partnereink
Farkas Ádám: Egyediség, szerialitás és azonosíthatóság a szobrászatban
Az utóbbi másfél-két évtizedben Magyarországon is egyre erősödik a műtárgyak valorizálásának igénye. Professzionálisan megalapozott galériák, aukciós házak sora jött létre. Az 50-es és a 80-as évek közötti legális vagy illegális „műtárgykivándorlás” után megfordult az irány, lényegesen több magyar eredetű mű kerül haza, mint amennyit felszívna a nemzetközi piac. A jelenlegi pénzügyi-gazdasági válság feltehetőleg tovább fogja emelni a már ismert, elfogadott mesterek munkáinak árát. A művészet piacosodása ugyan spontán folyamat, de ne legyünk naivak, leginkább a kortárs és a közelmúlt művészetében (a művészek és az életművek tudatos és költséges „felépítésével”) befolyásolható az árak alakulása. Ez a „tervezett építkezés” a műtárgy-kereskedelemben ismert és elfogadott tény, és ha nem monopóliumokra épül, nincs is vele gond, mert évszázados tapasztalat mutatja: igazán felfuttatni csak valódi értéket lehet. Ami viszont jelenthet problémát akár jogi vagy büntetőjogi értelemben is, az az azonosíthatóság és az eredetiség kérdésköre.
A tradicionális műfajok közül a festmény és a rajz egyértelműen őrzi az alkotó keze nyomát. Ugyanez a jelenség a grafikáról már nem mondható el, a sokszorozáson keresztül mesterember is elkészítheti az eredeti műveket, ám ott a jelzéseknek ismert és bevett szabályai vannak: egy aláírás nélküli nyomat szinte értéktelen, aláírt számozatlan lap egy kicsit már többet ér, a korrektül számozott-aláírt munkák a hozzáértő számára forgalomképesek, a legnagyobb értékük azonban az aláírt és jelzett próbanyomatoknak, kisszámú E. A. (Epreuve d’artiste) példányoknak vagy az egyedi grafikáknak van.
A hazai szobrászati kultúrában sajnos nem alakult ki a pontos és ismert azonosíthatóság igénye. Ennek legkézenfekvőbb okát a műtárgykereskedelem államosításában, elsorvasztásában kereshetjük. A kommunista hatalom számára a művészet agitációs és propagandacélokat szolgált, műtárgyat csak a Képcsarnok Vállalat forgalmazott, aminek vezetői szakmai hozzáértés nélküli politikai ejtőernyősök voltak. Az egész képcsarnoki rendszer emellett szociális hálóként is működött a szakma négyötöde számára: a részt vevő szobrászok könnyen sokszorosítható, tematikus, közérthető figurális kisplasztikákat adtak le a rendszeres „vásárlásokra”. A „zsűri” által jóváhagyott és örökáron megvett munkákat a művész közreműködése nélkül, az állami kivitelező műhelyekben számozatlanul sokszorozták terrakottából vagy bronzból. Ezeken a szobrokon vagy volt a préselés, öntés során elmosódott aláírás, vagy sem. Magyarországon bolti vagy házaló ügynöki forgalomba csak ezek a munkák kerülhettek a 70-es évek végéig.
A szobrászművészek közben saját igényeik és lehetőségeik szerint készítettek szobrokat is, amiket a 70-es évektől kezdve be lehetett mutatni legális vagy féllegális kiállítóhelyeken. A szobrászat iránt érdeklődő közönség figyelemmel kísérte a kiállításokat, személyesen megismerte a művészeket, és kialakult a (mai napig tartó) műteremből történő vásárlás technikája. Ez a gyűjtési mechanika nem igényelte az azonosítás közmegegyezését, legfeljebb egy aláírást vagy monogramot, hiszen a vevő tudta, az alkotótól biztosan eredeti munkát kap.
Szerencsére a szobrászat sem marad ki a valorizálódási folyamatból. A művészeti élet szerves részeivé kezdenek válni kereskedelmi galériák, menedzseri szerepet vállaló műgyűjtők vagy műgyűjtői körök. Kezd helyreállni az a természetes állapot, amikor hozzáértő és hiteles szakemberek építhetik ki, egyengethetik a mű útját a műteremből a gyűjtőig, a felhasználóig. Ezzel el is érkeztünk az azonosíthatóság kritériumaihoz, ugyanis ezeknek a hiánya a bizalmi ügylet minden résztvevőjének káros, kivéve a művészeti élet piócáit, a hamisítókat.
