partnereink
Jokesz Antal: Tébányai bulik
Barakonyi Szabolcs kiállítása
Dorottya Galéria, 2008. IV. 29–VI. 26.
Jó sokan voltunk a megnyitón, Barakonyi kollégáin, ismerősein kívül eljöttek a képeken látható tatabányai fiúk-lányok is. A tolongásban így inkább a közönséget mustrálgattam, mintsem a képeket. Ami feltűnt: több parkoló babakocsit is kerülgetni kellett a galériában, és nem csupán Barakonyi karján rugdalózott csecsemő… Tatabánya ide, szocialista évtizedek oda, azért talán nincs még veszve Magyarország – gondoltam, és rögtön le is léptem azzal, hogy majd később visszajövök. Másfél óra múlva tértem vissza a galériába, hogy a kiállított képeket is alaposabban megnézzem. Éppen jókor – vagy inkább rosszkor? –, ott ugyanis összefutottam két ismerős, amúgy neves kortárs képzőművésszel: az egyikük fotószerűen fest, a másik pedig festő létére régóta fényképez. Ne is szaporítsuk a szót: a galéria előtt több mint egy órán keresztül osztottuk az észt egymásnak, amiből persze a Tébányának is jutott néhány gondolat.
Kezdjük a végén: a fotószerű fotográfia – vagy minek is nevezzem azt a fotót, amely az összes digitális kütyü és szoftver ellenére kitartóan fényképszerűen akarja megragadni az objektív előtti látványt – soha nem látott népszerűségnek örvend. A galériák és kiállítóhelyek is előszeretettel rendeznek fotókiállításokat, javítva a látogatói átlagot. Tarolnak a digigépek gyártói, a forgalmazók és a szolgáltatók is. Új képes magazinok, hobbiújságok telnek meg amatőr, művészi vagy riportképekkel, miközben a nem szakmabeliek számára fizetős fotótanfolyamok, workshopok indulnak, az interneten pedig virulnak az önfeltöltős, „beszavazós” szájtok.
Ebből a tülekedésszerű vizuális közegből manapság meglehetősen nehéz művészként kiemelkedni. Barakonyi Szabolcs azonban már régen túl van a kötelező gyakorlatokon, a fényképezés számos területén sikerrel próbálta ki magát. Emlékezetes a „duplaexpós” távol-keleti sorozata, a nagyon életszagú, de azért még mindig kellően koncepciózus londoni beszámolója, a fagyis-csirkés-gyalulttökös Family Frost pedig nemzetközi terepen is kuriózumként hatott. Mindemellett a legszárazabb riporteri favágómunkát – például a parlamenti össznépi ásítozást – is képes szórakoztatóan prezentálni. Ráadásul Barakonyi úgy szerzett fiatalon nevet, hogy a személyiségéből fakadó lazaságot egy pillanatra sem kellett feladnia. (Ami a „lazaságát” illeti, a 2004-ben készült táj- és városképeinek egyikétől még most is fülig ér a szám: ez igen, ennek a pasinak még van mersze ég felé irányított apparátussal pofon villantani az éjszakai hóesést, alaposan beleélvezve a nagy fekete semmibe is!)
Ami a kiállítás témáját, Tatabányát illeti, én sem mentem teljesen szűzen a Dorottyába. A nyolcvanas évek elején, a fiatal fotóművészek stúdiójának egyik kitelepülésekor már volt alkalmam a környezetszennyezés egykori hazai bajnokát majd egy hétig egészen közelről tanulmányozni. Jellemző eset a kor képi trendjére – és általában a fiatal művészek „kificamodott” ízlésére –, ahogy némán és megkövülten bámultunk kifelé Szerencsés János ezerötös Ladájából az előttünk feltáruló holdbéli, szürke cementporral lealázott tájra, amikor is valaki (talán Tímár Péter vagy Flesch Bálint?) ekképp törte meg a csendet: „De kurva szép!”
