentek meg, Reijo Kela viszont végig ugrálja a „világot”.
A természet kapcsán az emberi természetről, az ösztönökről sem feledkeztek meg. Az ember ösztönlényének demonstrálása többek közt az Ordító férfiak kórusa és a Panaszkórus című projektekben nyilvánult meg. Az Ordító Férfiak csoportja elegáns öltözetben a természetben közismert, szentnek számító hazafias szövegeket üvöltenek a kamerába. Az ordítás gesztusa kiváló feszültség levezető, így terápiának is tekinthető. Hasonló a motivációja a finn-német művészpártól, Tellervo Kaleinentól és Oliver Kochta-Kalleinentól származó Panaszkórus ötletének3. A hétköznapi panaszok összegyűjtése és megkomponálása, majd előadása 2005-ben Birminghamben kezdte hódító útját, ugyanis ebben a formában nemcsak hangot adhatnak mindennapos frusztrációikat, hanem mindezt humorossá téve kompenzálja is a sérelmeket.
A kiállítás másik centrális kérdése a különböző fóbiák megjelenése. Ez konkrét bezártsági érzést jelent (hó, Kurszk), másrészt például identitásproblémákat (Salla Tykka). Markus Copper Kurszk című, az orosz atom-tengeralattjáró tragédiáját felidéző installációja a cím ismerete nélkül is nyomasztó légkört áraszt. A félhomályban álló, vasláncokkal megkötözött figurák a lehetőségükhöz képest iszonyatos zaj kíséretében döngetik az előttük lévő vaslapokat. Minden ütés alkalmával a nézőnek görcsbe ugrik a gyomra, részben a hanghatástól, részben a mű keltette asszociációktól.
A fóbiák is valamiféle kényszerképzetek, de azok sokkal tágabb spektrumot ölelnek fel. Veli Granö videómunkáinak szereplői a boldogságkeresés megszállottjai. A Találkozzunk Finnországban, angyalom című alkotásban a házaspár férfitagja Van Gogh reinkarnációjának tekinti magát, s éjjel-nappal saját víziói nyomán festi Van Gogh képeinek mását, míg az asszony biztos abban, hogy leányukat földönkívüliek tüntették el a terhessége alatt. S a Szíriusz bolygóra való látogatásuk alkalmával valóban találkoznak is gyermekükkel. Granö munkáinak ereje abban van, hogy az abszurd, sőt filmjei szüzséjét tekintve nevetségesnek tűnő történetei a kész filmekben egyáltalán nem nevetségessé, inkább meghatóvá válnak.
A legtöbb szorongás és fóbia viszont a nemi szerepek tekintetében vetődik fel. Stiina Saaristo képein - melyek a kiállítás egyedüli táblaképei - a hagyományos nemi szerepeket és sztereotípiákat kérdőjelezi meg. Nagyméretű, ironikus képein a nők kerülnek hatalmi pozícióba, a Keleti szobában meztelen férfiak szolgálják ki a poharát nyújtó úrnőt, míg a Nyúl bosszúja című hatalmas (255x150 cm) rajzán a „védtelen” nyuszi elégedetten hever a rókaprémet viselő férfias attribútumokkal felruházott hölgy ölében. A nyúl-róka páros hangsúlyosan a nő-férfi helyzet metaforájává válik.
A nemi identitás kérdése leginkább Salla Tykka enigmatikus filmjein jelenik meg. Az Erő címűn egy fiatal, törékeny, szinte meztelen felsőtestű lány és egy nagydarab férfi bokszmérkőzését láthatjuk. A lány gézzel átkötözött mellén két vöröslő folt virul, mely egyrészt mintegy megjelöli a mellbimbó helyét, másrészt seb illúzióját kelti, s az egyenlőtlen küzdelem, a kiszolgáltatottság érzését demonstrálja. A Lasszót már a Transzszexualexpressz című kiállításon is láthatta a hazai közönség. A kocogásból érkező lány hiába próbál bejutni az ajtón, így kívülről les be az ablakon át, ahol egy fiatal férfi pörgeti a lasszóját. A film zenéje Morricone emlékezetes dallama a Volt egyszer egy vadnyugatból. Ez a mozzanat is a vadnyugatot, a vadnyugati férfiideált idézi, akárcsak látszólag a lasszó. Ám a lasszóval a ritmikus sportgimnasztika szalagszámának mozdulatait utánozza. Hiába a farmer, a lasszó, a zene, a mozdulatokkal feminizálja mindezt. A leskelődő lány nyilván emiatt távozik könnyezve.