A szobrászattal ismerkedő közönség számára meglepő és eleinte nehezen érthető, hogy egyedinek számítanak a korlátozottan többszörözött művek is. Ennek oka, hogy a művész fenntartja magának a jogot, hogy az öntvényeket maga cizellálja, illetve a kőszobrot maga faragja vagy fejezze be, és ezáltal apró változások, hangsúlyeltolódások történnek. Gyakorlott szem azonnal leolvassa, hogy maga az alkotó vagy egy jól felkészült technikus fejezte-e be a szobrot. Ez utóbbi esetben a felületek, az élek, a negatívok egyformán vannak kezelve, hiányzik az a felfűtődés, izgalom, ami a szobrászt a munkája közben elfogja. Ferenczy Béni nemcsak maga készítette cizelláló eszközeit, (melyeket súlyos betegsége után e sorok írójára hagyományozott), de cizellálási iskolát is teremtett Vígh Tamástól Kiss-Nagy Andráson át Czinder Antalig, a szentendrei szobrász-érmész nagyságokon, a Csikszentmihályi– Asszonyi–Ligeti–Szentirmai-négyesen keresztül a mai fiatalokig, akik már elég széles palettáról vehetik át Ferenczy Béni örökségét.
A szobron létrehozott jelzések csoportosítását érdemes a mű anyagától indítani. Az öntött szobor sokszorosítási lehetőségei – a szilikongumis negatívkészítés elterjedése óta – szinte végtelenek. Bronzszobornál, alumínium-, vas- vagy acélöntvénynél beütést alkalmazunk. Gyakori és nehezebben hamisítható a művész rajza alapján, vésnök által készített monogrambeütő poncni alkalmazása. A számok és esetleg betűk beütésére a szobrászok szám- és betűsorokat használnak. A viaszveszejtéses öntés előtt a viaszba is lehet kézírással, forró szerszámmal aláírni és számozni vagy pecsétet nyomni. (Érdemes odafigyelni, hogy az öntött jelzés könnyen másolható.)
A jelzés technikája a kivitelezéstől függ: a kőszoborba lehet vésni, karcolni vagy gravírozni a számozást, a monogramot vagy a nevet. Faszobornál keskeny v profilú vésővel szoktunk aláírni számozás nélkül, mert ugyanúgy, mint a hegesztett szobornál, minden újabb példány variáció lesz, a kéz-szerszám-anyag összjáték nem nagyon ismételheti önmagát. A posztamensen történő aláírás, számozás nem helyettesítheti a művön megjelenő jelzést, mert a műtől leválasztható.
A nemzetközi szokásjog a szobrok egyediségét 12 aláírt, számozott példányban maximálja. Ez a12-es szám Amerikában honos, 10 számozott és 2 művészpéldányt jelent. Európában is előfordul, hogy 12-t, de inkább 10 példányt tartanak elfogadhatónak, ez a számozott és a művészpéldány arányában lehet 7+3, 8+2, 9+1. A számozásnál a per felett a sorszám, alatt a példányszám áll, például 5/8. A művészpéldányokat, ha egynél több van belőle, szintén illik számozni: A vagy EA jelzés és római szám tartozik hozzá, például A II. 12-es példányszám felett már szériamunkáról beszélünk, amely lehet 24, 50 vagy ritkán 100 tagból álló. Ezeknek az értéke csak szerényen haladja meg a kivitelezési-ráfordítási költséget, töredéke az egyedi mű árának.
Az utóbbi években a nagy galériák vagy múzeumok által kiadott szobrászéletmű-albumok már jelzik egy-egy mű példányszámát. Ritkább, de előfordul, hogy nagyméretű, köztéri alkotás is készül több példányban, gondoljunk Rodin Calais-i polgárok című szoborcsoportjára.
