Artportal.hu

Támogatás, befektetés, imázs-javítás?

A mecenatúra alakváltozásai a hazai kortárs képzőművészetben
Bár a Reneszánsz Év kapcsán merült fel, hogy az ötszáz évvel ezelőtti nagy mecénások mintájára járjuk körbe, hogyan támogatják ma a magánszférából a kortárs művészetet, a „mecénás” elnevezés köztudottan a római korig nyúlik vissza.
Maecenas támogatta oly önzetlenül Horatiust, hogy neve fogalommá vált. Alighanem korábbi példákat is találnánk, a mindenkori élő alkotók anyagi/erkölcsi segítése örök. A kérdés inkább az, tényleg önzetlen-e, vagy a motivációk komplexebb hálót alkotnak.
A mai magyarországi helyzet vizsgálatánál ez különösen releváns dilemma, hiszen a közkeletű panasz szerint egyelőre a számító jellegű támogatás uralkodik, amivel szemben a művészeti közösség a nagyvonalú, „felvilágosult” mecénások felbukkanását várja. Csak nehogy illúzió legyen e várakozás!
Tény, elvi szinten különbséget tehetünk a viszontszolgáltatást elváró szponzor és a kalkuláció nélkül segítséget nyújtó mecénás között. Elméletileg mindkettőtől megkülönböztethető a befektető, aki már nem is a szakmailag érdemes, de pénzügyileg gyenge lábon álló művészi munkából, hanem a saját jövendőbeli hasznából indul ki, és ennek mérlegelése szerint a jelenben beruház egy művészbe, projektbe, intézménybe.
A jelen tanulmány alapjául szolgáló, az ezredfordulón megkezdett kutatás azonban azt sugallja, a három szerep erősen keveredik. Egy adott támogatás megjelenítése inkább kommunikációs kérdés a média és a kortárs művészet külön-külön és együtt is erősen manipulált közegében. Benyomásom szerint – legalábbis rövid távon – délibáb e szerepek tisztázódását és a fehér paripán érkező mecénás-hercegek megjelenését várni.
Annál indokoltabb lenne a témát minél több, független, kritikus hangvételű kutatással feltárni. Részben a szuverénül, de józanul, öncélú túlzás nélkül bíráló diskurzus hiánya teremti meg annak a lehetőségét, hogy az egyre inkább piaci szájízű művészeti nyilvánosságot kihasználva sokan a mecénás szerepében tetszelegjenek.
A másik oldal nem kevésbé hibás. A pénzügyi fedezetet kereső művészek, kurátorok, intézményi vezetők gyakran irreális elvárásokkal jönnek, illetve nem tudnak vagy nem akarnak megfelelni a támogató partner elemi igényeinek például a határidők, a felelősségi területek, az elszámolás, a kiszámítható és súrlódásmentes ügyintézés tekintetében.
Így kialakul egy sokszor kölcsönösen frusztrált páros. A befektető – szponzor – mecénás skála változó pontján elhelyezkedő támogató több fényezést szeretne. Ha nem is tárgyszerű viszonzást, akkor is presztízs- vagy státusz-előnyt, és nemigen hajlik annak őszinte elismerésére, hogy fellépése, szándékai valójában messze állnak az önzetlenségtől. A támogatott művészi oldal ugyanennyire nem hajlamos az önkritikára, inkább a jellegzetesen hazai önsajnálatba, a másik fél ellen fordított tipikus értelmiségi keservekbe menekül.
Mindkét magatartás téves, az elvárások és felajánlások őszintétlenségén, tisztázatlanságán alapul, nem segítik elő az utólagos tanulságnyerést sem. Miért ilyen visszatérő felállás mégis a pénzadó öndicséret és a kulturális gőg édes-kettese?
Az egyik ok történeti. A művészet magán támogatásának hagyománya idehaza több évtizedre megszakadt; az együttműködést újra kell tanulni. Nagyon „első generációs” minden szereplő. Még a jó szándékú támogató sem tudja kivonni magát az országban uralkodó „szabad szerzés” hozzáállása alól, adok-kapok viszonyként fogja fel a művészeti kapcsolatot.
A művészi oldal a régi paternalizmus csapdájában vergődik még: „jár” a támogatás. Ahogy az ideológiailag ellenséges állam a politikai béke érdekében osztotta egykor az alamizsnát, úgy most az ”újgazdagok”, az üzleti szféra „erkölcsi kötelessége” – így az érvelés az értelmiség, a művészek oldaláról – a pénzfolyósítás, hiszen „nekik úgyis van elég”.