A finn kortárs művészetben igazán nemzetközi hírnevet a Helsinki Iskola fotósai vívtak ki maguknak. Közéjük tartozik, a néhány éve Magyarországon két önálló kiállítással is bemutatkozó Jari Silomaki. Bár az Időjárásnapló című munkáját akkor az Azon a napon… címmel mutatták be, mivel az Időjárásnapló magyarul nem igazán fedte a fotósorozat tartalmát, ellenben minden képfelirata Azon a napon… fordulattal kezdődött. Ahogy máshol is szokás, most is a már bevezetett címen lett volna célszerű bemutatni a munkákat. Silomaki mindennap készít egy képet, melyre egy szöveget is ír kézírással. A fotóin olvasható szövegek olykor teljesen más tartalmúak, mint az aznap történt jelentős történelmi, politikai események. A másik, a Nem vehet fel vöröset című sorozata nagyanyjáról készült, melyen abszurd módon a nagyapa nélküli életben jobban jelen van a férfi, mint életében valaha is volt.
A Sarkvidéki hisztéria című kiállítás erénye, hogy valójában viszonylag kevés markáns problémát igen sok oldalról jár körbe, nélkülözve minden kurátori koncepció által sugallt sztereotípiát. Úgy tűnik, Marko Tapio ideológiája, ha nem is igaz, mindenesetre felettébb alkalmas közönségcsalogató PR-fogásnak.
Mindenütt lágy, puha szálló hópelyhek; mindenütt vakítóan fehér táj; mindenütt friss, ropogó hó, havas fák. Távol a tömegektől, távol a mindennapok nyüzsgésétől, távol a rohanástól… béke, nyugalom, csend mindenfelé…
Mindenütt csak egyre zuhogó hó, mindenütt szó szerint vakítóan fehér táj; mindenütt fagyott, havas föld. Távol az emberektől, távol az élettől, távol a város lüktetésétől... bezártság, magány, félelem mindenfelé…
A turista magazinok, képeslapok téli, havas tájai nyugalmat, idillt sugalló látványa a valóságban számos frusztráció, fóbia gyökere lehet. A hó nemcsak szépség megtestesítője lehet, hanem a természettől már távol élő ember számára a természetbe zártság kiszolgáltatottsággal és védtelenséggel párosulhat, elég, ha csak Kubrick Ragyogására gondolunk.
Kortárs finn művészetet bemutató tárlaton a mindenfelé havas tájra építő koncepció az amúgy is meglévő sztereotípiákat idézi meg, ami ellen a kortárs művészet alapvetően minden mozzanatával küzd. Ugyanakkor ezt a közhelyet jelen pillanatban maguk kurátorok szolgáltatják, az amerikai Alanna Heiss és a finn Marketta Seppala mintha a New York-i P. S.1-ből LUMÚ-ba érkező kiállításukon finnségnek valamifajta esszenciális jellemzőjét próbálnák megragadni, noha ezek a karakterjegyek tudományosan kevéssé igazolhatók, s a kortárs művészeti beszédmód is elutasítja ezeket a toposzokat, pedig az identitáskérdése központi programjai közt szerepel. Érdekes módon a 2006-os műcsarnoki skandináv kiállítás is kifejezetten kerülte a skandináv lét kliséit, s most épp egy amerikai és egy finn kurátor tér vissza az ugyan izgalmasnak hangzó nemzetkarakterológiai szemponthoz. A kiállítás címéül a provokatív Sarkvidéki hisztéria címet választották, ami jelen esetben nemcsak egy frappáns fantáziacím, hanem a kiállítás alapjául szolgáló, s részben a katalógusban is olvasható Marko Tapio nemzetkarakterológiai írásának fő szempontja. A hóba zártság üzenetét az eszmei szempontokon túl vizuálisan is erősíti a mintegy kiállítás mottójául/logójául választott művel, a havon álló hatalmas tengerjáróhoz induló karmester látványával.
