partnereink
Bordács Andrea: Mnémoszüné 10. lánya – Karina Horitz Hibrid emlékei
Somorja, At Home Gallery–Zsinagóga, 2008. X. 11–XI. 9.
„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?
Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és omegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti.” (Thomas Mann: József és testvérei)
Karina Horitzot munkáiban egyaránt foglalkoztatja az emlékezés, a múlt, az identitás kérdése és a felejtés, a hiány, az árnyék, a jelen-nem-lét. A két dolog közti ingázás az ő működésének a terepe. S hogy ez nem mond egymásnak ellent, arról Borges Bábeli könyvtárában ezt olvashatjuk: „A felejtés az emlékezet egyik formája, tágas pincéje, az érem másik, titkos oldala”.
Karina Horitz mostani, Hibrid memóriák című kiállításának műveit befolyásolta a helyszín, mivel a somorjai At Home Gallery kiállítóhelye, a Zsinagóga tere mind történeti, mind esztétikai szempontból múltat idéző. Egyrészt adja magát a somorjai zsidó közösség története, másrészt a zsinagóga falain az enyészet szépsége. A hely misztikus hangulata láttán a múltba való utazás evidens témának tűnt, csak az volt a kérdés, hogy kiébe. Minthogy a valaha itt élt zsidók leszármazottai jórészt szétszéledtek, maradt a legbiztosabb, s amúgy is folyamatos téma, a saját múltjába való utazás (Visible Distance, 2006; The Self of Memory, 2000). Ráadásul annak is egy fehér foltjába, a szinte alig ismert apai nagyszülőkkel való spirituális találkozás epizódjába.
A kortárs művészetben az utóbbi években nagy számban készültek identitáskereső művek, bár ezek jó része a nemi, faji és társadalmi, történelmi szálon dolgozza fel hovatartozását. Különösen izgalmasak azok az alkotások, melyeknél mindez a saját családi hovatartozás kérdését, személyes történelmét képezi. Ilyen művekkel főleg azon területek művészeinél találkozhatunk, ahol az ősök pl. a történelem által voltak migrációra kényszerítve, vagy önként vállalt vándorlásnak voltak kitéve, így például a közép-európai művészeknél gyakori a téma. Ugyanakkor a múlt szubjektív feldolgozása Sophie Calle és Tracey Moffat esetében is gyakran előkerül. A hazai képzőművészetben a családi emlékezéssel, illetve a személyes és a történelmi múltnak az egymás kölcsönös felülírásával foglalkozik például Forgács Péter, Asztalos Zsolt, Gőbölyös Luca.
Bár ha jobban utánagondolunk, az ősök szinte mindenkinek a családjában különféle eredettel bírnak, s a múltról való beszámolók is folyamatos és változó újramesélésnek, újraírásnak vannak kitéve, melyben jótékonyan keverednek a tények a szubjektív emlékezettel, amely által különböző múltvariációk jönnek létre.
A néhány éve Magyarországon élő brit állampolgár, Karina Horitz őseinek története is „nemzetiségek, vallások s ehhez kapcsolódó családi történetek sokaságát rejti magában” , például az édesapja csak egészen kiskoráig élt vele, az apai nagyszüleit sem ismerte, s a kiállítás alapjául szolgáló fotókat nagyszülei temetésén kapta rég nem látott apjától, így az emlékezés hagyományos keretei s a gyászmunka lehetetlenné váltak. Most a régi családi fotók által létrehozott kreatív emlékezés segítségével a megismerésükre tesz kísérletet. E képeken különböző családi jelenetek – például a nagymama színésznői ambíciói kiélésére rendezett házi színházi előadás, egy utcai séta, a csecsemőjét a karjában ringató anya – részesei lehetünk.
Ahogy nemcsak a saját, hanem a nagyszülők múltjába is lemerészkedik, szinte dantei utazást tesz a holtak birodalmában. S ahogy Dante „mnemotechnikai eszközt használ fel az emlékezetre leselkedő veszély elhárítására: segítségül hívja a múzsákat, Mnémoszüné – az emlékezet istennője – kilenc lányát”. Különösen izgalmasak azok a művek, melyekben a bennünk élő múlt és más személyek ránk gyakorolt hatása, az identitásunkat befolyásoló mozzanatok komplexen képesek megjelenni, vagy legalábbis tudatosítani, hogy időben-térben nem elszigetelt individuumok vagyunk. Ahogy József Attila is írta:
„Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem…
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
S én érzem őket és emlékezem.”
Gyakorlatilag Karina Horitz is Klió, Thália és Melpomené (milyen groteszk, hogy épp a képzőművészetnek nincs múzsája!) segítségével próbálja meg felszínre hozni az emlékeket, pontosabban, mivel azok nincsenek, ezért megkonstruálni őket. A régi családi fotókat saját testére vetítve megpróbál hol az egyik, hol a másik szereplővé válni. A rávetített képek által nemcsak összemosódik a kiválasztott szereplővel, hanem a testtartás, a mimika révén azonosul is velük.
