partnereink
Bordács Andrea: Képben vannak? Interjú a Fotografus.hu Alapítványi Iskola tanáraival a hallgatóik kiállítása kapcsán
Millenáris Teátrum Piros-Fekete Galéria, 2009
A Fotografus.hu Alapítványi Fotóiskola 2003 őszén indult. Az idei félév lezárásaként 11 diák munkáinak a kiállítása jelenleg látható a Millenáris Teátrum Piros-Fekete Galériájában.
– Mit jelent a kiállítás címe? Kiknek a képei láthatók a kiállító terem falain?
– Böröczfy Virág: Az iskolában 2003 őszén indult el a képzés. A kiállítás címe (10+1) az eddig lezárt félévek számát jelenti, amely szándékosan egybeesik a kiállító alkotók számával is. A jubileumi kiállításra az iskola működésének különböző időszakaiban ide járt diákok közül olyanoktól válogattunk, akik ma is létrehoznak új anyagokat, ezen kívül a kiállítók között vannak, akik jelenleg is itt tanulnak. Nem egyfajta „best of”-válogatás, a tárlaton csak új, máshol még be nem mutatott képsorozatok láthatóak.
– Milyen céllal jött létre ez az iskola?
– Gulyás Miklós: Ma már nyilvánvaló, hogy a világban történő eligazodásunk szempontjából mennyire fontosak a technikai képek. Sajnálatos, hogy a közoktatásban az ezzel kapcsolatos ismeretek szinte egyáltalán nem szerepelnek. Kivételként csak a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola említhető, ahol érdemi fotóművészeti oktatás folyik. 2003-ban, az iskola alapításakor a felsőoktatásban is csak egy helyen, az akkori Magyar Iparművészeti Főiskolán lehetett fotót tanulni, illetve diplomázni, azóta némileg bővült a kínálat.
Az, hogy a helyzet mennyire rossz számomra abból látszik a legjobban, hogy Alapítványunk többször pályázott rajztanárok ingyenes továbbképzésére, támogatást erre a célra nem kaptunk. Pedig ma már nem az a kérdés, hogy kell e a technikai képekben való gondolkodás oktatásával foglal foglalkozni, hanem inkább az: van e még létjogosultsága az önálló fotóoktatásnak. A hivatal mindeközben azt sem ismerte fel, hogy a hagyományos „rajzórák” felett menthetetlenül eljárt az idő.
A mi képzésünk tehát jellemzően hiánypótló, ezzel együtt jár az a jelenség, hogy a hallgatóink gyakran némi késéssel jönnek rá, vagy érik meg bennük, hogy fotóval szeretnének foglalkozni. Ők többnyire huszonévesek, gyakran harminc felettiek, akiknek már van megszerzett szakmájuk, vagy jelenleg, párhuzamosan valamilyen felsőoktatási intézményben tanulnak. Ma a magánoktatás területén több hasonló iskola is működik, szerintem mára egészséges versenyhelyzet alakult ki közöttük, ami által a magyarországi vizuális kultúra gazdagodik.
– Milyen típusú képzést ad, mit tanulnak itt a diákok? Talán a képzés jellege abból is kiderül valamelyest, ha egyenként is beszéltek arról, hogy pontosan ki és mit tanít?
– G. M.: A mi megközelítésünk nem fotós szakmai kategóriákon alapul. Nem a hallgatók által előre kiválasztott szakmai területen történik a képzés, mint a legtöbb fotótanfolyam esetében. Mi alapvetően vizuális gondolkodást tanítunk, az hogy a résztvevők milyen szakterületre fognak koncentrálni az a folyamat eredményeként derül ki. Prekoncepciónk csak minőségi kérdésekben van, és ezt a hozzáállást a hallgatóinktól is elvárjuk. Elsősorban egyéni alkotói projektekben való fotóképi gondolkodást tanítunk, de ezen belül teljesen nyitottak vagyunk bármiféle érdeklődés irányába.
Amennyiben valaki az alaptanfolyamon kezd, nincs felvételi, de ha felsőbb félévek munkájába szeretne bekapcsolódni, a bemutatott képei alapján véleményt mondunk arról: melyik csoportba kellene járnia. A jelentkezőnek ezt nem kötelező figyelembe vennie, beiratkozhat bármelyik csoportba.
Alapképzéssel kezdünk, ami a médium jellegével foglalkozik, majd a haladó tanfolyamokon sorra vesszük a legjellemzőbb fotós műfajok kifejezési lehetőségeit. A kurzusok és a vezető tanárok a következők: Portré fotó (Gőbölyös Luca), Dokumentarista fotó (Gulyás Miklós), Experimentális fotó (Illés Barna), Stage fotó (Szalontai Ábel). A képzés legutolsó szintje: a speciál kurzusok, ahol egy kiválasztott területen történő felsőfokú képzés folyik. A gyakorlati és elméleti foglalkozások fele-fele időarányban egészítik ki egymást.
