partnereink
Hemrik László: Festészet így és most - Vágatlan változat – Festészeti pozíciók
Ernst Múzeum, 2007. XII. 8–2008. I. 27.
Talán nem teljesen tudatosan került egymás mellé a Műcsarnok Luc Tuymans kiállítása az Ernst Múzeum Vágatlan változat – Festészeti pozíciók című csoportos tárlatával 2007 végén, de szerencsés egybeesés volt. S ha már „házon belül” vagyunk, akkor jegyezzük meg, ez idő tájt a Dorottya Galériában fotókalandokra csábított Illés Barna és Gyenis Tibor. Ez utóbbi projektet nemcsak azért említem, hogy visszamenőlegesen kedvet csináljak egy már nem látható kiállításhoz, hanem azért, hogy vele a Vágatlan változat geneziséhez jussunk közelebb. A Petrányi Zsolt és Készman József által jegyzett kiállítás szándékában ugyanis az áll, miféle festői kísérletek, utak, pozíciók bontakoztak ki „a fotográfiai és a festészet viszonyát leíró vitákból” a mai magyar (fiatal) festészetben, vagy kicsit leegyszerűsítve, mi történik a festészetben a fotó megkerülésével. (Miközben a megkerült, távoltartott, figyelmen kívül hagyott fotó hiányként formálja olvasatunkat.)
De mielőtt rátérünk a kiállításra, vessük tekintetünket még egy rövid pillanatra Luc Tuymansra, aki szívesen él ugyan a másodlagos képalkotás dramaturgiájával, de emellett – legerősebb – munkáinak a személyessége, festőisége, érzéki és intellektuális kisugárzása vitathatatlan. A tizenkét alkotó munkája valami hasonlót igyekszik létrehozni a szeretett festészeten keresztül, háttérbe tolva a divatos trendeket, miként a monokróm képteremtést és a konceptuális tendenciákat is. A Vágatlan változat kiállított anyaga intim, nagyvonalú, visszafogott, okos és mégis szertelen – ha kicsit túlzunk is. Sokkal több szerep jut itt a festői szuggesztiónak, a képi lélekjelenlétnek, a sajátos tradícióátvételnek, a sorozatok problematikájának.
A kiállítás két nagyobb egységre osztható. Az első egységesebbnek mutatkozik, jól megragadható szervező elv fogja össze – úgy, mint a lélekanalízis festő lehetőségei –, míg a másikban, mely sokkal nagyobb területet foglal el, hol lazább, hol szorosabb szálakkal kötődnek egymáshoz a művek.
1.
A 2005-ös kiállítása (Angyal van) és az annak megnyitóján elhangzott Radnóti Sándor-szöveg óta Moizer Zsuzsa képei kapcsán először mindig Rilke jut eszembe, meg az angyalok, akik, mint rendesen, a (művészi) ébrenléthez hasonlóan az álmokon és a halálon tartják a szemüket. Komoly és komor szavak ezek, miközben van ennek a festészetnek – kell, hogy legyen! – más olvasata is. Ugyanakkor nem lehet könnyű Moizernek ezekkel az öntudatos léleklényekkel, holdarcú figurákkal.
Csurka Esztertől megszoktuk a kemény, erős kontrasztokkal megrajzolt-megfestett drámai, zavartkeltő képeket. Az itt kiállított munkái, melyek között vannak régebbiek, az említetteknél visszafogottabbak – már ami a szín- és anyaghasználatot illeti –, ám a művek ennek ellenére is veszélyes vizekre merészkednek. A víz emlegetése kétszeresen jogos. A portréknál nagyobb hatást gyakoroló, kilenc részes akvarellsorozat pillanatképeket (eltérő nézőpontokkal, tónusváltásokkal) villant fel egy vízzel telt üvegkubusból szabadulni akaró, női alakról.
Szabó Dorottya jó benyomást tett rám a sötétbe forduló munkáival, melyek továbbra is a standard női alakból építkeznek, így némileg köthetők Moizer munkamódszeréhez, bár Szabó láthatóan egyre felszabadultabbnak tűnik. Kiválóan él a többrészes munkákban rejlő komponálási lehetőségekkel. A fekvő helyzetű Alvó nő csillárralt és a dús, barokkos Rózsarókat igen kvalitásos képeknek gondolom.
Chilf Mária az Utazás önmagunkban című kiállításon (Dorottya Galéria, 2007) bemutatott installációjához képest most egy fegyelmezettebb, „sarkosabb” sorozattal jelentkezett (Keresésbe esve). A téma voltaképpen azonos: önmagunk érzéki, képi feltárása. A képeken látható „lemeztelenített” ember alighanem a fény után kutat a metafizikus térben.
2.
