partnereink
Király Judit: Párhuzamos elágazások
Maurer Dóra Szűkített életmű című kiállítása
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2009. II. 22-ig
Létezik egy tudományág, amelyet az utóbbi időben gyakran említenek Maurer Dórával és műveivel kapcsolatban. Nevét nem írom le, lexikonbeli definíciója a következőképpen kezdődik: „tudományok azon csoportjának gyűjtőneve, amely az anyagi világ bizonyos általános összefüggéseivel, például mennyiségi viszonyaival, térformáival, nem pedig az anyagi világ konkrét jelenségeivel foglalkozik. Ezeket az összefüggéseket elvonatkoztatja azon konkrét jelenségektől, amelyekkel kapcsolatban a valóságban előfordulnak, azáltal, hogy absztrakció útján elvont fogalmakat alkot, és ezekre vonatkozólag állapít meg logikai analízissel általános törvényeket. E törvények egymástól igen távol eső és egymással közvetlen összefüggésben nem álló jelenségek közös tulajdonságait tükrözik vissza…”
A definíció, akár Maurer életművének jellemzésére is alkalmazható lenne.
Csakúgy, mint az említett tudomány, Maurer Dóra is a világ jelenségeinek megismerésére, az ember világban való „helyének” meghatározására, a létezés törvényeinek megismerésére törekszik; módszere a jelenségek alapos megfigyelése, analízise, rendszerezése. Képzőművészről lévén szó, Maurer eszköze a fotó, a film, a grafika, a festett kép, s nem utolsó sorban a tanítás; megfigyelésének speciális tárgyai pedig (a fentieken kívül) a tér, a szín, a kép valósága, az érzékelés.
Maurer Dóra Szűkített életmű című retrospektív tárlata az elmúlt közel negyven év jelentős munkáit, műcsoportjait, sorozatait mutatta be. A rendezés nem kronológia, hanem logikai rendet követett, ami lehetővé tette a művész munkásságán belül megjelenő összefüggések felismerését. A kiállítótermeket járva nem volt „kötelező haladási irány”, s ez tökéletesen megfelelt az életmű jellegének, a művész gondolkodási módszerének. Maurer ugyanis rendszereket alkot, s e rendszerek elemeinek szisztematikus megfigyelése és variálása alapján fejleszti tovább a struktúrát, alakítja a rendezőelvet. Egy-egy jelenség azonban néha több irányban is továbbgondolható, s ilyenkor a művész egyik utat sem teszi kizárólagossá, hanem vagy több rendszert épít párhuzamosan, vagy az egyik úton halad egy ideig, majd a tapasztalatokat felismerve átlép egy másik rendszerbe, s azt fejleszti tovább. Ezáltal kialakul egy olyan hálószerű struktúra, amelyben a visszalépés, a radikális változtatás éppen annyira jellemző, mint a logikus és konzekvens előrehaladás. Soha semmi nem kizárólagos és végleges, a rendszer flexibilis és fejleszthető, az életmű pedig egyszerre következetes és tudatos, illetve változatos és a kísérletezésnek is teret engedő. A Ludwig Múzeum termeit keresztül-kasul bejárva, az időben néha előre, máskor visszafelé haladva jelentős csomópontokra bukkanhatott a látogató, formai vagy strukturális hasonlóságokat, ismétlődéseket vehetett észre, újabb és újabb összefüggéseket fedezhetett fel. Mindezek mellett a tárlaton érzékelhető volt, hogy Maurer milyen erős szálakkal kötődik a konceptuális, a konkrét és az absztrakt geometrikus művészethez, s hogy ezekből hogyan alakít ki egy sajátos, csak rá jellemző világot.
