partnereink
Bordács Andrea: Vigasztalás bűnös lelkek részére
Hetesi Attila Red Zone és Asztalos Zsolt Fehér című kiállítása
Óbudai Társaskör Galéria, 2008. X. 5-ig, Apropódium, 2008. X. 17-ig
Bizonyos korszakokban a bűnök és az erények ábrázolása folyamatosan napirenden volt, természetesen elsősorban vallási nevelő céllal. Az idők folyamán, azt tapasztalhattuk, hogy a bűnök megjelenítése sokkal szélesebb skálán mozgott, s egy idő után a művészeknek nagyobb kihívást jelentett/jelent a bűn fogalmát át-, illetve újraértelmezni. Különösen a hét főbűn újraértelmezése jelent folyamatos kihívást művészeink számára.
Azt, hogy a bűn és a megbocsátás témája napjainkban is releváns probléma, igazolja két, egymástól független, szinte egy időben látható kiállítás, melyben az egyik a bűn terepén tesz látogatást, míg a másik spirituális eszközeivel a vigaszra nyújt alternatívát.
1. Vörös – Hetesi Attila
Hetesi Attila képeinek furcsa, disszonáns világa gyakran a kiszolgáltatottság és az agresszió köré épül. Ezt tapasztalhattuk mind a 2002-es, Amilyen érzés ez nekem és a Trash movie című sorozatainál is.
Mostani képein a legősibb mesterséget űző lányok jelennek meg, de másképp, mint ahogyan látni szoktuk őket. Ugyan a vörös drapéria, a vörös párnák, a ruházat egy része mind azt erősíti, hogy a szenvedélyek levezetésének illegális terepén járunk, a lányok beállítása, „alig jelenléte” mégis furcsává teszi ezt a közeget. E művek nemcsak attitűdbeli rokonságot mutatnak Toulouse-Lautrec képeivel, hanem némelyik beállítás konkrétan Toulouse-Lautrec re:produkció, némely printjén egy-egy jelenet szinte beazonosítható. A Red Zone kiállításcím eredendően egy lányokat kiajánló internetes honlap címe. A Moulin Rouge és a piros lámpás házak világa után a honlap is utal erre az erotikától fűtött vörös terepre.
Épp ezért is feltűnő, hogy Hetesi képein – noha rögtön nyilvánvaló, hogy a művek a prostitúcióról szólnak – a lányok megjelenésében nincs semmi viháncoló idétlenség vagy csábító beállás, semmi, amit egy red zone-tól várnánk. Ők nemcsak eljátsszák a szerepüket, hanem valóban prostituáltak. Ahogy Toulouse-Lautrec, ő is ennek a közegnek a színfalak mögötti világát tárja a néző elé: azt, ami a vendégektől el van zárva, az „előadáson” túli pillanatokat.
A 19. század második felében amúgy is igen erőteljes érdeklődés mutatkozott a művészetekben a fizetségért szerelmet áruló lányok iránt. Egyrészt a részvétet éreztek a más megélhetési módot nem találó nők irányába, másrészt az ártatlanság elvesztése Blake óta nem egyértelműen negatív, hisz a tapasztalat is tartogathat erényeket. A Red Zone-honlap mutatja a prostitúció egyik, a Red Zone-kiállítás a másik oldalát. A kiállításon látható sorozat 10 képből áll, férfi szereplő az elsőn és az utolsón látható. Hetesi Attila képeinek hatásosságát épp az a momentum adja, amelyben lényegileg különbözik Toulouse-Lautrectől. Ez pedig nem más, mint a tekintet, pontosabban, annak a hiánya. Ha képről képre megnézzük a sorozatot, azt tapasztalhatjuk, hogy ezt a merész feladatot, azaz a szemkontaktus felvételét leginkább a csoportos printen láthatjuk. A tekintetnek hatalma van. Nemcsak az aktképek, de a talpig felöltöztetett hölgyek esetében is a festők a csábítás gesztusát valójában a szemekre bízták. A képek modelljei gyakran „keresték” a vélhetően férfi néző tekintetét.
