partnereink
Csizmadia Alexa: London mint katalizátor – Brit helyzetkép
Az angol művészeti szcénán a kora 90-es évek hiátusa után az évtized végére végigsöpört a yBa- („young British artists”) jelenség, amelynek misztikus eredetmítosza a 20 évvel ezelőtt Damien Hirst és évfolyamtársai által rendezett, majd városi legendává vált Freeze-kiállítás volt a kelet-londoni Dockland egyik raktárépületében. A yBa tagjait időközben kanonozálták, Damien Hirst önjáró PR-gépezetté és száz asszisztenst foglalkoztató stúdió(k) tulajdonosává vált, mások a Royal Academy tagjainak soraiban ülnek, néhányan pedig – köztük a Chapman fivérek – egyszerűen csak úgy maradtak, és továbbra is a ma már másodlagos frisseségűnek ható műveikkel vannak jelen a műkereskedelem nemzetközi piacán. A yBa egyik generátora, Charles Saatchi, apránként megvált a yBa-generáció munkáitól, figyelme a Lipcsei Iskola majd a távol-keleti alkotók felé fordult.
Az egy évtizeddel ezelőtti londoni szcéna szinte belterjesnek és klausztrofóbikusnak tűnik a mai képhez viszonyítva, amely sokkal hívebben tükrözi London világváros jellegét. Minden negyedik itt élő Anglián kívül született, az angol itt csak egy nyelv a sok közül. A tolerancia és az együttélésre való alkalmasság a londoniak számára alapfeltétel, s mindez visszatükröződik a mai képzőművészetben is, amely épít ugyan a Brit tradícióra és a yBa örökségére, de sokkal inkább jellemzik a nemzetközi kapcsolódási pontok. A városban, különösen annak keleti részén bizonyos felmérések szerint tízezer művész él, egy 2006-ban publikált kutatás 27, stúdiókat is biztosító önszerveződő csoportot tart nyilván, akik kétezer művész számára biztosítanak műtermet 72 épületben, és több mint háromezer művész van várólistáikon. A londoni művészeti felsőoktatás futószalagon termeli a művészeket, a világ különböző pontjairól érkező hallgatók nagy része Londonban marad, bár csak kb. 3%-uk tud karriert felépíteni, és alkotások eladásaiból megélni.
A „brit művész” fogalma mást jelent ma már, mint néhány évtizede; származástól és állampolgárságtól függetlenül mindenki brit művésznek számít, ha az országban dolgozik. A legnagyobb presztizsű angol képzőművészeti elismerés, a Turner-díj jelöltjei között egyre gyakrabban szerepelnek Londonban élő külföldi művészek, 2000-ben például a német Wolfgang Tillmans nyerte el azt. A Hayward Galéria által ötévenként megrendezett és több angol városban bemutatott Brit Art Show (BAS) az angol kortárs művészet fontos és egyre nagyobb léptékű eseménye, amely az új trendeket és irányzatokat mutatja be. 1995-ben a yBa-művészeket is itt ismerhette meg a szélesebb közönség két évvel a kirobbanó sikerű Sensation kiállítás előtt. 2005-ben rendezték meg a BAS legutóbbi, 6. kiadását, ahol a 49 részt vevő művész közül 17 nem volt brit származású. A 24 városban bemutatott kiállítás egyik kurátora, a német Andrea Schlieker, úgy vélte, hogy a brit szcéna diverzitása szembetűnőbb, mint korábban bármikor – lehetővé téve a művészek számára, hogy ne a hagyományos földrajzi korlátok szorításában, hanem univerzális témákra fókuszálva alkossanak. A Brit Art Show legutóbbi kiadása paradox módon rávilágított, hogy brit művészet mint olyan nem létezik, csupán Nagy-Britanniában készült művészetről beszélhetünk. Nem a nemzeti identitás, hanem a földrajzi behatárolhatóság határozza meg, hogy mit nevezünk brit művészetnek.
A műkereskedelem globális piaca egyébként is eltünteti az országhatárokat, a Velencei Biennále nemzeti pavilonok köré szervezett rendszere is korróziónak indult. Legutóbb az ukrán pavilonban jelent meg két brit művész (Mark Titchner és Sam Taylor-Wood), a 2009-es biennálén pedig a német pavilonban állít majd ki a szintén brit Liam Gillick, és a nem feltétlenül csak brit vonatkozású sor még hosszan folytatható .
