partnereink
Fenyvesi Áron: Női trendek: filigrán méretek
Strabag Festészeti-díj 2008, LUMÚ, 2008. IX. 12–X. 12.
2008 tavaszán is több százan szálltak csuklósbuszokra „pukifóliába” csomagolt vásznaikkal, hogy a Strabag székházához szállítsák azokat a Festészeti-díj zsűrizésére. Idén azok jártak jobban, akik kis vásznakat vittek, ugyanis kevesebbet is cipekedtek, és a zsűri is a kisméretű képekből álló sorozatokat díjazta inkább.
A Strabag Festészeti-díjhoz hasonló nyüzsgést a fiatal képzőművészeti szcénában talán csak a sokaknak megélhetést és néhány év kicsit kiegyensúlyozottabb képzőművészeti pályát jelentő Derkovits-ösztöndíj odaítélése okoz. Kevés a díj, amely képzőművészek tömegét mozgatná meg, még mindig kevés a magánkezdeményezések száma, talán éppen ezért is több az ezekre koncentrálódó figyelem. A Strabag pedig pont a reflektorfénye miatt megkerülhetetlen szereplő ebben a játszmában. A díj, marketingjének köszönhetően, áttöri a napilapok, a tévék ingerküszöbét, és ez a médiavákuumba került magyar képzőművészet esetében mindenképpen nagy szó. Egy fiatal képzőművész pályánmaradásának (karrierről még ne is nagyon beszéljünk) a záloga az államtól való függés, és „ingyen-kiállítások” tömkelege, ahol a villanyszerelőt és a teremőrt is jobban megfizetik, mint a kiállítót. Ilyen körülmények között a Strabag Festészeti-díj nagy felhajtóerőt képvisel. A zsűrije független és szakmai, ez mindenképpen elhanyagolhatatlan legitimizációs tényező, valamint az is üdvözlendő, hogy az ígéretek szerint jövőre a díj nemzetközivé válik. Persze az is jó, hogy pénzdíjjal jár – mert abból nincs sok a szcénában –, az már kevésbé, hogy nagy részét az államnak kell visszafizetni, adóban. Talán a képzőművészeti ágazatok túlontúl görcsösen felfogott műfajaiból is többször kacsinthatna a Strabag, ezt talán csak Kokesch Ádám fődíjakor merte igazán. Kérdéses továbbá, hogy a zsűri hogyan alakítja a festészeti kánont a díjon keresztül, és hogy a döntéseik mennyire következetesek évről-évre? Kiolvasható-e egy narratíva a Strabag által díjazottak névsorából vagy sem? Inkább az utóbbira hajlanék, de ez nem is várható talán el egy évről évre személycseréken is áteső zsűritől.
Tavaly Verebics Ágnesnek, idén Borsos-Lőrinc Lillának ítélték a fődíjat, akik pályakezdőknek számítottak az alkotói támogatást nyert művészek egyikéhez-másikához képest. Személy szerint nagyon is helyes metódusnak tartom azt, hogy a fődíjas személye relatíve meglepetést tud okozni évről évre. Ily módon ugyanis sokkal hatékonyabb a díj turbulenciája, amit az egy pálya elkezdésekor jelenthet, mint abban az esetben, ha valaki már integrálódott szereplője a szcénának egy galeristával stb.
Mint arra utaltam már, a fődíjat elnyerő Borsos-Lőrinc Lilla neve a legtöbb esetben a szakma számára is ismeretlenül csengett. Viszont aki kicsit is figyelemmel követte az utóbbi idők csoportos kiállításait az OCTOGONart, a Stúdió Galéria vagy az egykori Művész-Pince tereiben, az biztosan emlékszik a bambival találkozó nagyvezérre, a baseballütős nyúlra vagy a csadoros nőkre, akiket a művész előszeretettel ábrázolt csillogó lakkfekete háttér előtt, harsány fluoreszkáló színekben. A maszkok és az álarcok az egyéniséget eltakaró vagy karikatúraszerűen felnagyító és kimerevítő elemként jelennek meg a Gyerekek című sorozatában is, amely legutóbb az Ernst Múzeumban rendezett Lenmechanika kiállításon volt látható. A fehér háttérből elővilágló arckonstrukciók olyan politikai konnotációkkal kapcsolódtak össze, amelyeken keresztül az egyéniség már csak ikonikus felületként vált értelmezhetővé. Borsos-Lőrinc Lilla sajátos kortárs ikonokat fest – átvitt és konkrét értelemben is. Festményeinek témái mind összekapcsolódnak a vallási fanatizmus szülte erőszakkal: a szarajevói ostrom, a pápamobil, a fehér ház tanácsterme, öngyilkos merénylők. A képek felvetik azt a kortárs művészetet érintő nagy kérdést is, hogy mennyire politizálhat egy statikusnak mondott festmény? – mivel ezt a regisztert eddig leginkább a konceptuálisabb műfajok aknázták ki. A móri születésű képzőművész egyébként, amellett hogy fest, összművészeti – a színház és a performance határán levő – produkciókban is részt vett korábban.