Szóval kurátori ajánlással is felvértezve, úgy léptem be a Tébánya című kiállításra, hogy most biztosan viszontlátom a tatabányai Holdat. Ehhez képest azt hittem az ajtóban, hogy eltévedtem, ugyanis a falakon az utóbbi években itthon is elszaporodott, többek által „új dokumentarizmusként” becézett képanyag fogadta a látogatót. Bár Barakonyi munkássága nagyon is alkalmas lenne a különféle dokumentarista trendek ütköztetésére, nem szeretnék az „új” és a „régi” vitájába éppen itt belebonyolódni. Óvakodnék azonban attól is, hogy bármiféle dokumentarizmusnak nevezzek olyan, privát szférában készült, gyakran intim helyzeteket megörökítő professzionális képeket, amilyenek a Tébánya című kiállításon is előfordulnak. „Túl jók” ehhez Barakonyi képei! Ha a tatabányai haverok másfélmegapixeles mobilkamerával rögzítik egymást a hétvégi bulijukon, akkor azt inkább nevezhetnénk az adott szituáció hiteles dokumentálásának. Ha egy profi a személyes kapcsolatai révén csöppen hasonlóan intim helyzetbe – ahogy ezúttal Barakonyi is –, ott akkor is a fikciós fényképezés határait fogja súrolni, ha egy hajszálat sem görbít el exponálás közben a helyszínen. A nem odatartozó kamera jelenléte, illetve „a” fotósnak az exponált szituációban megjelenő identitása és a személyes tere ugyanis erősen befolyásolhatja a szereplők eredeti viszonyrendszerét is. Az így készült képek lehetnek intimek, hangulatosak vagy akár gyönyörűek is, ám kevésbé lesznek dokumentaristák. Persze nevezhetjük annak is, akkor viszont utólag kicsit át kéne írni itt-ott a fotótörténetet, és belepiszkálni – az irodalomtól a filmig – több művészeti ág dokumentarizmusnak jelölt fejezetébe is. Egyébként meg marad a műfaji maszatolás, ahogy ez a Barakonyi generációja előtt járó hazai fotós középnemzedék köreiben már néhány éve megfigyelhető.
Ami a Dorottya utcai kiállítást illeti, Barakonyi fotóin ott van az a többéves rutinból eredő vérprofiság, ami például a halálpontos expozíciókban is megnyilvánul. Ha némelyik képének hisztogramját állítaná ki, talán még az is esztétikai élményt nyújtana. És itt kell megjegyeznünk azt is, hogy Barakonyi nem digitális géppel dolgozott Tatabányán, hanem színes negatív filmre exponált, ami azért részben meghatározza a tárgyához való viszonyt is. Más kérdés, hogy a fotográfiára ráizguló – a bevezetőben említett – képzőművész ismerősöket viszont kevésbé érdeklik a fényképek felületi és technológiai bravúrjai vagy mediális kérdései, a művektől elsősorban szellemi pozícionálást várnának el. Ebből a szempontból is vizsgálva a Tébányát, az előzőekben említett gondolati kategóriák kapcsán elsősorban a fotós személyének, szerepének és motivációjának kérdései vetődhetnek fel. Főleg azért, mert a falakon szinte sajtós didaktika és tipográfia szerint vegyülnek a riporteri rutinexpozíciók a portrészerű, vagy a magánszféra intimitását megjelenítő szituációs képekkel.
Ezzel a standard „képszerkesztéssel” azonban kicsit jólfésültnek hatnak még a tatabányai bulik is. Kevesebb fotóművészet és több Barakonyi minden bizonnyal a Dorottya Galériában is izgalmasabb kiállítást eredményezett volna, bár a végeredmény így sem rossz. Barakonyi azonban minden porcikájában érettebb művész már annál, hogy a kamerája elé táruló világ képét érintetlenül hagyja. Alkotói karakteréhez kevésbé illik a „zsákban futás”, még ha ebben akár nemzeti bajnokságon is indulhatna. Sőt elég szabadelvű és kísérletező alkat ahhoz is, hogy saját koncepciójához vagy éppen gátlástalanságához idomítsa a médiumot. Talán néhány jól irányzott, vakus pofánvillantás kellően beégett csúcsfényekkel a tébányai globalizálódó hétköznapok egyformaságán is lendített volna valamicskét…
Dorottya Galéria, 2008. IV. 29–VI. 26.