Mindenesetre mindezek ellenére a kiállításra hozott 16 művész munkái felettébb izgalmasak, melyek elsősorban a fóbiák, a természet, a víziók és a jövő problémacsoportok köré épülnek oly módon, hogy egy-egy munka akár több, sőt olyakor mindegyik csoportnak része lehet.
A kortárs északi, pontosabban a finn művészettel már az elmúlt években is több alkalommal találkozhatott a hazai közönség1, akár csoportos kiállítás keretében vagy épp az egyes művészek munkáival más kontextusban.2
A mostani érdekfeszítő bemutatóhoz kísérőanyagként kurátorok által a New York-i kiállításhoz készített katalógusa, illetve annak egy magyar nyelvű melléklete szolgál. A katalógus szövege azonban a sarkvidéki hisztéria jelenségének 50-es években megfogalmazott elméletén kívül nem túl sok támaszt nyújt a művek értelmezésében, ugyanis az abban olvasható szövegek többnyire olyannyira semmitmondóak, hogy a szöveg alapján többnyire még a művek megtekintése után sem lehet beazonosítani, mely alkotásról is van szó.
A nemi szerepek problémái, az emlékezés, a természet és a technika kapcsolata, pontosabban a természet jövője téma foglalkoztatja a kiállítókat, gyakran ezek a témák nem is válnak szét egy-egy művön belül.
A civilizáció során a technikai fejlődés gyakran konfliktusba kerül a természettel. Ez a felemás viszony gyakran témája a művészetnek. A korai kalandregények a természeten úrrá lévő embert dicsőítik, aki viszont már a 20. század eleji utópiákban a technika által elpusztítja, elrekeszti a természetet (Zamjatyin, Huxley stb.). „A Falon túli beláthatatlan zöld óceánból gyökerek, virágok, ágak, levelek vad hulláma zúdult felém… Szerencsére azonban közöttem és a vad, zöld között ott a Fal üvege. Ó, falak, akadályok istenként korlátozó, hatalmas bölcsessége! Talán ez minden találmányok legnagyobbika. Az ember csak akkor szűnt meg vadállat lenni, amikor felépítette az első falat. S az ember akkor szűnt meg vadember lenni, amikor felépítettük a Zöld Falat, amikor ezzel a Fallal elszigeteltük tökéletes, gépi világunkat a fák, madarak, állatok értelmetlen, visszataszító világától…”3
A jövőképükben a technika uralma még csak fikció. A későbbi sci-fik alapja viszont már a kiirtott természet, ahol ritkaság, igazi luxus egy élő állat, s amelyben egyes szereplők célja valahogy visszaállítani ezt az elveszett „igaz” világot (Dick: Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról? / A szárnyas fejvadászt című film alapjául szolgáló regény; Mátrix).
„Mi is történik, ha valaki egy kihaltnak hitt állatfaj élő példányára bukkan? … Ritkán történt meg ilyesmi, de amikor mégis előfordult, az illetőre rámosolygott a szerencse. Automatikusan megkapta az ENSZ legmagasabb kitüntetését, mivel több millió dolláros pénzjutalom járt együtt.”4
Bár a képlet persze egyáltalán nem egyszerű, mivel olykor épp a mesterséges lényekben/ androidokban sokkal több emberség van, mint az „igazi” emberekben (Szárnyas fejvadász, Terminátor 2.). E későbbi cyber punk művekben a hangsúly már nem is igazán a társadalmat működtető struktúrára helyeződik, hanem valójában azt járják körül, mitől is ember az ember.
A Sarkvidéki hisztéria kiállításon is markáns csoportot képviselnek, sőt dominálnak a természet jelenlegi állapotával vagy épp jövendő sorsával foglalkozó művek. Ráadásul a természetes-mesterséges fogalmak, az emberi természet, ösztönök kontra civilizáció és a többi dichotómia érvényüket vesztik, annyira sokszínűen és többféle funkciójukban jelennek meg.
Ilkka Halso Múzeumot a természetből című műve a természet státusát fogalmazza újra. Azt jelzi, valójában nincs harmonikus, mi több természetes viszonyunk a természettel. Múzeumba jórészt azokat a tárgyakat tesszük, melyeket régiség értékük (Alois Riegl) avat értékké. Múzeumba kell tenni, mert ritka, már kuriózumok, mivel a természet már nem primer látvány. Ugyanakkor a látvány emlékeztet a Zamjatyin-regény üveggel elzárt természetére, mely magának a lázadásnak, s az „igaz embereknek” s a művészetnek, azaz az értékeknek válik a szimbólumává. De a természet nemcsak régiségénél, ritkaságánál fogva érdemes őrzésre, hanem egzotikumnak számító látványa is felér egy színházi előadással (A természet színháza).