A sorozat következő két képén két egymás mellett heverő lány látható, megidézve számos Vénusz–Olimpia-feldolgozást a művészettörténetből. Toulouse-Lautrec A szófa és a Két nő című, modellül szolgáló képein a hölgyek egymásra nézve beszélgetnek, pihennek. Hetesinél a lányok csak letargikusan hevernek egymás mellett, nincs köztük semmifajta kommunikáció, semmibe révedő tekintetük nemcsak egymásét, de a néző pillantását sem keresik.
Az egyik printen háttal látható az egyik hölgy, majd a következő két fotón ugyan viszonylag szemből, elég nagy képkivágásban mutatja a lányokat, akiknek pillantásuk itt is magukba meredő. Olyanok ők, mint akikre azt mondják: néznek, de nem látnak. A látszólag leginkább ebbe a portré-sorozatba tartozó műveken – ahol mintha jobban a befogadó felé fordulnának a lányok – Hetesi fátyolossá teszi a képet, ezzel is distanciát teremtve a reklámfotók pengeéles képi világától, ahol szinte minden pórus látszana, ha nem retusálták volna már ki előtte.
A kiállítás számomra egyik legizgalmasabb képe az a szintén Toulouse-Lautrec inspiráció, melyen a lehajtott fejű, fésülködő modell látható, aki végképp nem keresi senki tekintetét, s ez önmagáért beszél. Az utolsó képen a lány a nézőnek háttal áll, s a tükörben sem néz vissza igazán, s a férfi is inkább magába mered, hiába teremt kontaktust a modellel. Úgy tűnik, a lányok legfeljebb csak a fizikai közelséget bírják, s mintha a tekintet hiányával a külvilágot ki is lehetne rekeszteni. Nyilván így tudnak távolságot tartani a munkájuktól.
A „tekintet nélkül” kifejezés ebben a közegben több jelentéssel is bír. Az egyik jelentés maga a prostitúció mint tabu téma, a másik az a tény, hogy alkotásával modelljei illegális tevékenységét dokumentálja, gyakorlatilag kriminalizálja, azaz a „senkire sincs tekintettel” értelemben használható. Harmadrészt a modellek egymással és a nézővel való kapcsolatának a hiánya konkrét jelentést ad. Ugyanakkor ez a tekintet nélküliség, a rezignáltság, a megfáradtság által számomra a kompozíciók leginkább a csendéletekre emlékeztetnek műfajilag. S talán épp ettől a passzív melankóliától válik a mű drámaivá, mivel itt még mesének sem hihető a Pretty Women happy endje.
II. Fehér – Asztalos Zsolt
A megtisztulás, a vigasz mint művészi problémafelvetés a középkor óta kevésbé népszerű. Ha nagy is a kihívás, a művészi megvalósítás könnyen giccsbe hajló. A fehér színpalettánk legtöbb jelentéssel felruházott tartománya, a legtöbb kultúrkörben a tisztaság és az ártatlanság szimbóluma. Ez persze veszélyes is rá nézve. Ugyanis a már közhelyessé vált „a fehér mint a jó” és az ellentetje, „a fekete mint a gonosz” dichotómiája nyomán azt tapasztalhatjuk, hogy a műalkotásokban általában a sötét oldal, a bűn, a fekete mindig izgalmasabban, többféle módon ábrázolható, mint a jó. A keleti filozófiában ez sokkal árnyaltabban jelenik meg.
Szerencsére Asztalos Zsolt munkáiban a fehér nem ilyen didaktikus jelentést hordoz. Direkt moralizálás helyett az esztétikum és a vigasz hangulata lengi be az alkotásait. S minthogy a „romlás virágai” sokkal több izgalmat ígérnek, így lehet igazi kihívás az „ártatlanság dalait” megfesteni, azaz a fehéret fő szervezőelvvé tenni. Asztalos korábbi művein is megjelent a szakrális jelenségek iránti érzékenység. Gondoljunk csak például a mikroszkópos sorozatának az arc- és a kézjeleneteire. A festmények fő motívumai a tökéletes forma ideáját megtestesítő gömb és az önmagába futó kör, mely a képeken a glória jelévé válik. A glória ikonográfiailag pontosan követhetően a kiválasztott személyek kiemelését szolgálja a fejüket övező dicsfény által. Asztalos mintegy képzőművészeti metonímiaként – különösen, hogy nem konkrét alakokról van szó – elhagyja a személyeket, s a glóriát önmagában, csak tökéletes mértani formaként ábrázolja. Csak úgy sejtetve, a cím által utalva rá, ami beavatottá teszi a nézőt.