A civil társadalom kialakulásának ellentmondásai kísérik a mecenetúrát. Mindkét fél türelmetlen: a művészek, intézmények szeretnének „végre” a vélt, vágyott nemzetközi sikerek szintjén tevékenykedni, minden (igazából behozhatatlan) lemaradást néhány év alatt ledolgozni, míg a támogatóknak szüksége van a „mecénás” identitásra, ennek elszínészkedett szerepére, amellyel kompenzálhatják anyagi előretörésük homályos pontjait, az anyagi aránytalanságokból adódó bizonytalanságukat.
Egy gazdasági szakember kendőzetlenül fogalmazott: „Miért támogat valamit egy cég? Amikor az ember arra gondol, hogy mennyi a fizetése, és mennyi [az értelmiségi, kulturális területen dolgozók] fizetése, valamint a kettőnek mi a társadalmi és a piaci értéke, akkor nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy itt nem biztos, hogy minden rendben van. Az a kérdés, hogy mit tud tenni az ember. Meg lehet szüntetni a kapitalizmust, csak ennél még jobbat nem nagyon találtak ki a világon. Meg kell próbálni a saját eszközeinkkel valamit tenni, a lelkiismeretünk érdekében. Az érték, amellyel a piacon elismernek egy magunkfajta céget, nagyobb annál, mint ami társadalmi értéket ez a cég előállít. Az embernek, ha tud és van rá módja, ebből valamit vissza kell adnia. Ez az egyik mozgatórugónk, a másik az, hogy igyekszünk a nálunk dolgozó emberek gondolkodásmódját befolyásolni. A harmadik, nem titkolt célunk az, hogy jelezzük: sikeresek vagyunk. Mert aki vissza tud valamit adni a társadalomnak, az azért tudja megtenni, mert van neki miből. Ez valamifajta büszkeség a társadalom előtt, hogy mi vagyunk annyira sikeresek, hogy nem csak saját magunkat tudjuk eltartani, hanem vissza tudunk valamit adni a befogadó társadalomnak.”
Ugyancsak történeti oknak tekinthető a mecenatúra mai szerepzavara hátterében a kortárs művészeti intézményrendszer gyengesége. A régi, állami szisztéma már nem működik; az új, piaci még nem az igazi. Valójában egészségesebb lenne, ha bármelyik nagy elosztási rend (állami, önkormányzati, üzleti) átláthatóan, következetesen működne; ehelyett ma nagyon sok egzisztenciális igény jelentkezik mecénás-keresés formájában.
Számos „mecénás”, „műgyűjtő” inkább tekinthető galéria nélküli műkereskedőnek, sokféle érdektől vezérelt műpiaci szereplőnek. Az ilyen rejtett szempontok alapján osztott támogatások igazából egy-egy művész befuttatását célozzák a tőle birtokolt saját anyag felértékelése érdekében: ez legitim, akár indokoltnak is nevezhető dealer-i munka, csak ne kereszteljük jótékonykodásnak.
További ok, hogy a kultúra finanszírozásából világszerte visszavonul az állam. Az elvárás, hogy a művészeti értéket a központi hatalom (és ne a történelmi egyházak, az arisztokrácia vagy később a polgárság) karolja fel, a felvilágosodás táján jelent meg, majd a nemzetállamok megszilárdulásával vált elfogadottá, és a németes „Kulturnation” vagy a franciás „état de culture” modelljében rögzült. Ma viszont az angolszász gondolkodásmód terjed: döntsenek a társadalom saját mechanizmusai arról, milyen művészetet támogatnak. A szocializmus bukása nálunk egybeesett egy szélesebb, megegyező irányú nemzetközi folyamattal. Erre hivatkozva – a public private partnership eddig inkább hangzatos, mintsem valóban jól megvalósuló jelszavát hirdetve – a közszféra örömest kivonul fenntartói szerepeiből, miközben a társadalom nincs e feladatok átvételére felkészülve.
A legnagyobb vesztesnek jelenleg a múzeumok tűnnek. Vidéken a megyei, városi fenntartású múzeumok sem anyagi, sem morális támogatást nem igazán kapnak gazdájuktól. Amennyire üdvözölhető lépés volt e közgyűjtemények helyi szintre delegálása 1962-ben, az utóbbi egy-másfél évtizedben drámai az elsorvadásuk. Pozitív ellenpélda a Paksi Képtár, de a város nagyvonalúsága mögött az Atomerőmű áll. Örömteli a debreceni Modem is, de tanulságos, hogy meglévő intézmények feljavítása helyett inkább új kultúrplazát hoztak létre, és annak tartalmi munkáját is kézben tartják: az önkormányzati mecénás tehát a művészeti és menedzseri beleszólást is magának vindikálja, egyfajta vidék-főváros pr verseny részeként.