Fontos, hogy a Fotografus.hu Alapítványi Fotóiskola egy nagyobb szervezeti egységbe integrálódik, maga az alapítvány a kortárs magyar fotó támogatására jött létre. A kortárs fotóművészetet bemutató honlap a legnagyobb ilyen vállalkozás Magyarországon, a Dunaújvárosi Fotóbiennale például kifejezetten a fiatal alkotók pályára segítése érdekében jött létre. A Fotopost elnevezésű online fotószaklapot komoly információs felületnek szánjuk.
A fotóiskolának pedig külön honlapja van a www.fotografus.hu-n.
Én az alapozó képzésben tanítok és a haladó tanfolyamokon a dokumentarista fotókurzusokat vezetem. A szakmai alapok elsajátítása a képzés pedagógiailag talán legkényesebb része. Tudjuk, hogy egy fotóiskolát senki nem úgy képzel el pontosan, mint amivel itt nálunk az alapképzésben találkozni fog, egyszerűen nem ez van a köztudatban. El kell tudni hitetni a hallgatókkal, hogy az a céltudatos tréning amivel találkoznak az ő hatékony szakmai fejlődésük érdekében működik, és hogy a végső cél az, hogy minél többen kreatív önálló alkotókká váljanak.
A dokumentarista kurzusokon a hallgatók, a műfaj hagyományainak megfelelően elsősorban talált dolgokból építkeznek, észre kell tudni venni, és felhasználni olyan dolgokat, figurákat jelenségeket amelyek mellett a legtöbben elmennek, pedig bizonyos értelmezésben jelentőségteljesekké tehetők. A fotóban mindig is fontos lehetőség volt a talált dolgok megragadása, a mai dokumentarizmus esetében ez gyakran kiegészül előre szervezett momentumokkal, vagy esetleg a felvétel közben történhet valamilyen irányú beavatkozás, ami szokatlanná teheti a fényképezési helyzetet. Ezek mind érdekes lehetőségek számunkra, fontos a nyitottság és a következetesség
– Illés Barna: A bevezető félév „fény” című fejezete a fotogram technikai adottságai segítségével, a fényképezőgéppel való képkészítés mellett nyit új utat a képi gondolkodásban. A fény, tárgy és fényérzékeny anyag relációjának „laboratóriumi” vizsgálata egyszerű, közvetítő (fényképezőgép) nélküli elementáris helyzeteken át segít jobban megismerni a rendszert. Cél a folyamatok és a tények előidézése és nem a művészi kifejezés. A tárgy és képe között fennálló közvetlenség és a kép elkészültének "itt és most" jellege közelebb visz a médiatudatos képkészítéshez.
Az experimentális kurzus törekvése szerint felölel, illetve felölelhet minden olyan programot az alkotói fotográfiából, amely nem tradicionális úton közelít az egyes műfajokhoz. A hagyományos műfajokat új kontextusban, új érvrendszerekbe ágyazva, azokat új kérdések környezetében vizsgálja. Mivel e műfaj határai rendkívül képlékenyek nehéz megmondani, hogy mi az, ami még és mi az, ami már nem fér bele. A médium technikai problémáira, lehetőségeire való rákérdezések és arra való aktuális képi reflexiókon át a technikai kép filozófiájának konceptuális megközelítéséig mindenről esik szó és mindenre nyitott a tematika. Fontos, hogy kialakuljon egy értelmes képi nyelvben való gondolkodás a fotográfia mibenlétére reflektálva és ezt munkáikon keresztül jól tudják artikulálni a hallgatók.
– Pfisztner Gábor: Fotótörténetet tanítok. Azonban nem pusztán azzal kezdünk, hogy mik voltak a közvetlen előzményei a fotografikus kép megjelenésének és milyen technikatörténeti lépések voltak szükségesek mindehhez. Kicsit régebbről indulunk annak érdekében, hogy fény derüljön arra, mennyiben tekinthető szükségszerűnek a technikai kép megjelenése (nem technikatörténeti, hanem szellemtörténeti okokból). Továbbá arra is igyekszem rámutatni, honnan erednek azok a később tévesnek talált elgondolások, hogy a fénykép a legobjekítebb médium, illetve, hogy az „igazságot” mutatja. A dagerrotípia és a talbotípia megjelenését követő időszakot többféleképpen lehet felosztani, én igyekszem egyfajta tematikus megközelítésben interpretálni a dolgokat. Lényegében az 1970-es évekig szoktunk eljutni, amely évtized amúgy alapvető változásokat hozott a fényképezésről és a fényképről (is) való gondolkodásban. A korszakban igen heves elméleti viták is zajlottak különféle folyóiratokban.
Van ezt megelőzően egy bevezető kurzus, amelynek az a célja, hogy rámutassunk a jelenben megfigyelhető különféle pozíciókra, gondolkodásmódokra, megközelítésekre.
– B. V.: Én a „Képkultúra” című elméleti háttértantárgyat tanítom. Ez egy speciálisan az iskola tanulói számára kidolgozott kurzus, amely a művészet története során a képi gondolkodás, képelőállítás különböző stratégiáinak bemutatására szolgál. Természetesen egy speciális nézőpontból, méghozzá a technikai képalkotás, illetve annak előzményei felől nézve. Mindezt nem statikusan, ismeretterjesztő előadások formájában igyekszem tálalni, nem adathalmazt zúdítok a diákokra, inkább megpróbálom fogékonnyá tenni őket arra, hogy megértsék különböző képi felfogásmódokat és továbbgondolva azokat újabb összefüggésre jöjjenek rá. A kurzus egyik céljának tartom, hogy bármilyen képet el tudjanak helyezni a képek rendszerében és meg tudják fogalmazni róla a gondolataikat. Ez ugyanis alapvetően fontos ahhoz, hogy a későbbiekben önálló vizuális állításokat fogalmazzanak meg.