Jó sokan voltunk a megnyitón, Barakonyi kollégáin, ismerősein kívül eljöttek a képeken látható tatabányai fiúk-lányok is. A tolongásban így inkább a közönséget mustrálgattam, mintsem a képeket. Ami feltűnt: több parkoló babakocsit is kerülgetni kellett a galériában, és nem csupán Barakonyi karján rugdalózott csecsemő… Tatabánya ide, szocialista évtizedek oda, azért talán nincs még veszve Magyarország – gondoltam, és rögtön le is léptem azzal, hogy majd később visszajövök. Másfél óra múlva tértem vissza a galériába, hogy a kiállított képeket is alaposabban megnézzem. Éppen jókor – vagy inkább rosszkor? –, ott ugyanis összefutottam két ismerős, amúgy neves kortárs képzőművésszel: az egyikük fotószerűen fest, a másik pedig festő létére régóta fényképez. Ne is szaporítsuk a szót: a galéria előtt több mint egy órán keresztül osztottuk az észt egymásnak, amiből persze a Tébányának is jutott néhány gondolat.
Kezdjük a végén: a fotószerű fotográfia – vagy minek is nevezzem azt a fotót, amely az összes digitális kütyü és szoftver ellenére kitartóan fényképszerűen akarja megragadni az objektív előtti látványt – soha nem látott népszerűségnek örvend. A galériák és kiállítóhelyek is előszeretettel rendeznek fotókiállításokat, javítva a látogatói átlagot. Tarolnak a digigépek gyártói, a forgalmazók és a szolgáltatók is. Új képes magazinok, hobbiújságok telnek meg amatőr, művészi vagy riportképekkel, miközben a nem szakmabeliek számára fizetős fotótanfolyamok, workshopok indulnak, az interneten pedig virulnak az önfeltöltős, „beszavazós” szájtok.
Ebből a tülekedésszerű vizuális közegből manapság meglehetősen nehéz művészként kiemelkedni. Barakonyi Szabolcs azonban már régen túl van a kötelező gyakorlatokon, a fényképezés számos területén sikerrel próbálta ki magát. Emlékezetes a „duplaexpós” távol-keleti sorozata, a nagyon életszagú, de azért még mindig kellően koncepciózus londoni beszámolója, a fagyis-csirkés-gyalulttökös Family Frost pedig nemzetközi terepen is kuriózumként hatott. Mindemellett a legszárazabb riporteri favágómunkát – például a parlamenti össznépi ásítozást – is képes szórakoztatóan prezentálni. Ráadásul Barakonyi úgy szerzett fiatalon nevet, hogy a személyiségéből fakadó lazaságot egy pillanatra sem kellett feladnia. (Ami a „lazaságát” illeti, a 2004-ben készült táj- és városképeinek egyikétől még most is fülig ér a szám: ez igen, ennek a pasinak még van mersze ég felé irányított apparátussal pofon villantani az éjszakai hóesést, alaposan beleélvezve a nagy fekete semmibe is!)
Ami a kiállítás témáját, Tatabányát illeti, én sem mentem teljesen szűzen a Dorottyába. A nyolcvanas évek elején, a fiatal fotóművészek stúdiójának egyik kitelepülésekor már volt alkalmam a környezetszennyezés egykori hazai bajnokát majd egy hétig egészen közelről tanulmányozni. Jellemző eset a kor képi trendjére – és általában a fiatal művészek „kificamodott” ízlésére –, ahogy némán és megkövülten bámultunk kifelé Szerencsés János ezerötös Ladájából az előttünk feltáruló holdbéli, szürke cementporral lealázott tájra, amikor is valaki (talán Tímár Péter vagy Flesch Bálint?) ekképp törte meg a csendet: „De kurva szép!”