A kiállítóterembe lépve egy enigmatikus, kiindulópontként is felfogható sorozat fogadta a látogatót. 1972-ben Maurer kialakított egy mozgatási szisztémát: meghatározott algoritmust követve nyolc különböző (négy hideg és négy meleg) színű, kerettel és átlókkal jelzett téglalapokat tologatott egy raszterhálón. Az eltolásokat rögzítő Displacements-sorozat első hetven lépését megrajzolta. A játékszabály rögzítésekor – feltételezésem szerint – a művész nem láthatta előre, hogy milyen gazdag, formailag és a színeket tekintve is izgalmas sorozatot hoz majd létre a szabály alkalmazásával. Az egymás mellé (alá-fölé) helyezett lapok között különös ritmus alakult ki. Az egymáson fekvő téglalapok viszonylag nyugodt, statikus hatást eredményeztek az induláskor, majd az eltolások számának növelésével a téglalapok egyre nagyobb számban fedték egymást, egyre intenzívebb térhatást hoztak létre. A 30. lépés után megfordult a tendencia: a lapok újra nyugodtabbakká váltak, majd a 41. lapon – bár a hideg-meleg színek felcserélődnek – helyreállt az eredeti statikus állapot. A sorozatot azonban nem zárta itt le Maurer, a 42. laptól kezdődően újra egyre erősebb a mozgalmasság. A színsávok sűrűsödése, a tér szűkülése-tágulása miatt a sorozat egésze pulzál, lüktet, megmozdul.
A következő termek a Displacements-sorozatból való továbblépés lehetőségeit vonultatták fel. A színek különbözőségéből, hideg-meleg voltából adódó szándékolatlan térmélységi hatások egyes, nem feltétlenül téglalap alakú részek kiemelésére és quasi-képként való megfestésére ösztönözték a művészt. A quasi-képek többsége a síkban marad, ám némelyik a harmadik dimenzióval is kapcsolatba lép, a fal előtt helyezkedik el, vagy lecsúszik a falról (Quasi-kép A–B, Ledőlt Quasi-kép alapformával).
A Maurer által kialakított rendszer valódi térbe lépése 1982-ben következett be, amikor a művész kifestette Dieter Bogner alsó-ausztriai várának egy boltíves toronyszobáját. A rendszerábrának egy összetett építészeti elemekből formált térbe való vetítése az életmű egyik kulcspontja. A buchbergi festés dokumentumai helyet kaptak a Ludwig Múzeum-beli kiállításon, a térfestés terve, „szabásmintája” illetve a festés során készült film formájában.
A buchbergi munka a maureri rendszer formai és színbeli relativizálódását eredményezte, amit a kiállított művek tisztán demonstrálnak.
A Displacements¬–sorozat készítése közben a művész csupán nyolc színt használt, a buchbergi festés során viszont megfigyelte, ahogyan a napszakok váltakozásával, az ablakon beeső fény módosulásával a falra festett quasi-kép színei folyamatosan változtak. Ez a megfigyelés a korábban kötött színek módosításának különböző lehetőségeit vonta maga után. A módosítás egyik útja az, amikor Maurer egy – a standard nyolc színnel festett – festmény színhatását figyelte meg különböző napszakokban, majd ezeket a színeket rekonstruálta új festményeken (Relatív Quasi-kép), illetve ugyanarról a tárgyról különböző színhőmérsékletű fényben készített fotókat (Reggel–délben–este, Hommage à Monet).
A másik módszer egy standard színekkel festett Quasi-kép különböző színű fényekkel való megvilágítása. Ebben az esetben a színmódosulás a néző szemében megy végbe. A Ludwig Múzeum-beli tárlatra is készült egy ilyen installáció (Cella, Hommaga à Monet), a festett színsávok közül a megvilágítás színétől függően hol az egyik, hol a másik tűnik el, illetve változik meg a felismerhetetlenségig.
Nemcsak a színek, hanem a formák is megváltoztak Buchberg után, s ez a képhez való viszony módosulásához is vezetett. A korábban egymással derékszöget bezáró párhuzamosok az 1990-es években a perspektivikus szerkesztés szabályai szerint torzultak, elmaradtak a korábban domináns átlós vonalak, sőt, az egyenesek görbévé váltak. A műcsoport Quod libet címe jelzi a képfelfogás megváltozását, a képhez való újszerű viszonyt. Maurer ekkortól eltávolodik a képtől, a külső szemlélő nézőpontjából tekint rá.