A mostani kiállításán többnyire az új műveit láthatjuk, a fehér festményeit és a Vigasztalás című festményinstallációját, melyen az angyal jelenléte fizikai valójában is melegséget sugároz, ugyanis a hordozható, 2x2 méteres gipszkarton falba angyalalakzatban fűtőszálakat épített, s így a fal nagyobb része szobahőmérsékletű, míg az angyal árnyéka meleg. Ezzel is ellentmondva annak, hogy a túl sok fehér az üresség, ridegség-hidegség érzését keltené. A Vigasztalás hangulatát mintha János Jelenésének sorai támasztanák alá: „Ama Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek. Békességet hagyok néktek: az én békességemet adom néktek; nem úgy adom, mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.” (János, 14, 26-27.)
Asztalos spirituális mondanivalóját rendszerint nagyon finom eszközökkel tárja elénk. Ráadásul ezek a kifinomult eszközök nagyon is újszerűek, gondoljunk csak a speciális megvilágításnak köszönhetően színüket vesztett csendéleteire, a szakrális motívumokat ábrázoló integrált áramköreire, a fogyasztói társadalom ideáival ellentétes, szomorú arcú csipszeire, a Te múltad az én jelenem tükörportréira és most a Vigasztalás melegségére.
Az angyalok az emberek számára többnyire láthatatlan szellemi lények, s csak kivételes pillanatokban mutatkoznak meg az ember előtt. Asztalos Zsolt munkája most az epifánia, a megmutatkozás gesztusát idézi meg nekünk. Ezt akár áttételesen tekinthetjük a művészet mint vigasztalás jelenségének. Asztalos művészete igazi vigasz hideg, magányos, megfáradt napokra. József Attila is hiába kezdi Imádság megfáradtaknak című versét az „Alkotni vagyunk nem dicsérni” sorokkal, a vers végére mégis azt kéri: „Most mégis, megfáradván / Dícséreteddel keresünk új erőt /S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván: / Szabadíts meg a gonosztól. / Akarom.”
Óbudai Társaskör Galéria, 2008. X. 5-ig, Apropódium, 2008. X. 17-ig
Bizonyos korszakokban a bűnök és az erények ábrázolása folyamatosan napirenden volt, természetesen elsősorban vallási nevelő céllal. Az idők folyamán, azt tapasztalhattuk, hogy a bűnök megjelenítése sokkal szélesebb skálán mozgott, s egy idő után a művészeknek nagyobb kihívást jelentett/jelent a bűn fogalmát át-, illetve újraértelmezni. Különösen a hét főbűn újraértelmezése jelent folyamatos kihívást művészeink számára.
Azt, hogy a bűn és a megbocsátás témája napjainkban is releváns probléma, igazolja két, egymástól független, szinte egy időben látható kiállítás, melyben az egyik a bűn terepén tesz látogatást, míg a másik spirituális eszközeivel a vigaszra nyújt alternatívát.
1. Vörös – Hetesi Attila
Hetesi Attila képeinek furcsa, disszonáns világa gyakran a kiszolgáltatottság és az agresszió köré épül. Ezt tapasztalhattuk mind a 2002-es, Amilyen érzés ez nekem és a Trash movie című sorozatainál is.
Mostani képein a legősibb mesterséget űző lányok jelennek meg, de másképp, mint ahogyan látni szoktuk őket. Ugyan a vörös drapéria, a vörös párnák, a ruházat egy része mind azt erősíti, hogy a szenvedélyek levezetésének illegális terepén járunk, a lányok beállítása, „alig jelenléte” mégis furcsává teszi ezt a közeget. E művek nemcsak attitűdbeli rokonságot mutatnak Toulouse-Lautrec képeivel, hanem némelyik beállítás konkrétan Toulouse-Lautrec re:produkció, némely printjén egy-egy jelenet szinte beazonosítható. A Red Zone kiállításcím eredendően egy lányokat kiajánló internetes honlap címe. A Moulin Rouge és a piros lámpás házak világa után a honlap is utal erre az erotikától fűtött vörös terepre.