Ha Tuymans meglepte a Műcsarnokot egy murális munkával, az Ernst Múzeum sem akarta alább adni. Sas Miklós faliképe így akarva akaratlan a testvérintézményben látható munkára is reflektál, no de leginkább Pécsre, hiszen Sas pécsi illetőségű művész. Sőt, akár művészi énképként, ars poeticaként is értelmezhető a mű, hiszen a címe: Miklós utca. Az elmúlt időszakban rengeteg szó esik Pécsről. Ez részben a katonai lokátor körüli, civil ellenállási mozgalom médiajelenlétének köszönhető, de legalább annyira a kulturális decentralizáció eredményének is (nem feltétlenül a főváros rovására), s ezzel együtt az Európa Kulturális Fővárosa projektnek, bár akörül az elmúlt időszakban felforrósodott vagy megfagyott levegő – kinek hogy tetszik. A kép, ez hatalmas, a mesekönyvek illusztrációját megidéző munka mindezeknek hátat mutat, legalábbis én így értelmezem. A város itt egy visszafogott, realitásszagú, otthonosnak látszó, csendes tér, ahol a legnagyobb izgalmat a diagonális képi erővonalon lefelé siető, intenzív nőalak jelenti.
Az ugyanebben a teremben láthatók Hatházi László munkái, aki a kiállítók közül a legváltozatosabb anyaggal jelentkezett. A nagyméretű MB című képen a jól elkülöníthető, gazdag festői felületek között egy sejtelmes jelenetnek vagyunk a tanúi. Az orientalista enteriőrben két fej nélküli női alak térdepel egymással szemben. Hatházi a Kis kimonó című képén egyértelműsíti a keleti referenciát. Ez utóbbi festményen egészen az érintés tartományáig jutunk el, a ruhából csak a faktúra marad. A Színerőben című képen a fekete-fehér pálmaházi növények sűrű szövedéke között Hatházi nem az anyag, hanem a fény természetét vizsgálja. Hadházi kísérletező festészete átvezet a következő „másfél” terembe, ahol az absztrakció, a tiszta formák felé való érzelemgazdag elmozdulásoknak lehetünk a tanúi.
Katharina Roters egy nagyméretű, absztrakt képen a tudatosan „megszerkesztett” gesztusok funkcióját vizsgálja. Sorozatként is felfoghatók Varga Emőke munkái. Könnyedség, líraiság s mégis szenvtelen, popos hatás jellemzi a műveket, mely részben a rajzfólia és az akril képalkotó matéria kettősének köszönhető. Korodi János továbbra is látványosan, rendkívül eleven és intenzív koloritokkal dekonstruálja, szervezi újra a háromdimenziós teret a síkban. Hol a fehér, hol a narancs, hol a zöld jár az élen ebben a folyamatban.
Szentgróti Dávid láthatólag önálló, autonóm festészeti felületekből építi fel cím nélküli munkáit. A festői-művészi kép szerinte nem más, mint megannyi önálló – önállósítható? – kép, elemi kép. És valóban: két munkája esetében kisebb képekből rakja össze a látványt, miközben a voltaképpeni kollázs fölé egy az egész rendszert uraló motívumot is elhelyez. A másik két munka is hasonló, de egészen más elven keletkeztek: hiszen kvázi dekollázsokról van szó – Szentgróti indulatosan a felületbe véste az elemi képeket. Úgy építkezik, hogy közben lerombol.
Király Gábor gyakorlatilag egy fülledt, levegőtlen, önálló minitárlatot rendezhetett magának. Talán még a dohányfüst is a kedvükre lenne a drabális, gnómszerű, bokszoló, birkózó figuráknak. Távolról érkeznek ide (térben, időben), de mégis ismerősek, a globalitásra kihegyezett világérzékenységünk szívesen rájuk veti magát. A képek együtt, ilyen töménységben hatnak igazán, míg néhány kép nyugodtan kiemelhető közülük, úgyis életképesek. Olyan erősek, karakteresek ezek a „rejtői” alakok, hogy a technikai kivitelezés során már-már vissza kell fognia magát a művésznek. Király Gábor is dekonstruál a maga módján.
Csató József grafikáinak könnyed-nehéz portréival, zsánerképeivel zárjuk a kört – azon oknál fogva is, hogy a kiállítás rendezői két nagyon jó munkáját az általunk egyessel jelölt kiállítási egység mellett helyezték el. A kör bezárult. Csató világa közel áll Király Gábor szellemiségéhez, de nyilvánvaló, hogy Csató sokkal személyesebbé kívánja tenni a képtereit, ugyanakkor az is elmondható, hogy Király munkáinak közelsége ebben a konstellációban valamelyest gyengítették Csató képeinek az erejét.
Ha a kiállítást röviden szeretném összegezni, azt mondhatnám, láttam egy jól fogyasztható kiállítást, mely kellemes kísérője volt a Műcsarnok nagy attrakciójának. Na meg azt, hogy a festészet folytatódik.