Talán még nagyobb távolságot kívánnak meg Maurer legújabb munkái, amelyeket a kiállítótér legnagyobb termeiben s egyben centrumában helyezett el a kiállítás kurátora.
Ezek a művek mind formailag mind a színüket tekintve nagymértékben elszakadnak a korábban kötött rendszerábráktól, és gömbfelületre illeszkedő, egymásra csúszó, áttetsző felületű téglalapokként értelmezhetők. (Ennek felismerését a Hemiszférikus hármasikrek című, szintén a legnagyobb teremben kiállított mű segíti, mivel ott a formát egy falra rajzolt gömb értelmezi.)
A színek tekintetében pedig a következőképpen rekonstruálható a változás:
A Displacements-ábrák esetében az egymáson fekvő, különböző színű téglalapokat a fehér téglalapok színes kerete és átlóinak sora jelölte, a téglalapok színei legfeljebb optikailag keveredtek egymással.
A Quod Libet¬-sorozat egyes darabjain és az Overlappings című műveken azonban a színkeveredés eredményeképpen az alapszínek mellett derivátumszínek – az eredeti nyolc szín 1:1 arányú keverékei, majd később ezeknek a színeknek fehérrel kevert változatai – jelentek meg.
A sorozat egyes darabjainak esetében a Displacements-ábrák színei, illetve ezek keveréséből származó árnyalatok mellett új színek is találhatók: egy adott szín mellé az utóképeként fellépő komplementer kerül. A sorozat jellemző színei kezdetben a különböző zöldek, vörösek és rózsaszínek, később lila és sárga árnyalatok.
Ez utóbbi munkák egy-egy szín-esemény realizációjának tekinthetők. A festmények illetve az egyes színmezők megfigyelése során a színek kölcsönhatásba lépnek egymással, befolyásolják és megváltoztatják egymást, megmozdulnak. A mű valódi „megtörténéséhez” szükség van a nézőre, a befogadóra, hiszen a képek csak az ő látása / nézése által kelnek életre.
Maurer Dórát az utóbbi években intenzíven foglalkoztatják a (szín)látás kérdései, ami egyrészt saját festészeti tevékenységében, másrészt a Képzőművészeti Egyetemen folytatott munkájában is megnyilvánul. Szín-kurzust vezet, amely része az első évfolyamos festőhallgatók alapozó képzésének. Célja a „látás kinyitása”, az érzékenység fokozása, az érzékelés differenciálása, a művészképzés egészét tekintve a látásmód alakítása, a tudatosság fokozása, az ösztönösség egyeduralmának kiküszöbölése.
Az eddig tárgyalt műcsoportok a Ludwig Múzeum második emeleti kiállítóterének központi termeiben helyezkedtek el. Ezeket a nagyobb termeket héjszerűen vette körül egy kisebb terekből álló teremsor. Ide – a műfaj sajátosságaiból adódóan – nagyrészt a művész grafikái, fotósorozatai, filmjei kerültek. Kapcsolódási pont és átjárási lehetőség – mind fizikailag mind pedig szimbolikusan – azonban bőven akadt a két egység között.
Maurer munkáiról beszélve megkerülhetetlen fogalom a mozgás. Az 1970-es évek elején (ál)tudományos alapossággal figyelt meg és dokumentált természeti jelenségekhez köthető mozgásformákat, minimális elmozdulásokat, ismétlődéseket, emberi cselekedetek ismétlése során kialakuló apró különbségeket. Mozgás által tapogatta le a teret (Minimális mozgások, Fotó-interakció című sorozatok, Rajzolás kamerával), mozdulatok fázisokra bontásával rendszerezte események értelmezési lehetőségeit (Reverzibilis és felcserélhető mozgásfázisok), apró tárgyak tologatásával analizált mennyiségi összefüggéseket (Mennyiségtábla 4.), majd ezekből alakította ki a korábban említett Displacements-rendszert. A mozgás egy speciális formája, az eltolás több, különböző műfajokban kivitelezett mű alkotóelve. Részek eltolásával létrehozott faobjektek és grafikák a kiállításon is egy egységként jelentek meg, rámutatva az eltolás térbeli és időbeli jellegére, a fogalom jelentésmódosulásként való értelmezési lehetőségére, zenei kapcsolataira. Ez utóbbi aspektus Maurer egyes filmjeiben is megjelenik, látvány és hang összekapcsolása, variálása, ismétlése által.