A természet mint múzeum vagy színház több értelmű jelenség, egyrészt a természet is mesterségesen létrehozott objektum, másrészt a természet mint kuriózum, melyet múzeumba kell zárni avagy ritka, különleges látványként értékelni.
Ugyanez a kettősség érhető tetten Anni Rapinoja A természet ruhatára című objektjein. Talán méltán nevezhetjük a Rapinoja vörösáfonyából, nádból készített bundáit, cipőit és más ruhadarabjait a kiállítás legemlékezetesebb darabjainak. Ezek az alkotások egyrészt rávilágítanak a természet széleskörű alkalmazásának lehetőségeire, de másrészt párhuzamot vonnak a természet és az emberi élet kezdetével és elmúlásával. Ráadásul a természet anyagaiból készített objektjei a kiállítás ideje alatt is változnak az anyagok száradása miatt. Ugyanakkor a természet e ruhatárainak darabjai azt a kérdést is felvetik, e darabok mennyire az iparművészet, illetve a képzőművészet alkotásai. Akkor tekinthetnénk e cipőket és kabátokat az iparművészet kivételes remekeinek, amennyiben készítésük célja a viselés lenne, még ha csak limitált példányban is. Ám jelen esetben e tárgyak mint képzőművészeti kiállítási tárgyak szerepelnek, s reflektálnak a természet-ember életszakaszokra s a természet törékenységére.
Az ember-természet iránti azonosul vágy jelenik meg a globális környezetei változásokat szem előtt tartó Tea Makipaa a Petteri – Életem rénszarvasként című filmjében is, ahol a művész egy rénszarvas agancsai közé felszerelt kamerával rögzíti a rénszarvas élményeit, s Petteri mintegy egyes szám elsőszemélyű szerzői filmjét láthatjuk. A másik munkáján, A bőség világa című helyspecifikus fotóinstallációján a reggeltől estig tartó tájban együtt élnek emberek-állatok, egy látszólag idillikus, sőt, kifejezetten giccses világban.
A kiállításon az állatvilág másképp is antropomorfizálódik, igaz már csak kitömött formában. Pekka Jylhá A manipulálatlan tudás című installációiban a preparált állatokat, többnyire nyulakat emberi szituációkba helyezi. Makipaa és Jylhá műveiben az állatok mint emberek jelentek meg, Reijo Kela viszont végig ugrálja a „világot”.
A természet kapcsán az emberi természetről, az ösztönökről sem feledkeztek meg. Az ember ösztönlényének demonstrálása többek közt az Ordító férfiak kórusa és a Panaszkórus című projektekben nyilvánult meg. Az Ordító Férfiak csoportja elegáns öltözetben a természetben közismert, szentnek számító hazafias szövegeket üvöltenek a kamerába. Az ordítás gesztusa kiváló feszültség levezető, így terápiának is tekinthető. Hasonló a motivációja a finn-német művészpártól, Tellervo Kaleinentól és Oliver Kochta-Kalleinentól származó Panaszkórus ötletének3. A hétköznapi panaszok összegyűjtése és megkomponálása, majd előadása 2005-ben Birminghamben kezdte hódító útját, ugyanis ebben a formában nemcsak hangot adhatnak mindennapos frusztrációikat, hanem mindezt humorossá téve kompenzálja is a sérelmeket.
A kiállítás másik centrális kérdése a különböző fóbiák megjelenése. Ez konkrét bezártsági érzést jelent (hó, Kurszk), másrészt például identitásproblémákat (Salla Tykka). Markus Copper Kurszk című, az orosz atom-tengeralattjáró tragédiáját felidéző installációja a cím ismerete nélkül is nyomasztó légkört áraszt. A félhomályban álló, vasláncokkal megkötözött figurák a lehetőségükhöz képest iszonyatos zaj kíséretében döngetik az előttük lévő vaslapokat. Minden ütés alkalmával a nézőnek görcsbe ugrik a gyomra, részben a hanghatástól, részben a mű keltette asszociációktól.