Azzal a közhellyel ellentétben, hogy az arcvonásaink a belső lelkiállapotunkat tükrözik, a szociálpszichológusok szerint az ellenkezője is igaz, azaz az arckifejezés, az arcizmok mozgása-állása is befolyásolja hangulatunkat. Ez az empátia alapja, amikor ránézünk a másik személyre, akaratlanul is átvesszük a mimikáját, s ez által a lelkiállapotát is.
Az emlékezés nagymestere, Marcel Proust szerint az akaratlagos emlékezet (mémoire volantaire) az értelem emlékezete, s mint ilyen, a művészet számára érdektelen, ellentétben az öntudatlan emlékezettel (mémoire involuntaire), mivel az érzékeink (különösen a kanonizált hierarchiájukkal – látás, hallás, szaglás, ízlelés, érintés – fordított sorrendben) jobban képesek kiszolgálni az emlékezetet. Proust számára az illat, az íz, a tapintás, sőt a kinetikus emlékezet, a testmozgás igazi őrzői a múltnak.
Karina Horitz gyakorlatilag megfordítja a prousti emlékezetelméletet, s fordítva alkalmazza. Nem a mai mozdulat, testtartás idézi fel valami évekkel ezelőtti élményét, hanem mintegy az utánzott testtartással kívánja létrehozni-felidézni a régi élményt, ezáltal a nem létező emlékeit megalkotni. Karina a testére vetített életnagyságú képeket lefotózza, majd az egészet egy hatalmas áttetsző vászonra nyomatja, hogy a mű alakjai életnagyságúak legyenek.
A kiállításon a tíz életnagyságú vásznon kívül még egy videófilm és két portré is látható, ugyanebben a szellemiségben. S ahogy a vásznakon a „Horitz-féle fizika” a két időréteg találkozását hozza létre, a videón a lassított kép is azt jelzi, hogy a mű ideje nem a jelené és nem a múlté, hanem az emlékezés ideje.
A kimerevített pillanatok által narratív történetféle rajzolódik ki, de a transzparensmédium nemcsak a jelenlét, hanem az eltűnés, a jelen-nem-lét tudatosításának az eszköze is. A hatalmas, áttetsző vásznakon az életnagyságú alakok a múlt mélyéről szó szerint testközelbe kerülnek, ezáltal még inkább adott a lehetőség a pillanatnyi azonosulásra. Sőt nemcsak az alkotó azonosulásáról van szó, hanem most már a nézőjéről is, aki mintegy harmadik szereplőként, szinte voyeurként kukkant be mások életébe.
Karina Horitz Mnémoszüné 10. lányaként a vizualitást, a képzőművészetet adja eszközül az emlékezéshez.
„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?
Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és omegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti.” (Thomas Mann: József és testvérei)
Karina Horitzot munkáiban egyaránt foglalkoztatja az emlékezés, a múlt, az identitás kérdése és a felejtés, a hiány, az árnyék, a jelen-nem-lét. A két dolog közti ingázás az ő működésének a terepe. S hogy ez nem mond egymásnak ellent, arról Borges Bábeli könyvtárában ezt olvashatjuk: „A felejtés az emlékezet egyik formája, tágas pincéje, az érem másik, titkos oldala”.
Karina Horitz mostani, Hibrid memóriák című kiállításának műveit befolyásolta a helyszín, mivel a somorjai At Home Gallery kiállítóhelye, a Zsinagóga tere mind történeti, mind esztétikai szempontból múltat idéző. Egyrészt adja magát a somorjai zsidó közösség története, másrészt a zsinagóga falain az enyészet szépsége. A hely misztikus hangulata láttán a múltba való utazás evidens témának tűnt, csak az volt a kérdés, hogy kiébe. Minthogy a valaha itt élt zsidók leszármazottai jórészt szétszéledtek, maradt a legbiztosabb, s amúgy is folyamatos téma, a saját múltjába való utazás (Visible Distance, 2006; The Self of Memory, 2000). Ráadásul annak is egy fehér foltjába, a szinte alig ismert apai nagyszülőkkel való spirituális találkozás epizódjába.
A kortárs művészetben az utóbbi években nagy számban készültek identitáskereső művek, bár ezek jó része a nemi, faji és társadalmi, történelmi szálon dolgozza fel hovatartozását. Különösen izgalmasak azok az alkotások, melyeknél mindez a saját családi hovatartozás kérdését, személyes történelmét képezi. Ilyen művekkel főleg azon területek művészeinél találkozhatunk, ahol az ősök pl. a történelem által voltak migrációra kényszerítve, vagy önként vállalt vándorlásnak voltak kitéve, így például a közép-európai művészeknél gyakori a téma. Ugyanakkor a múlt szubjektív feldolgozása Sophie Calle és Tracey Moffat esetében is gyakran előkerül. A hazai képzőművészetben a családi emlékezéssel, illetve a személyes és a történelmi múltnak az egymás kölcsönös felülírásával foglalkozik például Forgács Péter, Asztalos Zsolt, Gőbölyös Luca.