Maurer Dóra munkásságának korábban említett következetessége és változatossága lehetőséget ad arra, hogy többféle „történetet” olvassunk ki belőle. A Szűkített életmű című tárlaton a kiállított művek mellett a volt Maurer-tanítványok (Jovánovics Tamás, Kapitány András, Radák Eszter, Szegedy-Maszák Zoltán) által tartott rendszeres tárlatvezetések, illetve a helyszínen tartózkodó, szintén tanítvány infomediátorok segítették egy személyes, szubjektíven megélt olvasat kialakítását.
A kiállítás alkalmából megjelent katalógus kiemelkedő értéke az a közel hatvan oldalas leltár, amely az 1960-as években megkezdett munkanapló alapján készült, s a művész munkáinak adatait, reprodukcióit tartalmazza.
Képjegyzék:
- Displacements 1–70. 1972 (katalógusban: MDL 197)
- Quasi-kép 1. 1977 (MDL 155)
- Ledőlt Quasi-kép alapformával. 1986 (MDL267)
- Relatív Quasi-kép. 1990 (MDL 239–240)
- Buchbergről fotó
- Overlappings 36. 2006 (MDL434)
- Széttolt négyzet. 1975 (MDL 133)
Illetve, ha jól fotózható és befér:
- valamelyik fotósorozat részlete:
Minimális mozgások, Fotó-interakció, Rajzolás kamerával, Reverzibilis és felcserélhető mozgásfázisok
- Cella, Hommage à Monet. 2008 (a Ludwig Múzeumban festett installáció)
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2009. II. 22-ig
Létezik egy tudományág, amelyet az utóbbi időben gyakran említenek Maurer Dórával és műveivel kapcsolatban. Nevét nem írom le, lexikonbeli definíciója a következőképpen kezdődik: „tudományok azon csoportjának gyűjtőneve, amely az anyagi világ bizonyos általános összefüggéseivel, például mennyiségi viszonyaival, térformáival, nem pedig az anyagi világ konkrét jelenségeivel foglalkozik. Ezeket az összefüggéseket elvonatkoztatja azon konkrét jelenségektől, amelyekkel kapcsolatban a valóságban előfordulnak, azáltal, hogy absztrakció útján elvont fogalmakat alkot, és ezekre vonatkozólag állapít meg logikai analízissel általános törvényeket. E törvények egymástól igen távol eső és egymással közvetlen összefüggésben nem álló jelenségek közös tulajdonságait tükrözik vissza…”
A definíció, akár Maurer életművének jellemzésére is alkalmazható lenne.
Csakúgy, mint az említett tudomány, Maurer Dóra is a világ jelenségeinek megismerésére, az ember világban való „helyének” meghatározására, a létezés törvényeinek megismerésére törekszik; módszere a jelenségek alapos megfigyelése, analízise, rendszerezése. Képzőművészről lévén szó, Maurer eszköze a fotó, a film, a grafika, a festett kép, s nem utolsó sorban a tanítás; megfigyelésének speciális tárgyai pedig (a fentieken kívül) a tér, a szín, a kép valósága, az érzékelés.