Budapesten sikertörténet volt a Mai Manó Fotóház, amely a rekonstrukciótól a kiállításokig igen nagy arányban tudott magántőkét bevonni, a szakmai színvonal csorbulása nélkül; kár, hogy az ezért dicsérhető igazgató távozása óta a lendület is megtört. Csalódást hozott viszont az Ernst Múzeum kudarca, hogy kht-ként nem talált stabil támogatókat, de aligha volt bölcs lépés újra a Műcsarnok szárnyai alá helyezni. Inkább a működőképes (magán) finanszírozását kellett volna megoldani; ez az intézmény történetileg is a privát kulturális program modellje.
A MEO-WAX immáron kétszeri bukása jelzi, hogy tulajdonos, menedzser és művészeti vezető szerepét legjobb világosan különválasztani, egyúttal a közös értékek minimumát biztosítani, mert e nélkül sem együtt dolgozni, sem forrásokat szerezni nem lehet.
A Kogart óriási, de egyelőre inkább elpuskázott lehetőség; ilyen nagyságrendű pénzből elvileg a bécsi Kunstforumhoz hasonló intézmény jöhetett volna létre. Az sem baj, hogy elit ízlés helyett szélesebb közönségigény megszólítása a cél, de a szakmai hitelesség és az átlátható anyagi célok elengedhetetlenek. Az APA és a VAM Design felettébb ingadozó és kompromisszumos munkája is az után kiált, hogy magán intézményt nem elég létrehozni, hanem csak független szakmai, és gerinces pénzügyi vezetővel lehet jól navigálni.
A leglátványosabb siker a Szépművészeti Múzeumé, ahol az új igazgató elérte, hogy állami és üzleti források versenyeznek, hogy támogassák a múzeumot. Az intézményből olyan nyilvánosság-terméket fabrikált, amelynek imázsában sütkérezni megéri a mecénás, szponzor számára közvetlen marketinghaszon vagy áttételes imázs-építés miatt. A piaci átállásból adódó szakmai problémák tagadhatatlanok, de ezért kár az új seprűt hibáztatni. Inkább be kell látni, hogy a múzeumot másként aligha lehetett volna a közfigyelem elé terelni. Tetszettek volna a művészettörténész-képzést és kutatást nem elefántcsonttoronyba zárni, akkor a szakmán belül is kialakulhatott volna felelős vezetői szemlélet.
Bár működne a múzeumokban a fiatal vezetői utánpótlás kinevelése, a szakmai elvárások betartatása a munkatársakkal szemben; akkor talán érdemi (és nemzetközi) pályázók közül lehetne választani intézményvezetőket. Ennek mindmáig húzódó elmaradása okozza, hogy a múzeumokban ilyen lassú a rendszerváltás: nem politikailag, hanem a nemzetközi folyamatokhoz történő alkalmazkodásban. Ennek személyi és strukturális felelősei is nyilvánvalóak, csak ezt kimondani nem lehet; ennek fényében viszont nem csoda, hogy a magán vagy vállalati mecénások, szponzorok ódzkodnak a múzeumok felkarolásától.
Minél később zajlik le a múzeumi reform, annál kivérzettebb pozícióból tárgyalnak majd az intézmények a magán és üzleti „támogatókkal”: a múzeumi átalakítás elódázói kiemelten hibásak a közgyűjtemények ellehetetlenülésében.
A kortárs műtárgypiac megélénkülésével, divattá válásával egyre többen látnak fantáziát alkotók, galériák támogatásában. Ellentmondásnak hathat, hogy egy profit-orientált galéria miért kapjon támogatást, de a kétségtelen igazságtalanságokon felülemelkedve, hosszú távon ez hatékony lehet a közérdek számára is. A közízlés formálásától a nemzetközi reprezentációig számos területen a galériák a legügyesebbek. Nem véletlen, hogy Ausztriában állami és nagyvállalati szinten is tudatos, összehangolt program már évek óta a galériák pénzelése – és ez mérhető sikert hozott az egész osztrák művészetnek Európában is.