Végezetül, hogy bonyolítsuk a kérdést, jelezzük, ugyan a bronzszobrászat él leggyakrabban a művész általi többszörözés lehetőségével, de vannak egypéldányos bronzmunkák is, és ezek jelölésének nincs ismert gyakorlata. Sőt vannak művészek, akik tudatosan elutasítják a többpéldányos egyediséget. Eduardo Chillida – aki a 20. század utolsó negyedének egyik legkiemelkedőbb szobrásza – életművének katalogizálása csak három esetben rögzíti 2 vagy 3 „variantes” létét.
Úgy gondolom, fontos és időszerű lenne, ha a MKISZ Szobrász Szakosztálya és a Magyar Szobrász Társaság létrehozna egy közös munkacsoportot, amely kidolgozna egy ajánlást a szobrok jelölésének témakörében a szakma művelői számára.
A tradicionális műfajok közül a festmény és a rajz egyértelműen őrzi az alkotó keze nyomát. Ugyanez a jelenség a grafikáról már nem mondható el, a sokszorozáson keresztül mesterember is elkészítheti az eredeti műveket, ám ott a jelzéseknek ismert és bevett szabályai vannak: egy aláírás nélküli nyomat szinte értéktelen, aláírt számozatlan lap egy kicsit már többet ér, a korrektül számozott-aláírt munkák a hozzáértő számára forgalomképesek, a legnagyobb értékük azonban az aláírt és jelzett próbanyomatoknak, kisszámú E. A. (Epreuve d’artiste) példányoknak vagy az egyedi grafikáknak van.
A hazai szobrászati kultúrában sajnos nem alakult ki a pontos és ismert azonosíthatóság igénye. Ennek legkézenfekvőbb okát a műtárgykereskedelem államosításában, elsorvasztásában kereshetjük. A kommunista hatalom számára a művészet agitációs és propagandacélokat szolgált, műtárgyat csak a Képcsarnok Vállalat forgalmazott, aminek vezetői szakmai hozzáértés nélküli politikai ejtőernyősök voltak. Az egész képcsarnoki rendszer emellett szociális hálóként is működött a szakma négyötöde számára: a részt vevő szobrászok könnyen sokszorosítható, tematikus, közérthető figurális kisplasztikákat adtak le a rendszeres „vásárlásokra”. A „zsűri” által jóváhagyott és örökáron megvett munkákat a művész közreműködése nélkül, az állami kivitelező műhelyekben számozatlanul sokszorozták terrakottából vagy bronzból. Ezeken a szobrokon vagy volt a préselés, öntés során elmosódott aláírás, vagy sem. Magyarországon bolti vagy házaló ügynöki forgalomba csak ezek a munkák kerülhettek a 70-es évek végéig.
A szobrászművészek közben saját igényeik és lehetőségeik szerint készítettek szobrokat is, amiket a 70-es évektől kezdve be lehetett mutatni legális vagy féllegális kiállítóhelyeken. A szobrászat iránt érdeklődő közönség figyelemmel kísérte a kiállításokat, személyesen megismerte a művészeket, és kialakult a (mai napig tartó) műteremből történő vásárlás technikája. Ez a gyűjtési mechanika nem igényelte az azonosítás közmegegyezését, legfeljebb egy aláírást vagy monogramot, hiszen a vevő tudta, az alkotótól biztosan eredeti munkát kap.
Szerencsére a szobrászat sem marad ki a valorizálódási folyamatból. A művészeti élet szerves részeivé kezdenek válni kereskedelmi galériák, menedzseri szerepet vállaló műgyűjtők vagy műgyűjtői körök. Kezd helyreállni az a természetes állapot, amikor hozzáértő és hiteles szakemberek építhetik ki, egyengethetik a mű útját a műteremből a gyűjtőig, a felhasználóig. Ezzel el is érkeztünk az azonosíthatóság kritériumaihoz, ugyanis ezeknek a hiánya a bizalmi ügylet minden résztvevőjének káros, kivéve a művészeti élet piócáit, a hamisítókat.