Szóval kurátori ajánlással is felvértezve, úgy léptem be a Tébánya című kiállításra, hogy most biztosan viszontlátom a tatabányai Holdat. Ehhez képest azt hittem az ajtóban, hogy eltévedtem, ugyanis a falakon az utóbbi években itthon is elszaporodott, többek által „új dokumentarizmusként” becézett képanyag fogadta a látogatót. Bár Barakonyi munkássága nagyon is alkalmas lenne a különféle dokumentarista trendek ütköztetésére, nem szeretnék az „új” és a „régi” vitájába éppen itt belebonyolódni. Óvakodnék azonban attól is, hogy bármiféle dokumentarizmusnak nevezzek olyan, privát szférában készült, gyakran intim helyzeteket megörökítő professzionális képeket, amilyenek a Tébánya című kiállításon is előfordulnak. „Túl jók” ehhez Barakonyi képei! Ha a tatabányai haverok másfélmegapixeles mobilkamerával rögzítik egymást a hétvégi bulijukon, akkor azt inkább nevezhetnénk az adott szituáció hiteles dokumentálásának. Ha egy profi a személyes kapcsolatai révén csöppen hasonlóan intim helyzetbe – ahogy ezúttal Barakonyi is –, ott akkor is a fikciós fényképezés határait fogja súrolni, ha egy hajszálat sem görbít el exponálás közben a helyszínen. A nem odatartozó kamera jelenléte, illetve „a” fotósnak az exponált szituációban megjelenő identitása és a személyes tere ugyanis erősen befolyásolhatja a szereplők eredeti viszonyrendszerét is. Az így készült képek lehetnek intimek, hangulatosak vagy akár gyönyörűek is, ám kevésbé lesznek dokumentaristák. Persze nevezhetjük annak is, akkor viszont utólag kicsit át kéne írni itt-ott a fotótörténetet, és belepiszkálni – az irodalomtól a filmig – több művészeti ág dokumentarizmusnak jelölt fejezetébe is. Egyébként meg marad a műfaji maszatolás, ahogy ez a Barakonyi generációja előtt járó hazai fotós középnemzedék köreiben már néhány éve megfigyelhető.
Ami a Dorottya utcai kiállítást illeti, Barakonyi fotóin ott van az a többéves rutinból eredő vérprofiság, ami például a halálpontos expozíciókban is megnyilvánul. Ha némelyik képének hisztogramját állítaná ki, talán még az is esztétikai élményt nyújtana. És itt kell megjegyeznünk azt is, hogy Barakonyi nem digitális géppel dolgozott Tatabányán, hanem színes negatív filmre exponált, ami azért részben meghatározza a tárgyához való viszonyt is. Más kérdés, hogy a fotográfiára ráizguló – a bevezetőben említett – képzőművész ismerősöket viszont kevésbé érdeklik a fényképek felületi és technológiai bravúrjai vagy mediális kérdései, a művektől elsősorban szellemi pozícionálást várnának el. Ebből a szempontból is vizsgálva a Tébányát, az előzőekben említett gondolati kategóriák kapcsán elsősorban a fotós személyének, szerepének és motivációjának kérdései vetődhetnek fel. Főleg azért, mert a falakon szinte sajtós didaktika és tipográfia szerint vegyülnek a riporteri rutinexpozíciók a portrészerű, vagy a magánszféra intimitását megjelenítő szituációs képekkel.
Ezzel a standard „képszerkesztéssel” azonban kicsit jólfésültnek hatnak még a tatabányai bulik is. Kevesebb fotóművészet és több Barakonyi minden bizonnyal a Dorottya Galériában is izgalmasabb kiállítást eredményezett volna, bár a végeredmény így sem rossz. Barakonyi azonban minden porcikájában érettebb művész már annál, hogy a kamerája elé táruló világ képét érintetlenül hagyja. Alkotói karakteréhez kevésbé illik a „zsákban futás”, még ha ebben akár nemzeti bajnokságon is indulhatna. Sőt elég szabadelvű és kísérletező alkat ahhoz is, hogy saját koncepciójához vagy éppen gátlástalanságához idomítsa a médiumot. Talán néhány jól irányzott, vakus pofánvillantás kellően beégett csúcsfényekkel a tébányai globalizálódó hétköznapok egyformaságán is lendített volna valamicskét…
Jokesz Antal