partnereink
Fenyvesi Áron: A bűnös művész - Győrffy László kiállítása
Várfok Galéria, 2009. II. 12-III. 14.
Győrffy László a Várfok Galériában kiállított hét festménye kapcsán az író szerencséjére nem csak az ecsetvonások technikájáról lehet beszélni - ami előtt némán, maximum fejvakargatva áll az anyagtól és a technikától elidegenedett elméletíró. Győrffy ezen munkái már önmagukban kommentárok, amik már a nem leíró értelmezés terepéül szolgálhatnak. Vagyis végletesen leegyszerűsítve a művész munkáin keresztül kommentálja az őt körülvevő társadalmi jelent, amiről lehet gondolkodni. Mielőtt azonban még szociálisan érzékeny projektművészt faragnék Győrffy Lászlóból visszafogom magam, mert azért erről nincs szó.
A várfokbeli kiállítással egy már többszörösen elismert festő érkezik pályájának egy újabb pontjához, ami ugyan szerves folytatása is az eddiginek, ám néhány ponton szemmel látható újdonságokkal kecsegtet. A Győrffy-féle sajátosan és lassacskán bővülő motívumkincs - ami a biológiai szemléltető ábrák világából, a képregények szövegbuborékaiból, a portré műfajának különféle mutációiból és egy sajátosan végigvonuló önpszichologizmusból valamint időnként feltünedező legyekből, protézisekből és nemi szervekből áll – most új terepre érkezik, ahol valamiféle új szimbolitást, nyelvet akar találni és létrehozni. Győrffy úgy akar beszélni a hét főbűnről, hogy kerülje az egyébként már valóban számtalanszor feldolgozott klasszikus festészeti téma zsánerábrázolásait és toposzait.
És nem elhanyagolható módon Győrffy fatáblákkal archaizálja, vagy éppen a plaszticitás-felé tolódva modernizálja a technikája meander-vonalát. Holott a festészetéről eddig is úgy volt szokás, hogy az a képmanipulációs technológiát transzponálja át olajra és vászonra. Vagyis egy olyan fotó-alapú realistaként volt számon tartva, akit generációjának több tagjával repített a kortárs művészeti írás a hasábjainak az elejére még néhány évvel ezelőtt - majd hagyta magára, anélkül hogy igazán eldőlt volna mi is történt Magyarországon a festészetben a kilencvenes évek vége óta.
Viszont az évek szép lassan múlnak és Győrffy László, mint láthatjuk már kicsit más vizeken evez. A realizmusa ugyan még tetten érhető, főként képeinek megformálási technikájában de azzal, hogy mostani művein új szimbólumokat teremt, a nyelv amit használ nyilvánvalóan változófélben van. A főbűnök Győrffy számára vizuális jelekké absztrahálódnak, vagyis nem zsáner-jelenet alapú allegóriákká, amik jelentése sajátosan színpadiasan bomlana egy sajátos időbeli viszonynak köszönhetően. A Győrffy László kiállításon látható festmények szimbólumok, amit már neutrális, nem létező hátterük is jelöl. A főbűnök Győrffy számára nem cselekedetek, hanem összerántott és végletesen desztilállt képkonstrukciók, vagyis szimbólumok, amelyeknek mechanizmusa alapvetően a vizualitásba és nem az allegória szövegalapúságába van ágyazva.
Tényleg szinte gondolkodás nélkül vághatjuk azonban rá, hogy a főbűnök, mint témák klasszikusnak számítanak, de a művész pont arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy gondolkodjunk el a jelen perspektívájából azon, hogy vajon a mai társadalmi aktualitás számára is (némi anglicizmussal) halálos bűnök-e azok, amiket a katolikus egyház annak tart? A katolikus teológusok ugyanis még a VI. században Nagy Gergely pápa alatt határozták meg a hét főbűnt: ilyen a paráznaság, a falánkság, a kapzsiság, a restség, a harag, az irigység és a gőg. A főbűnök azonban már a katolikus egyház kommentárjaiban sem bűnök valójában, hanem olyan mindenkiben meglévő hajlamok, melyek könnyen bűnök forrásává válhatnak. Néhány éve napvilágra kerültek olyan vatikáni hangok is, amik változtatnának az egyenlőre kőbe vésett feketelistán, és néhány ma nehezebben értelmezhető bűnt esetleg „modernizálnának”: bekerülne a listába a környezetszennyezés, a morálisan megkérdőjelezhető tudományos kísérletek vagy a Győrffy által korábban előszeretettel feldolgozott genetikai manipuláció is. Főbűn lehet a jövőben akár a kábítószerekkel való kereskedelem, a szegénységet okozó társadalmi igazságtalanságok gyakorlása, és az abortusz de még a pedofília is.
Győrffy László festményei is sajátos lábjegyzetek és dialógusok ezzel a morális vitával kapcsolatosan is. Persze egy sajátos művészeti szemszögből, ahol az irigység démonának célpontja a művészeti vállalkozásaival csillagászati hasznot produkáló Damien Hirst.
