partnereink
Csizmadia Alexa: Hiszem, ha látom
Gyenis Tibor és Illés Barna ismeretlen tájai - Dorottya Galéria, 2007. XI. 27–2008. I. 5.
A fényképezés feltalálása óta magában rejti a manipuláció lehetőségét, mégis hajlamosak vagyunk a képfeldolgozó programok és digitális technikák korában is úgy tekinteni egy-egy fotóra, mint a valóság autentikus dokumentumára. A repülő csészealjakról és a Loch Ness-i szörnyről készült “felvételek” azonban éppúgy a fotótörténet részét képezik, mint Eugéne Atget korfestő városképei, vagy Robert Capa haditudósításai.
Gyenis Tibor és Illés Barna is egyfajta tudósításként próbálják pozícionálni fotóikat, melyeket a Dorottya Galéria mutatott be Ismeretlen Tájakon címmel (Kurátor: Bordács Andrea). Mintha a kiállítás címe is része lenne a megtévesztő hadműveletnek, amivel a nézőt próbálják “megvezetni”, akinek messziről jött emberként számolnak be sosemvolt kalandjaikról.
A sorozat képei a makrofotózás léptékváltását és a makettfotózás trendjét ötvözik, s mindebből egy új minőséget – szatírát – hoznak létre. Az irónia célpontja és szenvedő alanya a mindenkori turista, aki a felfedezők, hódítók és misszionáriusok által kitaposott úton érkezik távoli tájakra, és fényképezőgépe segítségével próbálja meghódítani azokat. Sontag óta tudjuk, hogy “fényképezni annyi, mint birtokba venni a lefényképezett tárgyat” . A képtrófeákat gyűjtő turista számára a kamera mediálja a világot, őt magát pedig voyeur-ré változtatja.
Dean MacCannell a turistát a korai posztmodern olyan enigmatikus figurájaként írja le, aki örömet lel saját elidegenítettségében. Gyenis és Illés fotói éppen ezt az elidegenítettséget hívják elő a nézőből, ám a kielégülésnek nyoma sincs, hiszen a fényképezőgép, a hatalom gyakorlásának és a világ értelmezésének eszköze nem a néző kezében van, ő csak a feltálalt csalóka látvánnyal szembesül, melyet megszokott tapasztalatai alapján nehezen tud értelmezni. Az egzotikus helyként interpretált tájakba disszonáns elemek vegyülnek: a tengerparti napernyő jobban megfigyelve kis koktéldísznek bizonyul, a strand pedig homokozónak. Ha azonban az átverésünkre tett kísérlet miatt panaszkodnánk, éppen a lényeg mellett siklanánk el. A művészek fotói éppúgy, mint a honlapjukon meghirdetett fotósétáik (www.travelexp.hu) a valós tájak és tárgyak átértelmezésére ösztönöznek, a kreatív fantáziának nyitnak teret. Akárcsak a hőskorszak sci-fi filmjei, melyekben a hősök egy kávéfőzőszerű tüneményben utaztak a Marsra. Elvégre a kávéfőző is lehet űrrakéta – csak nézőpont kérdése.
A fényképezés feltalálása óta magában rejti a manipuláció lehetőségét, mégis hajlamosak vagyunk a képfeldolgozó programok és digitális technikák korában is úgy tekinteni egy-egy fotóra, mint a valóság autentikus dokumentumára. A repülő csészealjakról és a Loch Ness-i szörnyről készült “felvételek” azonban éppúgy a fotótörténet részét képezik, mint Eugéne Atget korfestő városképei, vagy Robert Capa haditudósításai.
Gyenis Tibor és Illés Barna is egyfajta tudósításként próbálják pozícionálni fotóikat, melyeket a Dorottya Galéria mutatott be Ismeretlen Tájakon címmel (Kurátor: Bordács Andrea). Mintha a kiállítás címe is része lenne a megtévesztő hadműveletnek, amivel a nézőt próbálják “megvezetni”, akinek messziről jött emberként számolnak be sosemvolt kalandjaikról.
A sorozat képei a makrofotózás léptékváltását és a makettfotózás trendjét ötvözik, s mindebből egy új minőséget – szatírát – hoznak létre. Az irónia célpontja és szenvedő alanya a mindenkori turista, aki a felfedezők, hódítók és misszionáriusok által kitaposott úton érkezik távoli tájakra, és fényképezőgépe segítségével próbálja meghódítani azokat. Sontag óta tudjuk, hogy “fényképezni annyi, mint birtokba venni a lefényképezett tárgyat” . A képtrófeákat gyűjtő turista számára a kamera mediálja a világot, őt magát pedig voyeur-ré változtatja.
Dean MacCannell a turistát a korai posztmodern olyan enigmatikus figurájaként írja le, aki örömet lel saját elidegenítettségében. Gyenis és Illés fotói éppen ezt az elidegenítettséget hívják elő a nézőből, ám a kielégülésnek nyoma sincs, hiszen a fényképezőgép, a hatalom gyakorlásának és a világ értelmezésének eszköze nem a néző kezében van, ő csak a feltálalt csalóka látvánnyal szembesül, melyet megszokott tapasztalatai alapján nehezen tud értelmezni. Az egzotikus helyként interpretált tájakba disszonáns elemek vegyülnek: a tengerparti napernyő jobban megfigyelve kis koktéldísznek bizonyul, a strand pedig homokozónak. Ha azonban az átverésünkre tett kísérlet miatt panaszkodnánk, éppen a lényeg mellett siklanánk el. A művészek fotói éppúgy, mint a honlapjukon meghirdetett fotósétáik (www.travelexp.hu) a valós tájak és tárgyak átértelmezésére ösztönöznek, a kreatív fantáziának nyitnak teret. Akárcsak a hőskorszak sci-fi filmjei, melyekben a hősök egy kávéfőzőszerű tüneményben utaztak a Marsra. Elvégre a kávéfőző is lehet űrrakéta – csak nézőpont kérdése.
Csizmadia Alexa