– Ti, akik itt tanítotok, miért érzitek fontosnak ezt az intézményt? Mennyiben más itt a képzés, mint más intézményben? Milyen előképzettséget igényel?
– I. B.: Mindenki jöhet, aki ki akarja próbálni magát a vizuális gondolkodás és képalkotás területén. Nincsenek frusztráló, a felvételivel járó mellékzöngék, ezzel az iskola kikerüli a hivatalos és hagyományos képzési utat a bekerülés tekintetében. Érdekes módon a végeredmény tekintetében az előszelekció hiánya egyáltalán nem látszik. Akik nálunk végeznek nem maradnak alul az akkreditált intézmények hallgatóival szemben, sőt!
Döntő szerepet tulajdonítok az ortodoxnak tűnő felépítménynek, az első félév alapozó gyakorlatainak, a tér, az idő és a fény alapvető formanyelvi sajátosságaira való rámutatásnak és ezek által a vizuális nyelvbe való bevezetésnek. A másik alappillérnek a folyamatos, hétről hétre történő közös konzultációt vélem. Itt nem csak a saját munkákkal és azokra kapott instrukciókkal találkoznak a diákok, hanem mások gondolataival, képi megoldásaival és azok megítélésével is. Mindez nagyban segíti a problémák megértését és megoldását.
– P. G.: Én azért tartom fontosnak, mert olyan emberek is elmélyülten foglalkozhatnak a fotográfiával és annak „kulturális beágyazottságával”, akiknek különben sem idejük, sem energiájuk ahhoz, hogy egy nappali képzés során ilyesmivel foglalkozzanak. A jelen kiállítás is jól mutatja, hogy egy szintre eljutva, már nagyon komolyan veszik azt, amit csinálnak, és ebből talán arra is lehet következtetni, hogy azt is, amit mi teszünk. Ez természetesen nem egy felsőoktatási intézmény, de a legfőbb különbség nem a mi módszereinkből vagy a „hallgatók” hozzáállásából adódik, hanem abból, hogy van több olyan tantárgy, ami egy egyetemi képzés keretében létfontosságú és hozzáadódik a speciális „médium” és technika orientált kurzusokhoz. Erre itt viszont egyrészt sem idő nincsen, sem pedig igény, mivel sokan vannak, akik már eleve egy felsőoktatási intézmény hallgatói, vagy esetleg már éppen diploma után vannak, de az is elképzelhető, hogy ezt követően döntenek majd szakirányú egyetemi tanulmányok mellett.
– B. V.: A képzési metódus szerintem jól ötvözi az intézményes oktatás és a szabadiskola jellegű foglalkozások előnyeit. Az órák légköre sokkal szabadabb és kötetlenebb, mint egy iskolai tanóra, viszont minden részegységnek meg van határozva a kiindulópontja és a célja, úgyhogy nem válik parttalanná soha. Mivel a struktúra átlátható, a diákok pontosan tudhatják, honnan hova tartanak, viszont ez nem társul a közoktatás kötelező jellegével. Akik ide járnak, saját elhatározásukból teszik ezt és annyit raktároznak el a felkínált tudásból, amennyi az elképzeléseik megvalósításához fontos. Nincs semmi rájuk kényszerítve, viszont amilyen irányban haladni szeretnének, ahhoz maximálisan rendelkezésükre áll minden segítség.
– Ha nincs egy elvárt előképzettség, akkor hogyan lehet áthidalni az eleve hozott információs, technika, ambícióbeli különbségeket? Egyáltalán, a felsorolt dolgok összefüggnek egymással?
– G: M: A kezdő csoportba egyeztetés nélkül jöhet minden érdeklődő, így természetes, hogy a kérdésben megfogalmazottak létező problémák. De nem megoldhatatlan feladat ez, gondolni kell rá előre. Felnőttekkel foglalkozunk, ezeket a kérdéseket is meg lehet vitatni a hallgatókkal, én hiszek abban, hogy érdemes beszélni velük arról: mit miért csinálunk. Az alaptanfolyamon (15 hét) kifejezetten azt kérjük, hogy speciális alkotói ambícióikat egy kicsit tegyék félre. Célirányosan, rövid idő alatt meg kell szerezni bizonyos alapismereteket, a médium jellegéről és az ezt működtető technikáról. De gyorsan eljön az idő amikor megkérdezzük: Te mit szeretnél? És innentől az egyetlen kérdés: hogy ebben mi hogyan tudunk a leghatékonyabban segíteni.