London metropolisz, amely több szállal kötődik a világ más metropoliszaihoz, mint Nagy-Britannia többi részéhez. Metropolisszá válása kulturális szerepének felértékelődésével párhuzamosan jött létre. A művészeti infrastruktúra fejlődése egy új közönségréteget is kinevelt. A 2000-ben megnyílt Tate Modern évi 5 millió látogatójával a világ legnépszerűbb múzeuma, de a város több jelentős múzeuma is bővítésen ment keresztül az utóbbi évtizedben. Hogy hány kortárs művészettel foglalkozó galéria van a városban, szinte követhetetlen, de számuk minden bizonnyal meghaladja a 400-at. A nemzetközi műkereskedelem legfontosabb szereplői, mint például a New York-i Gagosian vagy a svájci Hauser and Wirth Galéria Londonban is több kiállítótermet működtetnek. Az úgynevezett kreatív szektor a nemzeti bevétel 7-8%-át termeli ki, és 1,8 millió embert foglalkoztat megelőzve ezzel minden európai országot.
London vonzása tehát kétségtelenül nagy a kreatív szektorban és az ezen belül kisebb szeletet elfoglaló képzőművészetben, bár az itt élő művészeknek természetesen csak jelentéktelen hányada tekinthető valódi szereplőnek a művészeti piacon. A yBa generációjánál a piac diktálta tempó, értékrend és mechanizmus átvétele volt a meghatározó, a ma Londonban alkotó művészeket inkább a kritikai véna és a társadalmi kérdések iránti érzékenység jellemzi.
Tania Kovats földrajzi értelemben foglalkozik Angliával munkáiban. Szobrain, rajzain és installációin az identitás kérdése nem szimbólumokon keresztül, hanem a szűken értelmezett földrajzi hely leképzésében jelenik meg. Vera című műve Dover fehér szikláinak gipszből elkészített makettje, amit a művész érzelmekkel átszőtt tájképként értelmez. Kovats azonban mindezt nem kódolja bele a munkába, csak tárgyilagosan reprezentál, ahogy a Bazalt című munkájában is csupán műgyantából épít bazaltalakzatokat, amelyek a Brit Szigetek alkotóelemeként tesznek szert jelentőségre. Munkáiban tetten érhető Barbara Hepworth hatása, aki a modern brit szobrászat kiemelkedő alkotójaként szintén az angol tájból merítette inspirációját.
Eva Rotschild szobrai szintén kapcsolhatók Hepworth műveihez, itt azonban nem a táj, hanem a modernitás utópiája az összekötő kapocs. A festészet egyik megújítója, Alexis Harding, a festékkel mint anyaggal foglalkozik. A vásznat vízszintesen a földre fektetve vastag festékréteget visz fel, s a többnapos procedúra során gyakran használ háztartási festékeket is. A kép legfelső rétegére egy rácsszerkezetet fest, majd a vásznat függőleges helyzetbe helyezi, hogy a gravitáció fejezze be a festményt. A megyroggyant struktúra mozgása a rácsszerkezet segítségével némileg rekonstruálható, a kép gyakran még a kiállítás időszakában is mozgásban van, alatta egyre csak nő a leszakadó festékhalom. (A képet megvásárló gyűjtő természetesen a lehullott festékkupacot is megkapja.) Harding 2004-ben elnyerte a John Moores-díjat, amely a legjelentősebb angol festészeti díj. Folyamat (process) alapú munkái a minimalizmushoz éppúgy kapcsolódnak, mint az akciófestészethez.
George Shaw festményei nemcsak különös anyaghasználata (a fénylő Humbrol modellfesték) miatt újszerűek. Hiperrealista tájképein a városi és a vidéki életforma ütközéspontját ábrázolja, a tájképfestészet eszközeivel dokumentálja a mai Anglia állapotát, de képeiből a 70-es évek külvárosainak melankóliája köszön vissza. Nigel Cook hasonlóan részletgazdag tájképei az urbánus kultúra, a köztereken megjelenő graffitik képi világát tükrözik vissza, jelenünkről beszélnek. Jock McFayden festményei hasonlóan dokumentálják London átalakulóban lévő negyedeit.
