„A szép mindig bizarr.” (Charles Baudelaire)
A Kuplung nevű szórakozóhely szubkultúrájának félhomályából kibontakozó Lumen Galéria fényereje idén nyáron a Vizuális Művek Alkotói Kortárs Egyesület egyhetes kiállításainak biztosított lehetőséget, köztük Szöllősi Géza felkavaró tárlatának.
Éppen egy évtizede, hogy David Bowie az Outside című konceptalbumán összeillesztette a neoavantgárd öncsonkítási kísérleteit a cyber-punk protéziseivel, és ezzel a gesztussal az akcionizmus és a body art csillagai a pop-kulturális tér galaxisába kerültek. A cd-borító fiktív sztorijában Bowie egy Nathan Adler nevű detektívet alakít, aki az Art-Crime iroda megbízásából időben és térben bolyongva művészeti "bűntények" után nyomoz. Az Art-Crime jelentéseiben minden bizonnyal előkelő helyen szerepelne Szöllősi Géza tevékenysége: megfontolt szándékkal felépített tettei azonnal felismerhetőek, indítékai megkerülhetetlenek.
Szöllősi három éve foglalkozik Húsprojektjével, melynek minden stációja kihívás a nagyközönség toleranciaszintje számára (tavaly a Műcsarnokban, a Plastica Dreams-en, és az Elhallgatott Holocauston láthattuk e munkákat).
A Magyar Iparművészeti Egyetem vizuális kommunikáció szakán 2004-ben végzett művész nyers állati húsból, főleg disznóból és belsőségekből varr össze portrékat és testrészleteket. Ennek okán, ha produkcióit gyenge gyomrúaknak nem is ajánlhatjuk, feltétlenül ínyencségnek kell tekintenünk, figyelembe véve, hogy a hazai képzőművészeti mainstream terítékén túlnyomórészt kissé langyos, puhára főtt, semleges ízű és közepes kalóriaértékű készételek szerepelnek.
Hermann Nitsch szerint a hús tényével való szembenézés az emberi lét alapvető konfliktusainak egyike, s mióta a hússal való közvetlen foglalatoskodás tabuvá vált, épp tabu mivolta miatt különösen intenzíven reagálunk rá érzékszerveinkkel. Roland Barthes hasonlóan fogalmaz Mitológiák című tanulmányában: "...Ahogy a bor az értelmiségiek számára egyfajta közvetítő anyag, amely a természet őserőihez vezeti vissza őket, a bélszín is valamiféle megváltó eledel a szemükben (...)". Szöllősi műveiben azonban ne keressük a dionüszoszi extázist, az ő referenciális bázisa olyan neveket tartalmaz mint Marc Quinn, Damien Hirst, John Isaacs vagy Katharine Dowson, de ezúttal az analógia a kvalitásnak szól, elvégre munkái csalhatatlanul egyediek. A szóban forgó tárlat főszereplői női szeméremtesteket formázó objektek "élőben", illetve fotókon bemutatva.
Az Én és Min, Én és Margareta című akciójáról készült fotósorozatban Szöllősi tragikus Pygmalionként igyekszik életre kelteni alkotásait, és mivel Aphrodité nincs segítségére, ő a kreativitást választja: a bugyiba öltöztetett hússzobrokkal próbál intim kapcsolatba kerülni, ám az utolsó képkocka a csalódott szerelmesé - a mintha-effektust szétzúzza a realitás aljassága - a kedves csupán a hentesüzlet gyöngye.
A két nagyméretű fotó fagyosan fehér hátterű beállítása egyesíti az orvosi képek sterilitását a termékkatalógusok egzaktságával, akár közvetlen utalással (Női szett két részből: Masokó Japánból). A szexualitás megjelenési formái: Nr. 5. Homo-orál c. értekezés pénisznek látszó gazdátlan húsbábja egy hard-core jelenet lendületével át is fúrja a férfifejet, - áttörve a szex és a halál közti vékony határvonalat - ám a tekintélyes méret sem tölti be azt az űrt, amelyet az érzéketlenné tárgyiasult nemiség abszurditása áraszt.