A fóbiák is valamiféle kényszerképzetek, de azok sokkal tágabb spektrumot ölelnek fel. Veli Granö videómunkáinak szereplői a boldogságkeresés megszállottjai. A Találkozzunk Finnországban, angyalom című alkotásban a házaspár férfitagja Van Gogh reinkarnációjának tekinti magát, s éjjel-nappal saját víziói nyomán festi Van Gogh képeinek mását, míg az asszony biztos abban, hogy leányukat földönkívüliek tüntették el a terhessége alatt. S a Szíriusz bolygóra való látogatásuk alkalmával valóban találkoznak is gyermekükkel. Granö munkáinak ereje abban van, hogy az abszurd, sőt filmjei szüzséjét tekintve nevetségesnek tűnő történetei a kész filmekben egyáltalán nem nevetségessé, inkább meghatóvá válnak.
A legtöbb szorongás és fóbia viszont a nemi szerepek tekintetében vetődik fel. Stiina Saaristo képein - melyek a kiállítás egyedüli táblaképei - a hagyományos nemi szerepeket és sztereotípiákat kérdőjelezi meg. Nagyméretű, ironikus képein a nők kerülnek hatalmi pozícióba, a Keleti szobában meztelen férfiak szolgálják ki a poharát nyújtó úrnőt, míg a Nyúl bosszúja című hatalmas (255x150 cm) rajzán a „védtelen” nyuszi elégedetten hever a rókaprémet viselő férfias attribútumokkal felruházott hölgy ölében. A nyúl-róka páros hangsúlyosan a nő-férfi helyzet metaforájává válik.
A nemi identitás kérdése leginkább Salla Tykka enigmatikus filmjein jelenik meg. Az Erő címűn egy fiatal, törékeny, szinte meztelen felsőtestű lány és egy nagydarab férfi bokszmérkőzését láthatjuk. A lány gézzel átkötözött mellén két vöröslő folt virul, mely egyrészt mintegy megjelöli a mellbimbó helyét, másrészt seb illúzióját kelti, s az egyenlőtlen küzdelem, a kiszolgáltatottság érzését demonstrálja. A Lasszót már a Transzszexualexpressz című kiállításon is láthatta a hazai közönség. A kocogásból érkező lány hiába próbál bejutni az ajtón, így kívülről les be az ablakon át, ahol egy fiatal férfi pörgeti a lasszóját. A film zenéje Morricone emlékezetes dallama a Volt egyszer egy vadnyugatból. Ez a mozzanat is a vadnyugatot, a vadnyugati férfiideált idézi, akárcsak látszólag a lasszó. Ám a lasszóval a ritmikus sportgimnasztika szalagszámának mozdulatait utánozza. Hiába a farmer, a lasszó, a zene, a mozdulatokkal feminizálja mindezt. A leskelődő lány nyilván emiatt távozik könnyezve.
A finn kortárs művészetben igazán nemzetközi hírnevet a Helsinki Iskola fotósai vívtak ki maguknak. Közéjük tartozik, a néhány éve Magyarországon két önálló kiállítással is bemutatkozó Jari Silomaki. Bár az Időjárásnapló című munkáját akkor az Azon a napon… címmel mutatták be, mivel az Időjárásnapló magyarul nem igazán fedte a fotósorozat tartalmát, ellenben minden képfelirata Azon a napon… fordulattal kezdődött. Ahogy máshol is szokás, most is a már bevezetett címen lett volna célszerű bemutatni a munkákat. Silomaki mindennap készít egy képet, melyre egy szöveget is ír kézírással. A fotóin olvasható szövegek olykor teljesen más tartalmúak, mint az aznap történt jelentős történelmi, politikai események. A másik, a Nem vehet fel vöröset című sorozata nagyanyjáról készült, melyen abszurd módon a nagyapa nélküli életben jobban jelen van a férfi, mint életében valaha is volt.
A Sarkvidéki hisztéria című kiállítás erénye, hogy valójában viszonylag kevés markáns problémát igen sok oldalról jár körbe, nélkülözve minden kurátori koncepció által sugallt sztereotípiát. Úgy tűnik, Marko Tapio ideológiája, ha nem is igaz, mindenesetre felettébb alkalmas közönségcsalogató PR-fogásnak.
@Bordács Andrea