Épp ezért is feltűnő, hogy Hetesi képein – noha rögtön nyilvánvaló, hogy a művek a prostitúcióról szólnak – a lányok megjelenésében nincs semmi viháncoló idétlenség vagy csábító beállás, semmi, amit egy red zone-tól várnánk. Ők nemcsak eljátsszák a szerepüket, hanem valóban prostituáltak. Ahogy Toulouse-Lautrec, ő is ennek a közegnek a színfalak mögötti világát tárja a néző elé: azt, ami a vendégektől el van zárva, az „előadáson” túli pillanatokat.
A 19. század második felében amúgy is igen erőteljes érdeklődés mutatkozott a művészetekben a fizetségért szerelmet áruló lányok iránt. Egyrészt a részvétet éreztek a más megélhetési módot nem találó nők irányába, másrészt az ártatlanság elvesztése Blake óta nem egyértelműen negatív, hisz a tapasztalat is tartogathat erényeket. A Red Zone-honlap mutatja a prostitúció egyik, a Red Zone-kiállítás a másik oldalát. A kiállításon látható sorozat 10 képből áll, férfi szereplő az elsőn és az utolsón látható. Hetesi Attila képeinek hatásosságát épp az a momentum adja, amelyben lényegileg különbözik Toulouse-Lautrectől. Ez pedig nem más, mint a tekintet, pontosabban, annak a hiánya. Ha képről képre megnézzük a sorozatot, azt tapasztalhatjuk, hogy ezt a merész feladatot, azaz a szemkontaktus felvételét leginkább a csoportos printen láthatjuk. A tekintetnek hatalma van. Nemcsak az aktképek, de a talpig felöltöztetett hölgyek esetében is a festők a csábítás gesztusát valójában a szemekre bízták. A képek modelljei gyakran „keresték” a vélhetően férfi néző tekintetét.
A sorozat következő két képén két egymás mellett heverő lány látható, megidézve számos Vénusz–Olimpia-feldolgozást a művészettörténetből. Toulouse-Lautrec A szófa és a Két nő című, modellül szolgáló képein a hölgyek egymásra nézve beszélgetnek, pihennek. Hetesinél a lányok csak letargikusan hevernek egymás mellett, nincs köztük semmifajta kommunikáció, semmibe révedő tekintetük nemcsak egymásét, de a néző pillantását sem keresik.
Az egyik printen háttal látható az egyik hölgy, majd a következő két fotón ugyan viszonylag szemből, elég nagy képkivágásban mutatja a lányokat, akiknek pillantásuk itt is magukba meredő. Olyanok ők, mint akikre azt mondják: néznek, de nem látnak. A látszólag leginkább ebbe a portré-sorozatba tartozó műveken – ahol mintha jobban a befogadó felé fordulnának a lányok – Hetesi fátyolossá teszi a képet, ezzel is distanciát teremtve a reklámfotók pengeéles képi világától, ahol szinte minden pórus látszana, ha nem retusálták volna már ki előtte.
A kiállítás számomra egyik legizgalmasabb képe az a szintén Toulouse-Lautrec inspiráció, melyen a lehajtott fejű, fésülködő modell látható, aki végképp nem keresi senki tekintetét, s ez önmagáért beszél. Az utolsó képen a lány a nézőnek háttal áll, s a tükörben sem néz vissza igazán, s a férfi is inkább magába mered, hiába teremt kontaktust a modellel. Úgy tűnik, a lányok legfeljebb csak a fizikai közelséget bírják, s mintha a tekintet hiányával a külvilágot ki is lehetne rekeszteni. Nyilván így tudnak távolságot tartani a munkájuktól.
A „tekintet nélkül” kifejezés ebben a közegben több jelentéssel is bír. Az egyik jelentés maga a prostitúció mint tabu téma, a másik az a tény, hogy alkotásával modelljei illegális tevékenységét dokumentálja, gyakorlatilag kriminalizálja, azaz a „senkire sincs tekintettel” értelemben használható. Harmadrészt a modellek egymással és a nézővel való kapcsolatának a hiánya konkrét jelentést ad. Ugyanakkor ez a tekintet nélküliség, a rezignáltság, a megfáradtság által számomra a kompozíciók leginkább a csendéletekre emlékeztetnek műfajilag. S talán épp ettől a passzív melankóliától válik a mű drámaivá, mivel itt még mesének sem hihető a Pretty Women happy endje.