Az erősen tárgyszerű, kisméretű, majdhogynem filigrán sorozatok térnyerését ellenpontozta a kiállításon az alkotói támogatásban részesült Hatházi László két nagyméretű képe. Hatházi László jó ideje következetes és koherens műveiben az ornamentikán keresztül közelíti meg a képei tematikájában szimbolikus tartalommal felruházott flórát és faunát, az őserdőket és a tigriseket. A civilizáció nyomai a kép rétegeltségében tűnnek föl, amely a festészeti transzparencia működésmódjának hosszútávú kutatását tételezi föl. Hatházi László díjazása egy művész következetes vizsgálódásának elismerését jelenti számomra.
Az hogy Varga Rita 2006-os sajátosan fakó színekben pompázó sorozata miért aktuális 2008-ban az számomra kicsit rejtély maradt a kiállításon, ugyanúgy ahogy Sipos Eszter vagy Tamási Claudia művei is, amelyek kétségtelenül kompaktak és szórakoztatóak. Ám egy díj nyerteseinek a munkáiból nem lehet igazán összefüggő kiállítást rendezni, ez nem is fogalmazódhat meg elvárásként egy harmadik emeleti kiállítással szemben. Még akkor sem, ha a művek központi motívumai sok esetben kommunikáltak is egymással a portré műfaján, a filigrán méreteken, a lakk használatán és egy sajátosan a sorozatokra jellemző narratív és szerepjátszó elbeszélési nekirugaszkodáson keresztül.
2008 tavaszán is több százan szálltak csuklósbuszokra „pukifóliába” csomagolt vásznaikkal, hogy a Strabag székházához szállítsák azokat a Festészeti-díj zsűrizésére. Idén azok jártak jobban, akik kis vásznakat vittek, ugyanis kevesebbet is cipekedtek, és a zsűri is a kisméretű képekből álló sorozatokat díjazta inkább.
A Strabag Festészeti-díjhoz hasonló nyüzsgést a fiatal képzőművészeti szcénában talán csak a sokaknak megélhetést és néhány év kicsit kiegyensúlyozottabb képzőművészeti pályát jelentő Derkovits-ösztöndíj odaítélése okoz. Kevés a díj, amely képzőművészek tömegét mozgatná meg, még mindig kevés a magánkezdeményezések száma, talán éppen ezért is több az ezekre koncentrálódó figyelem. A Strabag pedig pont a reflektorfénye miatt megkerülhetetlen szereplő ebben a játszmában. A díj, marketingjének köszönhetően, áttöri a napilapok, a tévék ingerküszöbét, és ez a médiavákuumba került magyar képzőművészet esetében mindenképpen nagy szó. Egy fiatal képzőművész pályánmaradásának (karrierről még ne is nagyon beszéljünk) a záloga az államtól való függés, és „ingyen-kiállítások” tömkelege, ahol a villanyszerelőt és a teremőrt is jobban megfizetik, mint a kiállítót. Ilyen körülmények között a Strabag Festészeti-díj nagy felhajtóerőt képvisel. A zsűrije független és szakmai, ez mindenképpen elhanyagolhatatlan legitimizációs tényező, valamint az is üdvözlendő, hogy az ígéretek szerint jövőre a díj nemzetközivé válik. Persze az is jó, hogy pénzdíjjal jár – mert abból nincs sok a szcénában –, az már kevésbé, hogy nagy részét az államnak kell visszafizetni, adóban. Talán a képzőművészeti ágazatok túlontúl görcsösen felfogott műfajaiból is többször kacsinthatna a Strabag, ezt talán csak Kokesch Ádám fődíjakor merte igazán. Kérdéses továbbá, hogy a zsűri hogyan alakítja a festészeti kánont a díjon keresztül, és hogy a döntéseik mennyire következetesek évről-évre? Kiolvasható-e egy narratíva a Strabag által díjazottak névsorából vagy sem? Inkább az utóbbira hajlanék, de ez nem is várható talán el egy évről évre személycseréken is áteső zsűritől.