Talán nem teljesen tudatosan került egymás mellé a Műcsarnok Luc Tuymans kiállítása az Ernst Múzeum Vágatlan változat – Festészeti pozíciók című csoportos tárlatával 2007 végén, de szerencsés egybeesés volt. S ha már „házon belül” vagyunk, akkor jegyezzük meg, ez idő tájt a Dorottya Galériában fotókalandokra csábított Illés Barna és Gyenis Tibor. Ez utóbbi projektet nemcsak azért említem, hogy visszamenőlegesen kedvet csináljak egy már nem látható kiállításhoz, hanem azért, hogy vele a Vágatlan változat geneziséhez jussunk közelebb. A Petrányi Zsolt és Készman József által jegyzett kiállítás szándékában ugyanis az áll, miféle festői kísérletek, utak, pozíciók bontakoztak ki „a fotográfiai és a festészet viszonyát leíró vitákból” a mai magyar (fiatal) festészetben, vagy kicsit leegyszerűsítve, mi történik a festészetben a fotó megkerülésével. (Miközben a megkerült, távoltartott, figyelmen kívül hagyott fotó hiányként formálja olvasatunkat.)
De mielőtt rátérünk a kiállításra, vessük tekintetünket még egy rövid pillanatra Luc Tuymansra, aki szívesen él ugyan a másodlagos képalkotás dramaturgiájával, de emellett – legerősebb – munkáinak a személyessége, festőisége, érzéki és intellektuális kisugárzása vitathatatlan. A tizenkét alkotó munkája valami hasonlót igyekszik létrehozni a szeretett festészeten keresztül, háttérbe tolva a divatos trendeket, miként a monokróm képteremtést és a konceptuális tendenciákat is. A Vágatlan változat kiállított anyaga intim, nagyvonalú, visszafogott, okos és mégis szertelen – ha kicsit túlzunk is. Sokkal több szerep jut itt a festői szuggesztiónak, a képi lélekjelenlétnek, a sajátos tradícióátvételnek, a sorozatok problematikájának.
A kiállítás két nagyobb egységre osztható. Az első egységesebbnek mutatkozik, jól megragadható szervező elv fogja össze – úgy, mint a lélekanalízis festő lehetőségei –, míg a másikban, mely sokkal nagyobb területet foglal el, hol lazább, hol szorosabb szálakkal kötődnek egymáshoz a művek.
1.
A 2005-ös kiállítása (Angyal van) és az annak megnyitóján elhangzott Radnóti Sándor-szöveg óta Moizer Zsuzsa képei kapcsán először mindig Rilke jut eszembe, meg az angyalok, akik, mint rendesen, a (művészi) ébrenléthez hasonlóan az álmokon és a halálon tartják a szemüket. Komoly és komor szavak ezek, miközben van ennek a festészetnek – kell, hogy legyen! – más olvasata is. Ugyanakkor nem lehet könnyű Moizernek ezekkel az öntudatos léleklényekkel, holdarcú figurákkal.
Csurka Esztertől megszoktuk a kemény, erős kontrasztokkal megrajzolt-megfestett drámai, zavartkeltő képeket. Az itt kiállított munkái, melyek között vannak régebbiek, az említetteknél visszafogottabbak – már ami a szín- és anyaghasználatot illeti –, ám a művek ennek ellenére is veszélyes vizekre merészkednek. A víz emlegetése kétszeresen jogos. A portréknál nagyobb hatást gyakoroló, kilenc részes akvarellsorozat pillanatképeket (eltérő nézőpontokkal, tónusváltásokkal) villant fel egy vízzel telt üvegkubusból szabadulni akaró, női alakról.
Szabó Dorottya jó benyomást tett rám a sötétbe forduló munkáival, melyek továbbra is a standard női alakból építkeznek, így némileg köthetők Moizer munkamódszeréhez, bár Szabó láthatóan egyre felszabadultabbnak tűnik. Kiválóan él a többrészes munkákban rejlő komponálási lehetőségekkel. A fekvő helyzetű Alvó nő csillárralt és a dús, barokkos Rózsarókat igen kvalitásos képeknek gondolom.
Chilf Mária az Utazás önmagunkban című kiállításon (Dorottya Galéria, 2007) bemutatott installációjához képest most egy fegyelmezettebb, „sarkosabb” sorozattal jelentkezett (Keresésbe esve). A téma voltaképpen azonos: önmagunk érzéki, képi feltárása. A képeken látható „lemeztelenített” ember alighanem a fény után kutat a metafizikus térben.
2.