– I. B.: Az előképzettség sokszor nem előnynek, hanem inkább hátránynak számít. Egy más szemléletű iskolából érkezettel sokkal nehezebb megértetni, elfogadtatni az általunk képviselt vizualitást. Az ambícióbeli különbségeken nehéz változtatni. A közös konzultációknak erős inspiráló hatása van, de elfogadom, hogy akadnak olyanok is akik éppen a mindenki előtti hétről hétre történő megmérettetéstől rettennek el. Ez jellemzően már az elején kiderül és ők el is tűnnek. Nincs az a képzési forma ami mindenkinek egyformán megfelelne ez biztos.
– Az oktatás mennyire speciálisan csak fotó vagy a fotó és képzőművészet közti átmenet mentén halad?
– G. M.: A nevében is benne van, hogy ez fotóiskola. Tehát a vizualitás kérdéskörét a fotó felől közelítjük, de mindig vannak olyan hallgatók akiknek a határterületek irányába alakul az érdeklődésük, akkor őket ebben igyekszünk támogatni. Sőt meg kell állapítani, hogy mostanában a legérdekesebb munkák gyakran ehhez a területhez sorolhatók.
– I. B.: Ez egy fotós iskola. A gyakorlati képzés tekintetében fotográfiával és annak határterületeivel foglalkozik. Az elméleti képzésben a fotótörténet megkerülhetetlenül kultúrtörténet is, illetve a képkultúra tantárgynak komoly művészettörténeti vetülete is van. Inkább arról lehetne beszélni, hogy a fotográfián belül a tőlünk kikerült hallgatóknak nem csak az alkotói pályán vannak komoly esélyei az érvényesülésre, hanem az alkalmazott szférában is. Erre is szép példáink lehetnének egy másik koncepció mentén rendezett kiállításon.
– P. G.: Én részemről már az „alapkurzuson”, de még inkább a speciális kurzusokon arra törekszem, hogy átlássák, mennyire sokféleképp és szervesen kapcsolódik a fotó mint médium és mint műalkotás is a mindig aktuális társadalmi és szellemi környezetbe, mennyire erősek a kölcsönhatások és a „szinergiák”. Azt is igyekszem megmutatni, hogy miképpen kapcsolódnak össze más képzőművészeti területek a fotográfiával, illetve mi a viszonyuk egymáshoz korszakoktól függően. Azt is szem előtt tartom, hogy kialakuljon a hallgatókban egy olyan attitűd, hogy ne fogadjanak el automatikusan semmit sem adottnak. Igyekezzenek mindig rákérdezni vagy mögé kérdezni a dolgoknak, legyen szó akár a médiumról, akár arról, amit ábrázol, vagy a körülményekről, amelyek között létrejön. Ne fogadjanak el automatikusan autoritásokat, hanem törekedjenek arra, hogy belássák azt, amennyiben tényleg autoritásokról van szó.
– B. V.: Napjaink képi gondolkodásának eléggé meghatározó eleme a fotó. Ha valaki megtanul képben gondolkodni, akkor azt akármilyen médiumot ragad magához, a megfelelő technikai ismeretek megszerzése után tudja művelni. Sőt, sokkal jobban elboldogul befogadóként, értelmezőként is a vizualitás világában.
– Van-e olyan célotok az intézménnyel, amit távlatilag szeretnétek elérni? OKJ-s, akkreditált képzés stb.?
– G. M.: Nehéz úgy, hogy nincs hova lépni, pontosabban szerintem nem nekünk kellene lépni. Magyarországon ma korszerű tanfolyamjellegű oktatást akkreditáltatni nem lehet.
Arra pedig nem látok esélyt a mostani helyzetben, hogy egy BA képzést akkreditáltassunk, már csak azért sem mert infrastruktúra szinten nincs meg a megfelelő hátterünk ehhez.
De egyelőre nem is biztos, hogy kell ez. A mi elsődleges célcsoportunk: azok a tanulni vágyó 20-40 év közöttiek, akik már nem akarnak (vagy másik) főiskolára, vagy egyetemre járni. A szakma jellege sem olyan, hogy pecsétes papírokra osztanának bármit is. Ezért szerintem nem rossz stratégia az, hogy valaki nem fotóból akarja megszerezni a diplomáját. Öt éves működésünk, eredményeink alapján szerintem be tudjuk bizonyítani, hogy így is konkurenciát tudunk jelenteni a felsőoktatási intézményeknek. Nagy problémának látom viszont azt, hogy csak az tanulhat ezen a módon (kevés kivételtől eltekintve), aki meg tudja fizetni a tandíjat. Támogatást eddig sehonnan nem tudtunk szerezni.
– Van-e olyan diák, aki az iskola mellett vagy után szakmai sikereket tudhat magáénak?
– B. V.: Szerencsére aki fogékonyan kezd neki az iskolának, az elég hamar „megfertőződik”. Diákjaink elég aktívak, kipróbálják magukat különböző kiállításokon, pályázatokon. Ráadásul nem is sikertelenül: időről időre feltűnnek a különböző szakmai elismerést elérők között, többen Pécsi József Ösztöndíjasok, illetve a Sajtófotó kiállítások különböző díjait birtokolják. Sokan tagjai a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának és többeknek volt már rangos galériákban egyéni kiállításuk is.