Az elmúlt években feltűnt fotósok közül a legnagyobb hatású Ann Hardy, aki stúdiójában tárgyegyüttesekből álló beállításokat, afféle parallel valóságokat rendez be. Kelet-londoni műtermében asszisztensek hada nélkül halmoz tárgyat tárgyra. Aprólékos munkamódszerére jellemző, hogy csak havonta vagy kéthavonta készít egy-egy fotót, mert úgy véli, ennyi idő szükséges ahhoz, hogy atmoszférával és jelentéssel töltődjenek fel beállításai. Képeinek nagy mérete miatt a néző majdhogynem belép a Hardy teremtette térbe, s szinte nem tudja, hogy pusztán szemlélője vagy részese ezeknek a teremtett mikrovilágoknak.
Az utóbbi évek egyik újrafelfedezett médiuma a rajz. Az erre fókuszáló művészek közül kiemelkedik a magyar származású Peter Peri, aki az utóbbi években aprólékos rajzaival keltett figyelmet, és munkáit a Tate Britain is kiállította új tehetségeknek rendezett kamarakiállításain (Art Now). Peri rajzaiban a modernitás kevéssé ismert oldala, egyfajta spiritualitás jelenik meg. A rajz másik brit virtuóza, Paul Noble nagyméretű részletgazdag rajzaival a modernitás utópiáját fogalmazza meg, gyakran a képregény felől közelítve meg azt.
A yBa művészei látszólag csak szórakozni és szórakoztatni akartak, banális látványosságokat csomagoltak fogyasztható formába egy tehetős műgyűjtőréteg számára. Az új londoni művészgenerációnak meg kell küzdenie ezzel a nehéz örökséggel, s úgy tűnik ez nem okoz nekik nehézséget. Az új generáció nemcsak tükröt tart korának, hanem szinte előrejelzi azt. Történelmi perspektívát keresve reflektál az őt körülvevő világra; a modernitás örökségére, a technikai és a gazdasági változásokra. Mindehhez London jó katalizátorként szolgál. Ebben a sokszínű metropoliszban minden lakó rákényszerül az önmaga és a másik közötti határ állandó újradefiniálására, az emigráció új és új hullámai pedig toleranciára tanítanak. Míg a nacionalista, önmagukba forduló államok félelmet keltenek, a nyitott és sokszínű transznacionalista metropoliszok emberi jövőt ígérnek. Erről a Londonban kibontakozó új művészet hitelesen tanúskodik.
Az egy évtizeddel ezelőtti londoni szcéna szinte belterjesnek és klausztrofóbikusnak tűnik a mai képhez viszonyítva, amely sokkal hívebben tükrözi London világváros jellegét. Minden negyedik itt élő Anglián kívül született, az angol itt csak egy nyelv a sok közül. A tolerancia és az együttélésre való alkalmasság a londoniak számára alapfeltétel, s mindez visszatükröződik a mai képzőművészetben is, amely épít ugyan a Brit tradícióra és a yBa örökségére, de sokkal inkább jellemzik a nemzetközi kapcsolódási pontok. A városban, különösen annak keleti részén bizonyos felmérések szerint tízezer művész él, egy 2006-ban publikált kutatás 27, stúdiókat is biztosító önszerveződő csoportot tart nyilván, akik kétezer művész számára biztosítanak műtermet 72 épületben, és több mint háromezer művész van várólistáikon. A londoni művészeti felsőoktatás futószalagon termeli a művészeket, a világ különböző pontjairól érkező hallgatók nagy része Londonban marad, bár csak kb. 3%-uk tud karriert felépíteni, és alkotások eladásaiból megélni.