II. Fehér – Asztalos Zsolt
A megtisztulás, a vigasz mint művészi problémafelvetés a középkor óta kevésbé népszerű. Ha nagy is a kihívás, a művészi megvalósítás könnyen giccsbe hajló. A fehér színpalettánk legtöbb jelentéssel felruházott tartománya, a legtöbb kultúrkörben a tisztaság és az ártatlanság szimbóluma. Ez persze veszélyes is rá nézve. Ugyanis a már közhelyessé vált „a fehér mint a jó” és az ellentetje, „a fekete mint a gonosz” dichotómiája nyomán azt tapasztalhatjuk, hogy a műalkotásokban általában a sötét oldal, a bűn, a fekete mindig izgalmasabban, többféle módon ábrázolható, mint a jó. A keleti filozófiában ez sokkal árnyaltabban jelenik meg.
Szerencsére Asztalos Zsolt munkáiban a fehér nem ilyen didaktikus jelentést hordoz. Direkt moralizálás helyett az esztétikum és a vigasz hangulata lengi be az alkotásait. S minthogy a „romlás virágai” sokkal több izgalmat ígérnek, így lehet igazi kihívás az „ártatlanság dalait” megfesteni, azaz a fehéret fő szervezőelvvé tenni. Asztalos korábbi művein is megjelent a szakrális jelenségek iránti érzékenység. Gondoljunk csak például a mikroszkópos sorozatának az arc- és a kézjeleneteire. A festmények fő motívumai a tökéletes forma ideáját megtestesítő gömb és az önmagába futó kör, mely a képeken a glória jelévé válik. A glória ikonográfiailag pontosan követhetően a kiválasztott személyek kiemelését szolgálja a fejüket övező dicsfény által. Asztalos mintegy képzőművészeti metonímiaként – különösen, hogy nem konkrét alakokról van szó – elhagyja a személyeket, s a glóriát önmagában, csak tökéletes mértani formaként ábrázolja. Csak úgy sejtetve, a cím által utalva rá, ami beavatottá teszi a nézőt.
A mostani kiállításán többnyire az új műveit láthatjuk, a fehér festményeit és a Vigasztalás című festményinstallációját, melyen az angyal jelenléte fizikai valójában is melegséget sugároz, ugyanis a hordozható, 2x2 méteres gipszkarton falba angyalalakzatban fűtőszálakat épített, s így a fal nagyobb része szobahőmérsékletű, míg az angyal árnyéka meleg. Ezzel is ellentmondva annak, hogy a túl sok fehér az üresség, ridegség-hidegség érzését keltené. A Vigasztalás hangulatát mintha János Jelenésének sorai támasztanák alá: „Ama Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek. Békességet hagyok néktek: az én békességemet adom néktek; nem úgy adom, mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.” (János, 14, 26-27.)
Asztalos spirituális mondanivalóját rendszerint nagyon finom eszközökkel tárja elénk. Ráadásul ezek a kifinomult eszközök nagyon is újszerűek, gondoljunk csak a speciális megvilágításnak köszönhetően színüket vesztett csendéleteire, a szakrális motívumokat ábrázoló integrált áramköreire, a fogyasztói társadalom ideáival ellentétes, szomorú arcú csipszeire, a Te múltad az én jelenem tükörportréira és most a Vigasztalás melegségére.
Az angyalok az emberek számára többnyire láthatatlan szellemi lények, s csak kivételes pillanatokban mutatkoznak meg az ember előtt. Asztalos Zsolt munkája most az epifánia, a megmutatkozás gesztusát idézi meg nekünk. Ezt akár áttételesen tekinthetjük a művészet mint vigasztalás jelenségének. Asztalos művészete igazi vigasz hideg, magányos, megfáradt napokra. József Attila is hiába kezdi Imádság megfáradtaknak című versét az „Alkotni vagyunk nem dicsérni” sorokkal, a vers végére mégis azt kéri: „Most mégis, megfáradván / Dícséreteddel keresünk új erőt /S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván: / Szabadíts meg a gonosztól. / Akarom.”
© Bordács Andrea