A legutóbbi konkrét szakmai sikert Dezső T. Tamás érte el, aki a 2008-as Magyar Sajtófotó Pályázat egyik fődíját, az André Kertész-díjat nyerte meg.
A Fotografus.hu Alapítványi Fotóiskola 2003 őszén indult. Az idei félév lezárásaként 11 diák munkáinak a kiállítása jelenleg látható a Millenáris Teátrum Piros-Fekete Galériájában.
– Mit jelent a kiállítás címe? Kiknek a képei láthatók a kiállító terem falain?
– Böröczfy Virág: Az iskolában 2003 őszén indult el a képzés. A kiállítás címe (10+1) az eddig lezárt félévek számát jelenti, amely szándékosan egybeesik a kiállító alkotók számával is. A jubileumi kiállításra az iskola működésének különböző időszakaiban ide járt diákok közül olyanoktól válogattunk, akik ma is létrehoznak új anyagokat, ezen kívül a kiállítók között vannak, akik jelenleg is itt tanulnak. Nem egyfajta „best of”-válogatás, a tárlaton csak új, máshol még be nem mutatott képsorozatok láthatóak.
– Milyen céllal jött létre ez az iskola?
– Gulyás Miklós: Ma már nyilvánvaló, hogy a világban történő eligazodásunk szempontjából mennyire fontosak a technikai képek. Sajnálatos, hogy a közoktatásban az ezzel kapcsolatos ismeretek szinte egyáltalán nem szerepelnek. Kivételként csak a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola említhető, ahol érdemi fotóművészeti oktatás folyik. 2003-ban, az iskola alapításakor a felsőoktatásban is csak egy helyen, az akkori Magyar Iparművészeti Főiskolán lehetett fotót tanulni, illetve diplomázni, azóta némileg bővült a kínálat.
Az, hogy a helyzet mennyire rossz számomra abból látszik a legjobban, hogy Alapítványunk többször pályázott rajztanárok ingyenes továbbképzésére, támogatást erre a célra nem kaptunk. Pedig ma már nem az a kérdés, hogy kell e a technikai képekben való gondolkodás oktatásával foglal foglalkozni, hanem inkább az: van e még létjogosultsága az önálló fotóoktatásnak. A hivatal mindeközben azt sem ismerte fel, hogy a hagyományos „rajzórák” felett menthetetlenül eljárt az idő.
A mi képzésünk tehát jellemzően hiánypótló, ezzel együtt jár az a jelenség, hogy a hallgatóink gyakran némi késéssel jönnek rá, vagy érik meg bennük, hogy fotóval szeretnének foglalkozni. Ők többnyire huszonévesek, gyakran harminc felettiek, akiknek már van megszerzett szakmájuk, vagy jelenleg, párhuzamosan valamilyen felsőoktatási intézményben tanulnak. Ma a magánoktatás területén több hasonló iskola is működik, szerintem mára egészséges versenyhelyzet alakult ki közöttük, ami által a magyarországi vizuális kultúra gazdagodik.
– Milyen típusú képzést ad, mit tanulnak itt a diákok? Talán a képzés jellege abból is kiderül valamelyest, ha egyenként is beszéltek arról, hogy pontosan ki és mit tanít?
– G. M.: A mi megközelítésünk nem fotós szakmai kategóriákon alapul. Nem a hallgatók által előre kiválasztott szakmai területen történik a képzés, mint a legtöbb fotótanfolyam esetében. Mi alapvetően vizuális gondolkodást tanítunk, az hogy a résztvevők milyen szakterületre fognak koncentrálni az a folyamat eredményeként derül ki. Prekoncepciónk csak minőségi kérdésekben van, és ezt a hozzáállást a hallgatóinktól is elvárjuk. Elsősorban egyéni alkotói projektekben való fotóképi gondolkodást tanítunk, de ezen belül teljesen nyitottak vagyunk bármiféle érdeklődés irányába.
Amennyiben valaki az alaptanfolyamon kezd, nincs felvételi, de ha felsőbb félévek munkájába szeretne bekapcsolódni, a bemutatott képei alapján véleményt mondunk arról: melyik csoportba kellene járnia. A jelentkezőnek ezt nem kötelező figyelembe vennie, beiratkozhat bármelyik csoportba.
Alapképzéssel kezdünk, ami a médium jellegével foglalkozik, majd a haladó tanfolyamokon sorra vesszük a legjellemzőbb fotós műfajok kifejezési lehetőségeit. A kurzusok és a vezető tanárok a következők: Portré fotó (Gőbölyös Luca), Dokumentarista fotó (Gulyás Miklós), Experimentális fotó (Illés Barna), Stage fotó (Szalontai Ábel). A képzés legutolsó szintje: a speciál kurzusok, ahol egy kiválasztott területen történő felsőfokú képzés folyik. A gyakorlati és elméleti foglalkozások fele-fele időarányban egészítik ki egymást.
Fontos, hogy a Fotografus.hu Alapítványi Fotóiskola egy nagyobb szervezeti egységbe integrálódik, maga az alapítvány a kortárs magyar fotó támogatására jött létre. A kortárs fotóművészetet bemutató honlap a legnagyobb ilyen vállalkozás Magyarországon, a Dunaújvárosi Fotóbiennale például kifejezetten a fiatal alkotók pályára segítése érdekében jött létre. A Fotopost elnevezésű online fotószaklapot komoly információs felületnek szánjuk.