A „brit művész” fogalma mást jelent ma már, mint néhány évtizede; származástól és állampolgárságtól függetlenül mindenki brit művésznek számít, ha az országban dolgozik. A legnagyobb presztizsű angol képzőművészeti elismerés, a Turner-díj jelöltjei között egyre gyakrabban szerepelnek Londonban élő külföldi művészek, 2000-ben például a német Wolfgang Tillmans nyerte el azt. A Hayward Galéria által ötévenként megrendezett és több angol városban bemutatott Brit Art Show (BAS) az angol kortárs művészet fontos és egyre nagyobb léptékű eseménye, amely az új trendeket és irányzatokat mutatja be. 1995-ben a yBa-művészeket is itt ismerhette meg a szélesebb közönség két évvel a kirobbanó sikerű Sensation kiállítás előtt. 2005-ben rendezték meg a BAS legutóbbi, 6. kiadását, ahol a 49 részt vevő művész közül 17 nem volt brit származású. A 24 városban bemutatott kiállítás egyik kurátora, a német Andrea Schlieker, úgy vélte, hogy a brit szcéna diverzitása szembetűnőbb, mint korábban bármikor – lehetővé téve a művészek számára, hogy ne a hagyományos földrajzi korlátok szorításában, hanem univerzális témákra fókuszálva alkossanak. A Brit Art Show legutóbbi kiadása paradox módon rávilágított, hogy brit művészet mint olyan nem létezik, csupán Nagy-Britanniában készült művészetről beszélhetünk. Nem a nemzeti identitás, hanem a földrajzi behatárolhatóság határozza meg, hogy mit nevezünk brit művészetnek.
A műkereskedelem globális piaca egyébként is eltünteti az országhatárokat, a Velencei Biennále nemzeti pavilonok köré szervezett rendszere is korróziónak indult. Legutóbb az ukrán pavilonban jelent meg két brit művész (Mark Titchner és Sam Taylor-Wood), a 2009-es biennálén pedig a német pavilonban állít majd ki a szintén brit Liam Gillick, és a nem feltétlenül csak brit vonatkozású sor még hosszan folytatható .
London metropolisz, amely több szállal kötődik a világ más metropoliszaihoz, mint Nagy-Britannia többi részéhez. Metropolisszá válása kulturális szerepének felértékelődésével párhuzamosan jött létre. A művészeti infrastruktúra fejlődése egy új közönségréteget is kinevelt. A 2000-ben megnyílt Tate Modern évi 5 millió látogatójával a világ legnépszerűbb múzeuma, de a város több jelentős múzeuma is bővítésen ment keresztül az utóbbi évtizedben. Hogy hány kortárs művészettel foglalkozó galéria van a városban, szinte követhetetlen, de számuk minden bizonnyal meghaladja a 400-at. A nemzetközi műkereskedelem legfontosabb szereplői, mint például a New York-i Gagosian vagy a svájci Hauser and Wirth Galéria Londonban is több kiállítótermet működtetnek. Az úgynevezett kreatív szektor a nemzeti bevétel 7-8%-át termeli ki, és 1,8 millió embert foglalkoztat megelőzve ezzel minden európai országot.
London vonzása tehát kétségtelenül nagy a kreatív szektorban és az ezen belül kisebb szeletet elfoglaló képzőművészetben, bár az itt élő művészeknek természetesen csak jelentéktelen hányada tekinthető valódi szereplőnek a művészeti piacon. A yBa generációjánál a piac diktálta tempó, értékrend és mechanizmus átvétele volt a meghatározó, a ma Londonban alkotó művészeket inkább a kritikai véna és a társadalmi kérdések iránti érzékenység jellemzi.
Tania Kovats földrajzi értelemben foglalkozik Angliával munkáiban. Szobrain, rajzain és installációin az identitás kérdése nem szimbólumokon keresztül, hanem a szűken értelmezett földrajzi hely leképzésében jelenik meg. Vera című műve Dover fehér szikláinak gipszből elkészített makettje, amit a művész érzelmekkel átszőtt tájképként értelmez. Kovats azonban mindezt nem kódolja bele a munkába, csak tárgyilagosan reprezentál, ahogy a Bazalt című munkájában is csupán műgyantából épít bazaltalakzatokat, amelyek a Brit Szigetek alkotóelemeként tesznek szert jelentőségre. Munkáiban tetten érhető Barbara Hepworth hatása, aki a modern brit szobrászat kiemelkedő alkotójaként szintén az angol tájból merítette inspirációját.