Sokan „támogatnak” ma idehaza művészeket a státusz-szimbólumnak számító katalógus finanszírozásával. Ez azonban álszent, ha cserébe a művész alkotásokat ad, hiszen ez olyan vásárlás, amiért a vevő még dicsérő címkét is kap. A céges vagy más pályázati források ilyen elosztásánál a korrupció lágy formájáról van szó: a megfelelő ajándékokkal maguknak pozíciót szerző művészek befolyásolják a szakmai döntéseket. Végül mindenkinek lesznek valahol ismerősei, sokan kapnak forrást innen-onnan, csak így az elosztási mechanizmus szakmai hitele kérdőjeleződik meg.
A céges mecenatúra kedvelt formája a gyűjteményépítés is. Nemzetközi összevetésben az erre fordított összegek olyan elenyészők itthon, hogy ennek műtárgypiaci (akár élénkítő, akár torzító) hatása alig van, de azért csinosabbak az irodaházak falai, a munkatársak vitatkozhatnak a műveken, bekerülnek a hírek a sajtóba. Nincs ebben semmi rossz. Csupán azt ne higgyük, hogy bármi köze lenne a valódi kollekció-építéshez. Egyetlen magyar céges gyűjtemény sincs, amely alapvetően ne a dekoráció határai között mozogna, ahol koncepció lenne kivehető, ahol az éppen elérhető helyett főműveket szereznének meg, vagy a bevett nevek mellett komolyan felkarolnának elfeledett vagy fiatal művészeket.
Jól mutatja a marketinges szemlélet uralmát minden érintett cégnél, hogy a nemzetközi nyitás sem merül fel, hiszen a műtárgy-program a marketingosztály büdzséjéből zajlik, és a hazai közönség megdolgozásához „nem indokolt” az egyetemes művészeti merítés.
Bár nem gyűjtemény, de e céges mezőnyben még a Strabag díja tekinthető a külföldi normákhoz legközelebb állónak – persze itt is csak a mesterségesen zárt nemzeti karámon és a jól befogadható festészeten belül. Díjak terén nem nehéz jót produkálni idehaza, olyan kiábrándító a többi – akár igen nagy összegeket osztó – mecénás preferenciája a konzervatív alkotók iránt (Prima-díjak). Illetve nem is a hagyományos prioritás a baj, csak ezt ne a kortárs címke alatt szilárdítsuk meg. A mecénások felelőssége abban is áll, hogy ne töltsenek meg hamis tartalommal olyan fogalmakat, amelyek évtizedes vákuum miatt csak most nyerhetnének érdemi, valós jelentést a szélesebb közönség számára.
Folytathatnánk a példákat a mecenatúra további eseteiből: a művészeti folyóiratoknak a Soros Alapítványtól az NKA-ig húzódó támogatási története, az égetően hiányzó, de még egyetlen intézmény mellett sem jól működő baráti körökön át, a „médiatámogató” jelenségének ambivalenciáiig, mind arról tanúskodik, tartós feszültségekkel kell számolni.
Egy rosszul működő intézményrendszer nem várhatja el, hogy hitelesen, nagyvonalúan támogassák! Éppen fordítva: akkor fognak majd cégek és magánosok komolyan támogatni művészeti folyamatokat, ha ott nem átláthatatlan szövevény és nemzetközileg kétes minőség, gyenge kommunikációs készség nyeli el a pénzt, hanem ígéretes művészeti eredmény garantálja a „megtérülést” még az önzetlen finanszírozónak is.
Hogyan lehet ezt az új hozzáállást elősegíteni? Struktúrát kell építeni. A művészeti oldal ne kolduljon, hanem kompetenciát mutasson, bármily kis kérdésben is, de előremutató, együttműködő szemléletet. A mai mecénások közül ezért azok segítenek a legtöbbet, akik nem egyes ügyeket karolnak fel, hanem multiplikátorokat, struktúrát erősítő, modellértékű, helyi szinten a támogatás után is majd jól működő megoldásokat karolnak fel. Ilyen keretprogram található a kht-ként működő Summa Artium vagy a banki költségvetésből gazdálkodó tranzit.hu étlapján.
A másik tanulság az lehet, hogy nem az számít, ki adja a pénzt. Számtalan állami finanszírozású művészeti projekt valójában értéktelen, míg sok más, bizalmatlanul méregetett magán program szakmailag hitelesebb. Adófizetői pénz, szponzori vagy reklámbevétel, mecénási támogatás: önmagában nem minősít egyik sem; csak az sorolja be a művészeti munkát és annak támogatását, finanszírozását, hogy valós esztétikai érték születik-e, az egyéni érdeknél szélesebb, társadalmi haszon dimenziójában.

Ébli Gábor