Bár ha jobban utánagondolunk, az ősök szinte mindenkinek a családjában különféle eredettel bírnak, s a múltról való beszámolók is folyamatos és változó újramesélésnek, újraírásnak vannak kitéve, melyben jótékonyan keverednek a tények a szubjektív emlékezettel, amely által különböző múltvariációk jönnek létre.
A néhány éve Magyarországon élő brit állampolgár, Karina Horitz őseinek története is „nemzetiségek, vallások s ehhez kapcsolódó családi történetek sokaságát rejti magában” , például az édesapja csak egészen kiskoráig élt vele, az apai nagyszüleit sem ismerte, s a kiállítás alapjául szolgáló fotókat nagyszülei temetésén kapta rég nem látott apjától, így az emlékezés hagyományos keretei s a gyászmunka lehetetlenné váltak. Most a régi családi fotók által létrehozott kreatív emlékezés segítségével a megismerésükre tesz kísérletet. E képeken különböző családi jelenetek – például a nagymama színésznői ambíciói kiélésére rendezett házi színházi előadás, egy utcai séta, a csecsemőjét a karjában ringató anya – részesei lehetünk.
Ahogy nemcsak a saját, hanem a nagyszülők múltjába is lemerészkedik, szinte dantei utazást tesz a holtak birodalmában. S ahogy Dante „mnemotechnikai eszközt használ fel az emlékezetre leselkedő veszély elhárítására: segítségül hívja a múzsákat, Mnémoszüné – az emlékezet istennője – kilenc lányát”. Különösen izgalmasak azok a művek, melyekben a bennünk élő múlt és más személyek ránk gyakorolt hatása, az identitásunkat befolyásoló mozzanatok komplexen képesek megjelenni, vagy legalábbis tudatosítani, hogy időben-térben nem elszigetelt individuumok vagyunk. Ahogy József Attila is írta:
„Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem…
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
S én érzem őket és emlékezem.”
Gyakorlatilag Karina Horitz is Klió, Thália és Melpomené (milyen groteszk, hogy épp a képzőművészetnek nincs múzsája!) segítségével próbálja meg felszínre hozni az emlékeket, pontosabban, mivel azok nincsenek, ezért megkonstruálni őket. A régi családi fotókat saját testére vetítve megpróbál hol az egyik, hol a másik szereplővé válni. A rávetített képek által nemcsak összemosódik a kiválasztott szereplővel, hanem a testtartás, a mimika révén azonosul is velük.
Azzal a közhellyel ellentétben, hogy az arcvonásaink a belső lelkiállapotunkat tükrözik, a szociálpszichológusok szerint az ellenkezője is igaz, azaz az arckifejezés, az arcizmok mozgása-állása is befolyásolja hangulatunkat. Ez az empátia alapja, amikor ránézünk a másik személyre, akaratlanul is átvesszük a mimikáját, s ez által a lelkiállapotát is.
Az emlékezés nagymestere, Marcel Proust szerint az akaratlagos emlékezet (mémoire volantaire) az értelem emlékezete, s mint ilyen, a művészet számára érdektelen, ellentétben az öntudatlan emlékezettel (mémoire involuntaire), mivel az érzékeink (különösen a kanonizált hierarchiájukkal – látás, hallás, szaglás, ízlelés, érintés – fordított sorrendben) jobban képesek kiszolgálni az emlékezetet. Proust számára az illat, az íz, a tapintás, sőt a kinetikus emlékezet, a testmozgás igazi őrzői a múltnak.
Karina Horitz gyakorlatilag megfordítja a prousti emlékezetelméletet, s fordítva alkalmazza. Nem a mai mozdulat, testtartás idézi fel valami évekkel ezelőtti élményét, hanem mintegy az utánzott testtartással kívánja létrehozni-felidézni a régi élményt, ezáltal a nem létező emlékeit megalkotni. Karina a testére vetített életnagyságú képeket lefotózza, majd az egészet egy hatalmas áttetsző vászonra nyomatja, hogy a mű alakjai életnagyságúak legyenek.
A kiállításon a tíz életnagyságú vásznon kívül még egy videófilm és két portré is látható, ugyanebben a szellemiségben. S ahogy a vásznakon a „Horitz-féle fizika” a két időréteg találkozását hozza létre, a videón a lassított kép is azt jelzi, hogy a mű ideje nem a jelené és nem a múlté, hanem az emlékezés ideje.
A kimerevített pillanatok által narratív történetféle rajzolódik ki, de a transzparensmédium nemcsak a jelenlét, hanem az eltűnés, a jelen-nem-lét tudatosításának az eszköze is. A hatalmas, áttetsző vásznakon az életnagyságú alakok a múlt mélyéről szó szerint testközelbe kerülnek, ezáltal még inkább adott a lehetőség a pillanatnyi azonosulásra. Sőt nemcsak az alkotó azonosulásáról van szó, hanem most már a nézőjéről is, aki mintegy harmadik szereplőként, szinte voyeurként kukkant be mások életébe.
Karina Horitz Mnémoszüné 10. lányaként a vizualitást, a képzőművészetet adja eszközül az emlékezéshez.
© Bordács Andrea