Győrffy László a Várfok Galériában kiállított hét festménye kapcsán az író szerencséjére nem csak az ecsetvonások technikájáról lehet beszélni - ami előtt némán, maximum fejvakargatva áll az anyagtól és a technikától elidegenedett elméletíró. Győrffy ezen munkái már önmagukban kommentárok, amik már a nem leíró értelmezés terepéül szolgálhatnak. Vagyis végletesen leegyszerűsítve a művész munkáin keresztül kommentálja az őt körülvevő társadalmi jelent, amiről lehet gondolkodni. Mielőtt azonban még szociálisan érzékeny projektművészt faragnék Győrffy Lászlóból visszafogom magam, mert azért erről nincs szó.
A várfokbeli kiállítással egy már többszörösen elismert festő érkezik pályájának egy újabb pontjához, ami ugyan szerves folytatása is az eddiginek, ám néhány ponton szemmel látható újdonságokkal kecsegtet. A Győrffy-féle sajátosan és lassacskán bővülő motívumkincs - ami a biológiai szemléltető ábrák világából, a képregények szövegbuborékaiból, a portré műfajának különféle mutációiból és egy sajátosan végigvonuló önpszichologizmusból valamint időnként feltünedező legyekből, protézisekből és nemi szervekből áll – most új terepre érkezik, ahol valamiféle új szimbolitást, nyelvet akar találni és létrehozni. Győrffy úgy akar beszélni a hét főbűnről, hogy kerülje az egyébként már valóban számtalanszor feldolgozott klasszikus festészeti téma zsánerábrázolásait és toposzait.
És nem elhanyagolható módon Győrffy fatáblákkal archaizálja, vagy éppen a plaszticitás-felé tolódva modernizálja a technikája meander-vonalát. Holott a festészetéről eddig is úgy volt szokás, hogy az a képmanipulációs technológiát transzponálja át olajra és vászonra. Vagyis egy olyan fotó-alapú realistaként volt számon tartva, akit generációjának több tagjával repített a kortárs művészeti írás a hasábjainak az elejére még néhány évvel ezelőtt - majd hagyta magára, anélkül hogy igazán eldőlt volna mi is történt Magyarországon a festészetben a kilencvenes évek vége óta.
Viszont az évek szép lassan múlnak és Győrffy László, mint láthatjuk már kicsit más vizeken evez. A realizmusa ugyan még tetten érhető, főként képeinek megformálási technikájában de azzal, hogy mostani művein új szimbólumokat teremt, a nyelv amit használ nyilvánvalóan változófélben van. A főbűnök Győrffy számára vizuális jelekké absztrahálódnak, vagyis nem zsáner-jelenet alapú allegóriákká, amik jelentése sajátosan színpadiasan bomlana egy sajátos időbeli viszonynak köszönhetően. A Győrffy László kiállításon látható festmények szimbólumok, amit már neutrális, nem létező hátterük is jelöl. A főbűnök Győrffy számára nem cselekedetek, hanem összerántott és végletesen desztilállt képkonstrukciók, vagyis szimbólumok, amelyeknek mechanizmusa alapvetően a vizualitásba és nem az allegória szövegalapúságába van ágyazva.
Tényleg szinte gondolkodás nélkül vághatjuk azonban rá, hogy a főbűnök, mint témák klasszikusnak számítanak, de a művész pont arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy gondolkodjunk el a jelen perspektívájából azon, hogy vajon a mai társadalmi aktualitás számára is (némi anglicizmussal) halálos bűnök-e azok, amiket a katolikus egyház annak tart? A katolikus teológusok ugyanis még a VI. században Nagy Gergely pápa alatt határozták meg a hét főbűnt: ilyen a paráznaság, a falánkság, a kapzsiság, a restség, a harag, az irigység és a gőg. A főbűnök azonban már a katolikus egyház kommentárjaiban sem bűnök valójában, hanem olyan mindenkiben meglévő hajlamok, melyek könnyen bűnök forrásává válhatnak. Néhány éve napvilágra kerültek olyan vatikáni hangok is, amik változtatnának az egyenlőre kőbe vésett feketelistán, és néhány ma nehezebben értelmezhető bűnt esetleg „modernizálnának”: bekerülne a listába a környezetszennyezés, a morálisan megkérdőjelezhető tudományos kísérletek vagy a Győrffy által korábban előszeretettel feldolgozott genetikai manipuláció is. Főbűn lehet a jövőben akár a kábítószerekkel való kereskedelem, a szegénységet okozó társadalmi igazságtalanságok gyakorlása, és az abortusz de még a pedofília is.
Győrffy László festményei is sajátos lábjegyzetek és dialógusok ezzel a morális vitával kapcsolatosan is. Persze egy sajátos művészeti szemszögből, ahol az irigység démonának célpontja a művészeti vállalkozásaival csillagászati hasznot produkáló Damien Hirst.
Fenyvesi Áron