A fotóiskolának pedig külön honlapja van a www.fotografus.hu-n.
Én az alapozó képzésben tanítok és a haladó tanfolyamokon a dokumentarista fotókurzusokat vezetem. A szakmai alapok elsajátítása a képzés pedagógiailag talán legkényesebb része. Tudjuk, hogy egy fotóiskolát senki nem úgy képzel el pontosan, mint amivel itt nálunk az alapképzésben találkozni fog, egyszerűen nem ez van a köztudatban. El kell tudni hitetni a hallgatókkal, hogy az a céltudatos tréning amivel találkoznak az ő hatékony szakmai fejlődésük érdekében működik, és hogy a végső cél az, hogy minél többen kreatív önálló alkotókká váljanak.
A dokumentarista kurzusokon a hallgatók, a műfaj hagyományainak megfelelően elsősorban talált dolgokból építkeznek, észre kell tudni venni, és felhasználni olyan dolgokat, figurákat jelenségeket amelyek mellett a legtöbben elmennek, pedig bizonyos értelmezésben jelentőségteljesekké tehetők. A fotóban mindig is fontos lehetőség volt a talált dolgok megragadása, a mai dokumentarizmus esetében ez gyakran kiegészül előre szervezett momentumokkal, vagy esetleg a felvétel közben történhet valamilyen irányú beavatkozás, ami szokatlanná teheti a fényképezési helyzetet. Ezek mind érdekes lehetőségek számunkra, fontos a nyitottság és a következetesség
– Illés Barna: A bevezető félév „fény” című fejezete a fotogram technikai adottságai segítségével, a fényképezőgéppel való képkészítés mellett nyit új utat a képi gondolkodásban. A fény, tárgy és fényérzékeny anyag relációjának „laboratóriumi” vizsgálata egyszerű, közvetítő (fényképezőgép) nélküli elementáris helyzeteken át segít jobban megismerni a rendszert. Cél a folyamatok és a tények előidézése és nem a művészi kifejezés. A tárgy és képe között fennálló közvetlenség és a kép elkészültének "itt és most" jellege közelebb visz a médiatudatos képkészítéshez.
Az experimentális kurzus törekvése szerint felölel, illetve felölelhet minden olyan programot az alkotói fotográfiából, amely nem tradicionális úton közelít az egyes műfajokhoz. A hagyományos műfajokat új kontextusban, új érvrendszerekbe ágyazva, azokat új kérdések környezetében vizsgálja. Mivel e műfaj határai rendkívül képlékenyek nehéz megmondani, hogy mi az, ami még és mi az, ami már nem fér bele. A médium technikai problémáira, lehetőségeire való rákérdezések és arra való aktuális képi reflexiókon át a technikai kép filozófiájának konceptuális megközelítéséig mindenről esik szó és mindenre nyitott a tematika. Fontos, hogy kialakuljon egy értelmes képi nyelvben való gondolkodás a fotográfia mibenlétére reflektálva és ezt munkáikon keresztül jól tudják artikulálni a hallgatók.
– Pfisztner Gábor: Fotótörténetet tanítok. Azonban nem pusztán azzal kezdünk, hogy mik voltak a közvetlen előzményei a fotografikus kép megjelenésének és milyen technikatörténeti lépések voltak szükségesek mindehhez. Kicsit régebbről indulunk annak érdekében, hogy fény derüljön arra, mennyiben tekinthető szükségszerűnek a technikai kép megjelenése (nem technikatörténeti, hanem szellemtörténeti okokból). Továbbá arra is igyekszem rámutatni, honnan erednek azok a később tévesnek talált elgondolások, hogy a fénykép a legobjekítebb médium, illetve, hogy az „igazságot” mutatja. A dagerrotípia és a talbotípia megjelenését követő időszakot többféleképpen lehet felosztani, én igyekszem egyfajta tematikus megközelítésben interpretálni a dolgokat. Lényegében az 1970-es évekig szoktunk eljutni, amely évtized amúgy alapvető változásokat hozott a fényképezésről és a fényképről (is) való gondolkodásban. A korszakban igen heves elméleti viták is zajlottak különféle folyóiratokban.
Van ezt megelőzően egy bevezető kurzus, amelynek az a célja, hogy rámutassunk a jelenben megfigyelhető különféle pozíciókra, gondolkodásmódokra, megközelítésekre.
– B. V.: Én a „Képkultúra” című elméleti háttértantárgyat tanítom. Ez egy speciálisan az iskola tanulói számára kidolgozott kurzus, amely a művészet története során a képi gondolkodás, képelőállítás különböző stratégiáinak bemutatására szolgál. Természetesen egy speciális nézőpontból, méghozzá a technikai képalkotás, illetve annak előzményei felől nézve. Mindezt nem statikusan, ismeretterjesztő előadások formájában igyekszem tálalni, nem adathalmazt zúdítok a diákokra, inkább megpróbálom fogékonnyá tenni őket arra, hogy megértsék különböző képi felfogásmódokat és továbbgondolva azokat újabb összefüggésre jöjjenek rá. A kurzus egyik céljának tartom, hogy bármilyen képet el tudjanak helyezni a képek rendszerében és meg tudják fogalmazni róla a gondolataikat. Ez ugyanis alapvetően fontos ahhoz, hogy a későbbiekben önálló vizuális állításokat fogalmazzanak meg.