Maurer Dóra Szűkített életmű című retrospektív tárlata az elmúlt közel negyven év jelentős munkáit, műcsoportjait, sorozatait mutatta be. A rendezés nem kronológia, hanem logikai rendet követett, ami lehetővé tette a művész munkásságán belül megjelenő összefüggések felismerését. A kiállítótermeket járva nem volt „kötelező haladási irány”, s ez tökéletesen megfelelt az életmű jellegének, a művész gondolkodási módszerének. Maurer ugyanis rendszereket alkot, s e rendszerek elemeinek szisztematikus megfigyelése és variálása alapján fejleszti tovább a struktúrát, alakítja a rendezőelvet. Egy-egy jelenség azonban néha több irányban is továbbgondolható, s ilyenkor a művész egyik utat sem teszi kizárólagossá, hanem vagy több rendszert épít párhuzamosan, vagy az egyik úton halad egy ideig, majd a tapasztalatokat felismerve átlép egy másik rendszerbe, s azt fejleszti tovább. Ezáltal kialakul egy olyan hálószerű struktúra, amelyben a visszalépés, a radikális változtatás éppen annyira jellemző, mint a logikus és konzekvens előrehaladás. Soha semmi nem kizárólagos és végleges, a rendszer flexibilis és fejleszthető, az életmű pedig egyszerre következetes és tudatos, illetve változatos és a kísérletezésnek is teret engedő. A Ludwig Múzeum termeit keresztül-kasul bejárva, az időben néha előre, máskor visszafelé haladva jelentős csomópontokra bukkanhatott a látogató, formai vagy strukturális hasonlóságokat, ismétlődéseket vehetett észre, újabb és újabb összefüggéseket fedezhetett fel. Mindezek mellett a tárlaton érzékelhető volt, hogy Maurer milyen erős szálakkal kötődik a konceptuális, a konkrét és az absztrakt geometrikus művészethez, s hogy ezekből hogyan alakít ki egy sajátos, csak rá jellemző világot.
A kiállítóterembe lépve egy enigmatikus, kiindulópontként is felfogható sorozat fogadta a látogatót. 1972-ben Maurer kialakított egy mozgatási szisztémát: meghatározott algoritmust követve nyolc különböző (négy hideg és négy meleg) színű, kerettel és átlókkal jelzett téglalapokat tologatott egy raszterhálón. Az eltolásokat rögzítő Displacements-sorozat első hetven lépését megrajzolta. A játékszabály rögzítésekor – feltételezésem szerint – a művész nem láthatta előre, hogy milyen gazdag, formailag és a színeket tekintve is izgalmas sorozatot hoz majd létre a szabály alkalmazásával. Az egymás mellé (alá-fölé) helyezett lapok között különös ritmus alakult ki. Az egymáson fekvő téglalapok viszonylag nyugodt, statikus hatást eredményeztek az induláskor, majd az eltolások számának növelésével a téglalapok egyre nagyobb számban fedték egymást, egyre intenzívebb térhatást hoztak létre. A 30. lépés után megfordult a tendencia: a lapok újra nyugodtabbakká váltak, majd a 41. lapon – bár a hideg-meleg színek felcserélődnek – helyreállt az eredeti statikus állapot. A sorozatot azonban nem zárta itt le Maurer, a 42. laptól kezdődően újra egyre erősebb a mozgalmasság. A színsávok sűrűsödése, a tér szűkülése-tágulása miatt a sorozat egésze pulzál, lüktet, megmozdul.
A következő termek a Displacements-sorozatból való továbblépés lehetőségeit vonultatták fel. A színek különbözőségéből, hideg-meleg voltából adódó szándékolatlan térmélységi hatások egyes, nem feltétlenül téglalap alakú részek kiemelésére és quasi-képként való megfestésére ösztönözték a művészt. A quasi-képek többsége a síkban marad, ám némelyik a harmadik dimenzióval is kapcsolatba lép, a fal előtt helyezkedik el, vagy lecsúszik a falról (Quasi-kép A–B, Ledőlt Quasi-kép alapformával).
A Maurer által kialakított rendszer valódi térbe lépése 1982-ben következett be, amikor a művész kifestette Dieter Bogner alsó-ausztriai várának egy boltíves toronyszobáját. A rendszerábrának egy összetett építészeti elemekből formált térbe való vetítése az életmű egyik kulcspontja. A buchbergi festés dokumentumai helyet kaptak a Ludwig Múzeum-beli kiállításon, a térfestés terve, „szabásmintája” illetve a festés során készült film formájában.