Tavaly Verebics Ágnesnek, idén Borsos-Lőrinc Lillának ítélték a fődíjat, akik pályakezdőknek számítottak az alkotói támogatást nyert művészek egyikéhez-másikához képest. Személy szerint nagyon is helyes metódusnak tartom azt, hogy a fődíjas személye relatíve meglepetést tud okozni évről évre. Ily módon ugyanis sokkal hatékonyabb a díj turbulenciája, amit az egy pálya elkezdésekor jelenthet, mint abban az esetben, ha valaki már integrálódott szereplője a szcénának egy galeristával stb.
Mint arra utaltam már, a fődíjat elnyerő Borsos-Lőrinc Lilla neve a legtöbb esetben a szakma számára is ismeretlenül csengett. Viszont aki kicsit is figyelemmel követte az utóbbi idők csoportos kiállításait az OCTOGONart, a Stúdió Galéria vagy az egykori Művész-Pince tereiben, az biztosan emlékszik a bambival találkozó nagyvezérre, a baseballütős nyúlra vagy a csadoros nőkre, akiket a művész előszeretettel ábrázolt csillogó lakkfekete háttér előtt, harsány fluoreszkáló színekben. A maszkok és az álarcok az egyéniséget eltakaró vagy karikatúraszerűen felnagyító és kimerevítő elemként jelennek meg a Gyerekek című sorozatában is, amely legutóbb az Ernst Múzeumban rendezett Lenmechanika kiállításon volt látható. A fehér háttérből elővilágló arckonstrukciók olyan politikai konnotációkkal kapcsolódtak össze, amelyeken keresztül az egyéniség már csak ikonikus felületként vált értelmezhetővé. Borsos-Lőrinc Lilla sajátos kortárs ikonokat fest – átvitt és konkrét értelemben is. Festményeinek témái mind összekapcsolódnak a vallási fanatizmus szülte erőszakkal: a szarajevói ostrom, a pápamobil, a fehér ház tanácsterme, öngyilkos merénylők. A képek felvetik azt a kortárs művészetet érintő nagy kérdést is, hogy mennyire politizálhat egy statikusnak mondott festmény? – mivel ezt a regisztert eddig leginkább a konceptuálisabb műfajok aknázták ki. A móri születésű képzőművész egyébként, amellett hogy fest, összművészeti – a színház és a performance határán levő – produkciókban is részt vett korábban.
Az erősen tárgyszerű, kisméretű, majdhogynem filigrán sorozatok térnyerését ellenpontozta a kiállításon az alkotói támogatásban részesült Hatházi László két nagyméretű képe. Hatházi László jó ideje következetes és koherens műveiben az ornamentikán keresztül közelíti meg a képei tematikájában szimbolikus tartalommal felruházott flórát és faunát, az őserdőket és a tigriseket. A civilizáció nyomai a kép rétegeltségében tűnnek föl, amely a festészeti transzparencia működésmódjának hosszútávú kutatását tételezi föl. Hatházi László díjazása egy művész következetes vizsgálódásának elismerését jelenti számomra.
Az hogy Varga Rita 2006-os sajátosan fakó színekben pompázó sorozata miért aktuális 2008-ban az számomra kicsit rejtély maradt a kiállításon, ugyanúgy ahogy Sipos Eszter vagy Tamási Claudia művei is, amelyek kétségtelenül kompaktak és szórakoztatóak. Ám egy díj nyerteseinek a munkáiból nem lehet igazán összefüggő kiállítást rendezni, ez nem is fogalmazódhat meg elvárásként egy harmadik emeleti kiállítással szemben. Még akkor sem, ha a művek központi motívumai sok esetben kommunikáltak is egymással a portré műfaján, a filigrán méreteken, a lakk használatán és egy sajátosan a sorozatokra jellemző narratív és szerepjátszó elbeszélési nekirugaszkodáson keresztül.
© Fenyvesi Áron