Eva Rotschild szobrai szintén kapcsolhatók Hepworth műveihez, itt azonban nem a táj, hanem a modernitás utópiája az összekötő kapocs. A festészet egyik megújítója, Alexis Harding, a festékkel mint anyaggal foglalkozik. A vásznat vízszintesen a földre fektetve vastag festékréteget visz fel, s a többnapos procedúra során gyakran használ háztartási festékeket is. A kép legfelső rétegére egy rácsszerkezetet fest, majd a vásznat függőleges helyzetbe helyezi, hogy a gravitáció fejezze be a festményt. A megyroggyant struktúra mozgása a rácsszerkezet segítségével némileg rekonstruálható, a kép gyakran még a kiállítás időszakában is mozgásban van, alatta egyre csak nő a leszakadó festékhalom. (A képet megvásárló gyűjtő természetesen a lehullott festékkupacot is megkapja.) Harding 2004-ben elnyerte a John Moores-díjat, amely a legjelentősebb angol festészeti díj. Folyamat (process) alapú munkái a minimalizmushoz éppúgy kapcsolódnak, mint az akciófestészethez.
George Shaw festményei nemcsak különös anyaghasználata (a fénylő Humbrol modellfesték) miatt újszerűek. Hiperrealista tájképein a városi és a vidéki életforma ütközéspontját ábrázolja, a tájképfestészet eszközeivel dokumentálja a mai Anglia állapotát, de képeiből a 70-es évek külvárosainak melankóliája köszön vissza. Nigel Cook hasonlóan részletgazdag tájképei az urbánus kultúra, a köztereken megjelenő graffitik képi világát tükrözik vissza, jelenünkről beszélnek. Jock McFayden festményei hasonlóan dokumentálják London átalakulóban lévő negyedeit.
Az elmúlt években feltűnt fotósok közül a legnagyobb hatású Ann Hardy, aki stúdiójában tárgyegyüttesekből álló beállításokat, afféle parallel valóságokat rendez be. Kelet-londoni műtermében asszisztensek hada nélkül halmoz tárgyat tárgyra. Aprólékos munkamódszerére jellemző, hogy csak havonta vagy kéthavonta készít egy-egy fotót, mert úgy véli, ennyi idő szükséges ahhoz, hogy atmoszférával és jelentéssel töltődjenek fel beállításai. Képeinek nagy mérete miatt a néző majdhogynem belép a Hardy teremtette térbe, s szinte nem tudja, hogy pusztán szemlélője vagy részese ezeknek a teremtett mikrovilágoknak.
Az utóbbi évek egyik újrafelfedezett médiuma a rajz. Az erre fókuszáló művészek közül kiemelkedik a magyar származású Peter Peri, aki az utóbbi években aprólékos rajzaival keltett figyelmet, és munkáit a Tate Britain is kiállította új tehetségeknek rendezett kamarakiállításain (Art Now). Peri rajzaiban a modernitás kevéssé ismert oldala, egyfajta spiritualitás jelenik meg. A rajz másik brit virtuóza, Paul Noble nagyméretű részletgazdag rajzaival a modernitás utópiáját fogalmazza meg, gyakran a képregény felől közelítve meg azt.
A yBa művészei látszólag csak szórakozni és szórakoztatni akartak, banális látványosságokat csomagoltak fogyasztható formába egy tehetős műgyűjtőréteg számára. Az új londoni művészgenerációnak meg kell küzdenie ezzel a nehéz örökséggel, s úgy tűnik ez nem okoz nekik nehézséget. Az új generáció nemcsak tükröt tart korának, hanem szinte előrejelzi azt. Történelmi perspektívát keresve reflektál az őt körülvevő világra; a modernitás örökségére, a technikai és a gazdasági változásokra. Mindehhez London jó katalizátorként szolgál. Ebben a sokszínű metropoliszban minden lakó rákényszerül az önmaga és a másik közötti határ állandó újradefiniálására, az emigráció új és új hullámai pedig toleranciára tanítanak. Míg a nacionalista, önmagukba forduló államok félelmet keltenek, a nyitott és sokszínű transznacionalista metropoliszok emberi jövőt ígérnek. Erről a Londonban kibontakozó új művészet hitelesen tanúskodik.
© Csizmadia Alexa