– Ti, akik itt tanítotok, miért érzitek fontosnak ezt az intézményt? Mennyiben más itt a képzés, mint más intézményben? Milyen előképzettséget igényel?
– I. B.: Mindenki jöhet, aki ki akarja próbálni magát a vizuális gondolkodás és képalkotás területén. Nincsenek frusztráló, a felvételivel járó mellékzöngék, ezzel az iskola kikerüli a hivatalos és hagyományos képzési utat a bekerülés tekintetében. Érdekes módon a végeredmény tekintetében az előszelekció hiánya egyáltalán nem látszik. Akik nálunk végeznek nem maradnak alul az akkreditált intézmények hallgatóival szemben, sőt!
Döntő szerepet tulajdonítok az ortodoxnak tűnő felépítménynek, az első félév alapozó gyakorlatainak, a tér, az idő és a fény alapvető formanyelvi sajátosságaira való rámutatásnak és ezek által a vizuális nyelvbe való bevezetésnek. A másik alappillérnek a folyamatos, hétről hétre történő közös konzultációt vélem. Itt nem csak a saját munkákkal és azokra kapott instrukciókkal találkoznak a diákok, hanem mások gondolataival, képi megoldásaival és azok megítélésével is. Mindez nagyban segíti a problémák megértését és megoldását.
– P. G.: Én azért tartom fontosnak, mert olyan emberek is elmélyülten foglalkozhatnak a fotográfiával és annak „kulturális beágyazottságával”, akiknek különben sem idejük, sem energiájuk ahhoz, hogy egy nappali képzés során ilyesmivel foglalkozzanak. A jelen kiállítás is jól mutatja, hogy egy szintre eljutva, már nagyon komolyan veszik azt, amit csinálnak, és ebből talán arra is lehet következtetni, hogy azt is, amit mi teszünk. Ez természetesen nem egy felsőoktatási intézmény, de a legfőbb különbség nem a mi módszereinkből vagy a „hallgatók” hozzáállásából adódik, hanem abból, hogy van több olyan tantárgy, ami egy egyetemi képzés keretében létfontosságú és hozzáadódik a speciális „médium” és technika orientált kurzusokhoz. Erre itt viszont egyrészt sem idő nincsen, sem pedig igény, mivel sokan vannak, akik már eleve egy felsőoktatási intézmény hallgatói, vagy esetleg már éppen diploma után vannak, de az is elképzelhető, hogy ezt követően döntenek majd szakirányú egyetemi tanulmányok mellett.
– B. V.: A képzési metódus szerintem jól ötvözi az intézményes oktatás és a szabadiskola jellegű foglalkozások előnyeit. Az órák légköre sokkal szabadabb és kötetlenebb, mint egy iskolai tanóra, viszont minden részegységnek meg van határozva a kiindulópontja és a célja, úgyhogy nem válik parttalanná soha. Mivel a struktúra átlátható, a diákok pontosan tudhatják, honnan hova tartanak, viszont ez nem társul a közoktatás kötelező jellegével. Akik ide járnak, saját elhatározásukból teszik ezt és annyit raktároznak el a felkínált tudásból, amennyi az elképzeléseik megvalósításához fontos. Nincs semmi rájuk kényszerítve, viszont amilyen irányban haladni szeretnének, ahhoz maximálisan rendelkezésükre áll minden segítség.
– Ha nincs egy elvárt előképzettség, akkor hogyan lehet áthidalni az eleve hozott információs, technika, ambícióbeli különbségeket? Egyáltalán, a felsorolt dolgok összefüggnek egymással?
– G: M: A kezdő csoportba egyeztetés nélkül jöhet minden érdeklődő, így természetes, hogy a kérdésben megfogalmazottak létező problémák. De nem megoldhatatlan feladat ez, gondolni kell rá előre. Felnőttekkel foglalkozunk, ezeket a kérdéseket is meg lehet vitatni a hallgatókkal, én hiszek abban, hogy érdemes beszélni velük arról: mit miért csinálunk. Az alaptanfolyamon (15 hét) kifejezetten azt kérjük, hogy speciális alkotói ambícióikat egy kicsit tegyék félre. Célirányosan, rövid idő alatt meg kell szerezni bizonyos alapismereteket, a médium jellegéről és az ezt működtető technikáról. De gyorsan eljön az idő amikor megkérdezzük: Te mit szeretnél? És innentől az egyetlen kérdés: hogy ebben mi hogyan tudunk a leghatékonyabban segíteni.
– I. B.: Az előképzettség sokszor nem előnynek, hanem inkább hátránynak számít. Egy más szemléletű iskolából érkezettel sokkal nehezebb megértetni, elfogadtatni az általunk képviselt vizualitást. Az ambícióbeli különbségeken nehéz változtatni. A közös konzultációknak erős inspiráló hatása van, de elfogadom, hogy akadnak olyanok is akik éppen a mindenki előtti hétről hétre történő megmérettetéstől rettennek el. Ez jellemzően már az elején kiderül és ők el is tűnnek. Nincs az a képzési forma ami mindenkinek egyformán megfelelne ez biztos.