A buchbergi munka a maureri rendszer formai és színbeli relativizálódását eredményezte, amit a kiállított művek tisztán demonstrálnak.
A Displacements¬–sorozat készítése közben a művész csupán nyolc színt használt, a buchbergi festés során viszont megfigyelte, ahogyan a napszakok váltakozásával, az ablakon beeső fény módosulásával a falra festett quasi-kép színei folyamatosan változtak. Ez a megfigyelés a korábban kötött színek módosításának különböző lehetőségeit vonta maga után. A módosítás egyik útja az, amikor Maurer egy – a standard nyolc színnel festett – festmény színhatását figyelte meg különböző napszakokban, majd ezeket a színeket rekonstruálta új festményeken (Relatív Quasi-kép), illetve ugyanarról a tárgyról különböző színhőmérsékletű fényben készített fotókat (Reggel–délben–este, Hommage à Monet).
A másik módszer egy standard színekkel festett Quasi-kép különböző színű fényekkel való megvilágítása. Ebben az esetben a színmódosulás a néző szemében megy végbe. A Ludwig Múzeum-beli tárlatra is készült egy ilyen installáció (Cella, Hommaga à Monet), a festett színsávok közül a megvilágítás színétől függően hol az egyik, hol a másik tűnik el, illetve változik meg a felismerhetetlenségig.
Nemcsak a színek, hanem a formák is megváltoztak Buchberg után, s ez a képhez való viszony módosulásához is vezetett. A korábban egymással derékszöget bezáró párhuzamosok az 1990-es években a perspektivikus szerkesztés szabályai szerint torzultak, elmaradtak a korábban domináns átlós vonalak, sőt, az egyenesek görbévé váltak. A műcsoport Quod libet címe jelzi a képfelfogás megváltozását, a képhez való újszerű viszonyt. Maurer ekkortól eltávolodik a képtől, a külső szemlélő nézőpontjából tekint rá.
Talán még nagyobb távolságot kívánnak meg Maurer legújabb munkái, amelyeket a kiállítótér legnagyobb termeiben s egyben centrumában helyezett el a kiállítás kurátora.
Ezek a művek mind formailag mind a színüket tekintve nagymértékben elszakadnak a korábban kötött rendszerábráktól, és gömbfelületre illeszkedő, egymásra csúszó, áttetsző felületű téglalapokként értelmezhetők. (Ennek felismerését a Hemiszférikus hármasikrek című, szintén a legnagyobb teremben kiállított mű segíti, mivel ott a formát egy falra rajzolt gömb értelmezi.)
A színek tekintetében pedig a következőképpen rekonstruálható a változás:
A Displacements-ábrák esetében az egymáson fekvő, különböző színű téglalapokat a fehér téglalapok színes kerete és átlóinak sora jelölte, a téglalapok színei legfeljebb optikailag keveredtek egymással.
A Quod Libet¬-sorozat egyes darabjain és az Overlappings című műveken azonban a színkeveredés eredményeképpen az alapszínek mellett derivátumszínek – az eredeti nyolc szín 1:1 arányú keverékei, majd később ezeknek a színeknek fehérrel kevert változatai – jelentek meg.
A sorozat egyes darabjainak esetében a Displacements-ábrák színei, illetve ezek keveréséből származó árnyalatok mellett új színek is találhatók: egy adott szín mellé az utóképeként fellépő komplementer kerül. A sorozat jellemző színei kezdetben a különböző zöldek, vörösek és rózsaszínek, később lila és sárga árnyalatok.
Ez utóbbi munkák egy-egy szín-esemény realizációjának tekinthetők. A festmények illetve az egyes színmezők megfigyelése során a színek kölcsönhatásba lépnek egymással, befolyásolják és megváltoztatják egymást, megmozdulnak. A mű valódi „megtörténéséhez” szükség van a nézőre, a befogadóra, hiszen a képek csak az ő látása / nézése által kelnek életre.