Ha Tuymans meglepte a Műcsarnokot egy murális munkával, az Ernst Múzeum sem akarta alább adni. Sas Miklós faliképe így akarva akaratlan a testvérintézményben látható munkára is reflektál, no de leginkább Pécsre, hiszen Sas pécsi illetőségű művész. Sőt, akár művészi énképként, ars poeticaként is értelmezhető a mű, hiszen a címe: Miklós utca. Az elmúlt időszakban rengeteg szó esik Pécsről. Ez részben a katonai lokátor körüli, civil ellenállási mozgalom médiajelenlétének köszönhető, de legalább annyira a kulturális decentralizáció eredményének is (nem feltétlenül a főváros rovására), s ezzel együtt az Európa Kulturális Fővárosa projektnek, bár akörül az elmúlt időszakban felforrósodott vagy megfagyott levegő – kinek hogy tetszik. A kép, ez hatalmas, a mesekönyvek illusztrációját megidéző munka mindezeknek hátat mutat, legalábbis én így értelmezem. A város itt egy visszafogott, realitásszagú, otthonosnak látszó, csendes tér, ahol a legnagyobb izgalmat a diagonális képi erővonalon lefelé siető, intenzív nőalak jelenti.
Az ugyanebben a teremben láthatók Hatházi László munkái, aki a kiállítók közül a legváltozatosabb anyaggal jelentkezett. A nagyméretű MB című képen a jól elkülöníthető, gazdag festői felületek között egy sejtelmes jelenetnek vagyunk a tanúi. Az orientalista enteriőrben két fej nélküli női alak térdepel egymással szemben. Hatházi a Kis kimonó című képén egyértelműsíti a keleti referenciát. Ez utóbbi festményen egészen az érintés tartományáig jutunk el, a ruhából csak a faktúra marad. A Színerőben című képen a fekete-fehér pálmaházi növények sűrű szövedéke között Hatházi nem az anyag, hanem a fény természetét vizsgálja. Hadházi kísérletező festészete átvezet a következő „másfél” terembe, ahol az absztrakció, a tiszta formák felé való érzelemgazdag elmozdulásoknak lehetünk a tanúi.
Katharina Roters egy nagyméretű, absztrakt képen a tudatosan „megszerkesztett” gesztusok funkcióját vizsgálja. Sorozatként is felfoghatók Varga Emőke munkái. Könnyedség, líraiság s mégis szenvtelen, popos hatás jellemzi a műveket, mely részben a rajzfólia és az akril képalkotó matéria kettősének köszönhető. Korodi János továbbra is látványosan, rendkívül eleven és intenzív koloritokkal dekonstruálja, szervezi újra a háromdimenziós teret a síkban. Hol a fehér, hol a narancs, hol a zöld jár az élen ebben a folyamatban.
Szentgróti Dávid láthatólag önálló, autonóm festészeti felületekből építi fel cím nélküli munkáit. A festői-művészi kép szerinte nem más, mint megannyi önálló – önállósítható? – kép, elemi kép. És valóban: két munkája esetében kisebb képekből rakja össze a látványt, miközben a voltaképpeni kollázs fölé egy az egész rendszert uraló motívumot is elhelyez. A másik két munka is hasonló, de egészen más elven keletkeztek: hiszen kvázi dekollázsokról van szó – Szentgróti indulatosan a felületbe véste az elemi képeket. Úgy építkezik, hogy közben lerombol.
Király Gábor gyakorlatilag egy fülledt, levegőtlen, önálló minitárlatot rendezhetett magának. Talán még a dohányfüst is a kedvükre lenne a drabális, gnómszerű, bokszoló, birkózó figuráknak. Távolról érkeznek ide (térben, időben), de mégis ismerősek, a globalitásra kihegyezett világérzékenységünk szívesen rájuk veti magát. A képek együtt, ilyen töménységben hatnak igazán, míg néhány kép nyugodtan kiemelhető közülük, úgyis életképesek. Olyan erősek, karakteresek ezek a „rejtői” alakok, hogy a technikai kivitelezés során már-már vissza kell fognia magát a művésznek. Király Gábor is dekonstruál a maga módján.
Csató József grafikáinak könnyed-nehéz portréival, zsánerképeivel zárjuk a kört – azon oknál fogva is, hogy a kiállítás rendezői két nagyon jó munkáját az általunk egyessel jelölt kiállítási egység mellett helyezték el. A kör bezárult. Csató világa közel áll Király Gábor szellemiségéhez, de nyilvánvaló, hogy Csató sokkal személyesebbé kívánja tenni a képtereit, ugyanakkor az is elmondható, hogy Király munkáinak közelsége ebben a konstellációban valamelyest gyengítették Csató képeinek az erejét.
Ha a kiállítást röviden szeretném összegezni, azt mondhatnám, láttam egy jól fogyasztható kiállítást, mely kellemes kísérője volt a Műcsarnok nagy attrakciójának. Na meg azt, hogy a festészet folytatódik.
Hemrik László