A húskonstrukciók rendkívüli intenzitása abban rejlik, hogy megtévesztésig hű szimulakrumok, amelyek tulajdonképpen utánzott eredetijük anyagából készülnek, és paradox módon csak annyira taszítóak amennyire emberiek. A titkuk az, hogy minél hosszabb időt töltünk velük, annál jobban felerősödik bennünk a pszeudóérzés, és csillan meg a gyilkos humor, ahogy a nylontasakban kifüggesztett női altestek egyikének hátulján a kis dögcédulaként értelmezhető kínai teafiltercímke (Min Kínából). De senkit ne tévesszenek meg a címek: reflexiójuk tárgya a könyörtelen személytelenség, mocskos magány és visszafordíthatatlan elidegenedés.
"Az ezredvégi művészet egyik fő sajátossága, hogy a korábbi, klasszikus művészetben domináló, a testet kívülről, harmonikus zárt egészként, szent mikrokozmoszként szemlélő nézőponttal szemben belép a test belsejébe, felbontja, felboncolja és halott anyagi realitások halmazaként ragadja meg" - írja Sturcz János, és általános megállapítása érvényes Szöllősire is aki dekonstruálás közben újraépít, de genezise fájdalmas és groteszk. Ő annak a generációnak a tagja, amelyik beleszületett a medializált, konzumálódott borzalomba.
Művei hatásmechanizmusának egyik kiindulópontja a pornográfia és az erőszak túlburjánzása utáni apátia, mikor mindent láttunk, minden lehetséges és elérhető, de már nem reagálunk semmire. A képi információk feldolgozhatatlan áradása, a virtuális valóságok előtérbe kerülése neutralizálja, elanyagtalanítja az emberi alakot és bagatelizálja a halált. Szöllősi határozott mozdulattal ráz fel minket e képernyőnk indukálta tetszhalálból, ráirányítja figyelmünket a bennünk élő dichotómiák (ember-állat, eleven-élettelen) viszonylagosságára, és zsigeri módon emlékeztet saját testünk esendőségére. Mert ne legyenek illúzióink: a szerelem múlandó és bomlékony, a mű pedig, amely ennek megörökítésére vállalkozik, halott; maradandóságát nem garantálja más mint egy formalinos tartály, hűtőberendezés, vagy fotódokumentáció.
Társadalmunkban jelenleg több különböző testszemlélet létezik egymás mellett, melyeknek polarizálódott felei harcolnak egymással: egyfelől egy kereszténységben gyökerező, álszemérmes, testiszonnyal és bűntudattal küzdő aspektus, másfelől egy kizárólagosan testmániás, a tömegmédiumok által is erősített szexközpontú felfogás, amely tárgyként tekint az emberre, mindennapjaink szerves részeként. Ezt a feszült és zavaros mentális ütközetet modellezi Szöllősi a művészet terepasztalán, és néhány kiló pacal vagy sertésnyelv elég hozzá hogy a kulturális közélet progresszívebb tagjainál is kiverje a biztosítékot.
A Húsprojekt kritikája egy szike élességével operál, és ha sokan túl merésznek érzik az alkotó válaszait, csak azért van mert nem tették fel a megfelelő kérdést, amely természetesen az, hogy van-e élet a halál előtt?
Ebben a lezáratlan diskurzusban Szöllősi Géza meggyőzően a demonstrálja brutalitás esztétikáját, egyúttal hiánypótló küldetést teljesítve felkészült idegenvezetőként kalauzol bennünket a test alvilági tájain, ahol nincs más dolgunk mint szembenézni otromba vágyainkkal és mélyre ásott félelmeinkkel, miközben áthaladunk a Pokol kapujának sokat ígérő felirata alatt, amely a Chapman-fivérek szótárával úgy is fordítható:
KUNST MACHT FREI, azaz a művészet felszabadít.
(Lumen Galéria, 2005. VIII. 27-IX. 1.)