Maurer Dórát az utóbbi években intenzíven foglalkoztatják a (szín)látás kérdései, ami egyrészt saját festészeti tevékenységében, másrészt a Képzőművészeti Egyetemen folytatott munkájában is megnyilvánul. Szín-kurzust vezet, amely része az első évfolyamos festőhallgatók alapozó képzésének. Célja a „látás kinyitása”, az érzékenység fokozása, az érzékelés differenciálása, a művészképzés egészét tekintve a látásmód alakítása, a tudatosság fokozása, az ösztönösség egyeduralmának kiküszöbölése.
Az eddig tárgyalt műcsoportok a Ludwig Múzeum második emeleti kiállítóterének központi termeiben helyezkedtek el. Ezeket a nagyobb termeket héjszerűen vette körül egy kisebb terekből álló teremsor. Ide – a műfaj sajátosságaiból adódóan – nagyrészt a művész grafikái, fotósorozatai, filmjei kerültek. Kapcsolódási pont és átjárási lehetőség – mind fizikailag mind pedig szimbolikusan – azonban bőven akadt a két egység között.
Maurer munkáiról beszélve megkerülhetetlen fogalom a mozgás. Az 1970-es évek elején (ál)tudományos alapossággal figyelt meg és dokumentált természeti jelenségekhez köthető mozgásformákat, minimális elmozdulásokat, ismétlődéseket, emberi cselekedetek ismétlése során kialakuló apró különbségeket. Mozgás által tapogatta le a teret (Minimális mozgások, Fotó-interakció című sorozatok, Rajzolás kamerával), mozdulatok fázisokra bontásával rendszerezte események értelmezési lehetőségeit (Reverzibilis és felcserélhető mozgásfázisok), apró tárgyak tologatásával analizált mennyiségi összefüggéseket (Mennyiségtábla 4.), majd ezekből alakította ki a korábban említett Displacements-rendszert. A mozgás egy speciális formája, az eltolás több, különböző műfajokban kivitelezett mű alkotóelve. Részek eltolásával létrehozott faobjektek és grafikák a kiállításon is egy egységként jelentek meg, rámutatva az eltolás térbeli és időbeli jellegére, a fogalom jelentésmódosulásként való értelmezési lehetőségére, zenei kapcsolataira. Ez utóbbi aspektus Maurer egyes filmjeiben is megjelenik, látvány és hang összekapcsolása, variálása, ismétlése által.
Maurer Dóra munkásságának korábban említett következetessége és változatossága lehetőséget ad arra, hogy többféle „történetet” olvassunk ki belőle. A Szűkített életmű című tárlaton a kiállított művek mellett a volt Maurer-tanítványok (Jovánovics Tamás, Kapitány András, Radák Eszter, Szegedy-Maszák Zoltán) által tartott rendszeres tárlatvezetések, illetve a helyszínen tartózkodó, szintén tanítvány infomediátorok segítették egy személyes, szubjektíven megélt olvasat kialakítását.
A kiállítás alkalmából megjelent katalógus kiemelkedő értéke az a közel hatvan oldalas leltár, amely az 1960-as években megkezdett munkanapló alapján készült, s a művész munkáinak adatait, reprodukcióit tartalmazza.
Képjegyzék:
- Displacements 1–70. 1972 (katalógusban: MDL 197)
- Quasi-kép 1. 1977 (MDL 155)
- Ledőlt Quasi-kép alapformával. 1986 (MDL267)
- Relatív Quasi-kép. 1990 (MDL 239–240)
- Buchbergről fotó
- Overlappings 36. 2006 (MDL434)
- Széttolt négyzet. 1975 (MDL 133)
Illetve, ha jól fotózható és befér:
- valamelyik fotósorozat részlete:
Minimális mozgások, Fotó-interakció, Rajzolás kamerával, Reverzibilis és felcserélhető mozgásfázisok
- Cella, Hommage à Monet. 2008 (a Ludwig Múzeumban festett installáció)
Király Judit