– Az oktatás mennyire speciálisan csak fotó vagy a fotó és képzőművészet közti átmenet mentén halad?
– G. M.: A nevében is benne van, hogy ez fotóiskola. Tehát a vizualitás kérdéskörét a fotó felől közelítjük, de mindig vannak olyan hallgatók akiknek a határterületek irányába alakul az érdeklődésük, akkor őket ebben igyekszünk támogatni. Sőt meg kell állapítani, hogy mostanában a legérdekesebb munkák gyakran ehhez a területhez sorolhatók.
– I. B.: Ez egy fotós iskola. A gyakorlati képzés tekintetében fotográfiával és annak határterületeivel foglalkozik. Az elméleti képzésben a fotótörténet megkerülhetetlenül kultúrtörténet is, illetve a képkultúra tantárgynak komoly művészettörténeti vetülete is van. Inkább arról lehetne beszélni, hogy a fotográfián belül a tőlünk kikerült hallgatóknak nem csak az alkotói pályán vannak komoly esélyei az érvényesülésre, hanem az alkalmazott szférában is. Erre is szép példáink lehetnének egy másik koncepció mentén rendezett kiállításon.
– P. G.: Én részemről már az „alapkurzuson”, de még inkább a speciális kurzusokon arra törekszem, hogy átlássák, mennyire sokféleképp és szervesen kapcsolódik a fotó mint médium és mint műalkotás is a mindig aktuális társadalmi és szellemi környezetbe, mennyire erősek a kölcsönhatások és a „szinergiák”. Azt is igyekszem megmutatni, hogy miképpen kapcsolódnak össze más képzőművészeti területek a fotográfiával, illetve mi a viszonyuk egymáshoz korszakoktól függően. Azt is szem előtt tartom, hogy kialakuljon a hallgatókban egy olyan attitűd, hogy ne fogadjanak el automatikusan semmit sem adottnak. Igyekezzenek mindig rákérdezni vagy mögé kérdezni a dolgoknak, legyen szó akár a médiumról, akár arról, amit ábrázol, vagy a körülményekről, amelyek között létrejön. Ne fogadjanak el automatikusan autoritásokat, hanem törekedjenek arra, hogy belássák azt, amennyiben tényleg autoritásokról van szó.
– B. V.: Napjaink képi gondolkodásának eléggé meghatározó eleme a fotó. Ha valaki megtanul képben gondolkodni, akkor azt akármilyen médiumot ragad magához, a megfelelő technikai ismeretek megszerzése után tudja művelni. Sőt, sokkal jobban elboldogul befogadóként, értelmezőként is a vizualitás világában.
– Van-e olyan célotok az intézménnyel, amit távlatilag szeretnétek elérni? OKJ-s, akkreditált képzés stb.?
– G. M.: Nehéz úgy, hogy nincs hova lépni, pontosabban szerintem nem nekünk kellene lépni. Magyarországon ma korszerű tanfolyamjellegű oktatást akkreditáltatni nem lehet.
Arra pedig nem látok esélyt a mostani helyzetben, hogy egy BA képzést akkreditáltassunk, már csak azért sem mert infrastruktúra szinten nincs meg a megfelelő hátterünk ehhez.
De egyelőre nem is biztos, hogy kell ez. A mi elsődleges célcsoportunk: azok a tanulni vágyó 20-40 év közöttiek, akik már nem akarnak (vagy másik) főiskolára, vagy egyetemre járni. A szakma jellege sem olyan, hogy pecsétes papírokra osztanának bármit is. Ezért szerintem nem rossz stratégia az, hogy valaki nem fotóból akarja megszerezni a diplomáját. Öt éves működésünk, eredményeink alapján szerintem be tudjuk bizonyítani, hogy így is konkurenciát tudunk jelenteni a felsőoktatási intézményeknek. Nagy problémának látom viszont azt, hogy csak az tanulhat ezen a módon (kevés kivételtől eltekintve), aki meg tudja fizetni a tandíjat. Támogatást eddig sehonnan nem tudtunk szerezni.
– Van-e olyan diák, aki az iskola mellett vagy után szakmai sikereket tudhat magáénak?
– B. V.: Szerencsére aki fogékonyan kezd neki az iskolának, az elég hamar „megfertőződik”. Diákjaink elég aktívak, kipróbálják magukat különböző kiállításokon, pályázatokon. Ráadásul nem is sikertelenül: időről időre feltűnnek a különböző szakmai elismerést elérők között, többen Pécsi József Ösztöndíjasok, illetve a Sajtófotó kiállítások különböző díjait birtokolják. Sokan tagjai a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának és többeknek volt már rangos galériákban egyéni kiállításuk is.
A legutóbbi konkrét szakmai sikert Dezső T. Tamás érte el, aki a 2008-as Magyar Sajtófotó Pályázat egyik fődíját, az André Kertész-díjat nyerte meg.
@Bordács Andrea