A szobrászattal ismerkedő közönség számára meglepő és eleinte nehezen érthető, hogy egyedinek számítanak a korlátozottan többszörözött művek is. Ennek oka, hogy a művész fenntartja magának a jogot, hogy az öntvényeket maga cizellálja, illetve a kőszobrot maga faragja vagy fejezze be, és ezáltal apró változások, hangsúlyeltolódások történnek. Gyakorlott szem azonnal leolvassa, hogy maga az alkotó vagy egy jól felkészült technikus fejezte-e be a szobrot. Ez utóbbi esetben a felületek, az élek, a negatívok egyformán vannak kezelve, hiányzik az a felfűtődés, izgalom, ami a szobrászt a munkája közben elfogja. Ferenczy Béni nemcsak maga készítette cizelláló eszközeit, (melyeket súlyos betegsége után e sorok írójára hagyományozott), de cizellálási iskolát is teremtett Vígh Tamástól Kiss-Nagy Andráson át Czinder Antalig, a szentendrei szobrász-érmész nagyságokon, a Csikszentmihályi– Asszonyi–Ligeti–Szentirmai-négyesen keresztül a mai fiatalokig, akik már elég széles palettáról vehetik át Ferenczy Béni örökségét.
A szobron létrehozott jelzések csoportosítását érdemes a mű anyagától indítani. Az öntött szobor sokszorosítási lehetőségei – a szilikongumis negatívkészítés elterjedése óta – szinte végtelenek. Bronzszobornál, alumínium-, vas- vagy acélöntvénynél beütést alkalmazunk. Gyakori és nehezebben hamisítható a művész rajza alapján, vésnök által készített monogrambeütő poncni alkalmazása. A számok és esetleg betűk beütésére a szobrászok szám- és betűsorokat használnak. A viaszveszejtéses öntés előtt a viaszba is lehet kézírással, forró szerszámmal aláírni és számozni vagy pecsétet nyomni. (Érdemes odafigyelni, hogy az öntött jelzés könnyen másolható.)
A jelzés technikája a kivitelezéstől függ: a kőszoborba lehet vésni, karcolni vagy gravírozni a számozást, a monogramot vagy a nevet. Faszobornál keskeny v profilú vésővel szoktunk aláírni számozás nélkül, mert ugyanúgy, mint a hegesztett szobornál, minden újabb példány variáció lesz, a kéz-szerszám-anyag összjáték nem nagyon ismételheti önmagát. A posztamensen történő aláírás, számozás nem helyettesítheti a művön megjelenő jelzést, mert a műtől leválasztható.
A nemzetközi szokásjog a szobrok egyediségét 12 aláírt, számozott példányban maximálja. Ez a12-es szám Amerikában honos, 10 számozott és 2 művészpéldányt jelent. Európában is előfordul, hogy 12-t, de inkább 10 példányt tartanak elfogadhatónak, ez a számozott és a művészpéldány arányában lehet 7+3, 8+2, 9+1. A számozásnál a per felett a sorszám, alatt a példányszám áll, például 5/8. A művészpéldányokat, ha egynél több van belőle, szintén illik számozni: A vagy EA jelzés és római szám tartozik hozzá, például A II. 12-es példányszám felett már szériamunkáról beszélünk, amely lehet 24, 50 vagy ritkán 100 tagból álló. Ezeknek az értéke csak szerényen haladja meg a kivitelezési-ráfordítási költséget, töredéke az egyedi mű árának.
Az utóbbi években a nagy galériák vagy múzeumok által kiadott szobrászéletmű-albumok már jelzik egy-egy mű példányszámát. Ritkább, de előfordul, hogy nagyméretű, köztéri alkotás is készül több példányban, gondoljunk Rodin Calais-i polgárok című szoborcsoportjára.
Végezetül, hogy bonyolítsuk a kérdést, jelezzük, ugyan a bronzszobrászat él leggyakrabban a művész általi többszörözés lehetőségével, de vannak egypéldányos bronzmunkák is, és ezek jelölésének nincs ismert gyakorlata. Sőt vannak művészek, akik tudatosan elutasítják a többpéldányos egyediséget. Eduardo Chillida – aki a 20. század utolsó negyedének egyik legkiemelkedőbb szobrásza – életművének katalogizálása csak három esetben rögzíti 2 vagy 3 „variantes” létét.
Úgy gondolom, fontos és időszerű lenne, ha a MKISZ Szobrász Szakosztálya és a Magyar Szobrász Társaság létrehozna egy közös munkacsoportot, amely kidolgozna egy ajánlást a szobrok jelölésének témakörében a szakma művelői számára.
Farkas Ádám