Artportal.hu

Sok évvel ezelőtt a paksi Városi Múzeum egyik kis termében mutatták be Halász Károly grafikáit. Most ezek között az elegáns falak között nagyszabású életművének néhány fontos vonulatával találkozhatunk, elsősorban a 70-es évek geometrikus kompozícióival, a 80-as évtized elejének geometriát és gesztust ötvöző festményeivel, a néhány évvel későbbi ún. pöttyös képekkel, kép-tárgy együttesekkel és installációkkal, fotót és festményt egységbe fogó, tárgyszerű művekkel. Teljességében még nem láthattuk eddig, így hát aligha ismerjük Halász eddigi életművének valamennyi korszakát és sokféle területét, vizuális képzeletének műveket teremtő erejét és gondolkodásának, látásmódjának meglepő fordulatait. De ahogyan telik az idő, úgy válnak egyre világosabbá annak a szellemi hálónak a szálai, amely lazán körbefonja Halász egész tevékenységét. Eszünkbe jut egy különös mondat, amelyet jó két évtizeddel ezelőtt a Mester maga írt Szabó Júlia művészettörténészhez. Saját tevékenységét akkor úgy jellemezte, hogy az „kiáltás egy sötét szobából”. Szívszorító jelzés volt ez a művész helyzetéről.

Mára Halász művészetének súlya és jelentősége egyre nyilvánvalóbb. Igaz, indulásának éveit kivéve – amikor a Pécsi Műhely tagja volt – nem tartozott és nem tartozik egyetlen csoporthoz sem. Magányosan lépked maga választotta útján, amely a 60-as évek végén megjelenő hazai konstruktivista neoavantgárdok törekvéseivel mutat párhuzamot, s amelynek szellemét művészi gyakorlatában máig is őrzi. Őrzi, persze a maga sajátos, a gondolatok, ötletek között nyájasan fészkelődő, barátságosan mocorgó, látszólag naiv, de nagyon is tudatos módján. Korai korszakának geometrikus, op-artos vagy hard edge-kompozíciói még inkább az iskolaleckék tananyagát és fegyelmét mutatták, s nem lehetett előre látni belőlük azt a derűs, de kemény és következetes utat, amely azután az ún. pöttyös képek, képsorozatok tiszta, geometrikusan diszciplinált világába vezetett. Mint ahogyan nem lehetett sejteni belőlük még a magasles-festmények és -plasztikák magától értetődő logikáját sem, a megannyi, új meg új alakban megjelenő szerkezet diagonális rövidüléseinek ipari állványokra és távoli metropoliszokra emlékeztető látványait.

Későbbi kompozíciói is többnyire a geometria elkötelezettjei, ez egyaránt igaz a festményekre, az ún. taposott képekre, amelyeknél a földre fektetett vásznon lábával hordta szét a festéket; igaz a tárgyszerű kombinációkra, amelyek fotó és festmény párosításával készültek, de igaz az installációkra is. Mindannyiszor a szilárd struktúra, a logikus-szisztematikus képépítés, átgondoltság és harmónia uralja a kompozíciót, bár ezek az elvek sokszor alig észrevehetőek, csupán egy-egy fekete X alakzatban, az alkalmazott formák szolid egyensúlyában, vagy a képmező tagolásának finom arányrendjében érhetők tetten.
 
Az is igaz azonban, hogy a kristályos geometria Halász számára nem minden. Az ember örömmel konstatálja, milyen találékonyan bújik ki a fegyelmezett képfelszín mögül a mindennapok borostás valósága. Különösen jól érzékelhető ez azoknál a nagyszabású installációknál, ahol a pöttyös festmények sorát a falnak támasztott színes rudak, evezők, a földre helyezett demizsonok, mosófazék, fémvödrök szakítják meg, szerényen mutatva rá, hogy a művészet is csak olyan közönséges tevékenyég, mint a házimunka.

Mostanában mind tisztább látjuk azokat szálakat, amelyek Halász festészetét és egész művészetét a modern és a kortárs magyar művészethez fűzi. Magatartása sokban emlékeztet Nagy Balogh János vagy Nagy István mesterember-attitűdjére, kompozícióinak festésmódja Kassák Lajos képeinek kissé göcsörtös konstruktivizmusára. Bizonyára az sem egészen véletlen, hogy őt is akkor kezdte foglalkoztatni valóság és látszat összefüggéseinek és ellentmondásainak kérdése, amikor Pauer Gyula a Pszeudo-kiáltványt megfogalmazta. Pauer azzal, hogy primér geometrikus formákra (kocka, félgömb) gyűrt felületet vitt fel, pofonegyszerű igazságokra ébresztette rá az embert: semmi sem azonos önmagával, minden manipulálható. Halász maga bújt be a tv-dobozba – kár, hogy ilyen műveiből itt egyet sem láthattunk –, hogy gesztusával felhívja a néző figyelmét az eleven ember és a róla vetített kép, vagyis a realitás és a virtualitás közötti különbségre, s egyben a látvány manipulálhatóságára is.

Törvényszerűnek gondolhatjuk, hogy amikor az 1980-as évek elején a nála kissé idősebb Nádler István, Bak Imre, Hencze Tamás meg mások festészetében a feszes geometrikus szerkesztés addigi helyét a szabad festői gesztusok veszik át, olykor Halász is szabadjára engedi ecsetjét, noha annak kötetlen mozgását nála fegyelmezett pöttyök tiszta rendje tartja kordában. Mesterünk a 90-es évtizedben készült installációit a geometria és a szabadság együtt alakította. Ennek a kettősségnek atmoszférája járja át azokat az újabb kompozíciókat is, amelyeken az emberi test dallamosan hajlékony formáit háromszögek és pöttyök szigorú geometriája fogja keretbe.

És érzékelhetünk még egy másik vékonyka szálat, amely Halász tevékenységét azokéhoz fűzi, akik – mint Bukta Imre, Pinczehelyi Sándor vagy Samu Géza, ki-ki a maga módján – közvetlen környezetük, életük köznapi motívumait és eszközeit használják műveik nyersanyagaként.

Egyébként nem árt emlékezetünkbe idézni a pöttynek mint Halász Károly művészetének személyes emblémájává, mintegy kézjegyévé emelkedett motívumnak az eredetét. Egykor a vándorok hordoztak kezükben vagy vállukon piros-fehér babos kendőt, amely szerény útravalójukat rejtette. Mélységesen jellemző a művészre, ahogy ebben az egyszerű díszben is felfedezte a geometrikus forma tiszta, árnyéktalan és csendes erejét, kompozcióteremtő képességét; úgy tudta alkalmazni képeinek belső rendjében, hogy az megőrzött valamit eredendő atmoszférájából. Különös és ritka mutatvány ez, a földhöz ragadtság és a föld fölött lebegés sajátos keveréke, amely megnöveli a művek szellemi árnyékát, auráját, súlyát, jelentését, miközben nem tagadja meg, sőt tétova félmosollyal, titkolt büszkeséggel vallja be a motívumok forrásvidékét.

Paksi Képtár, 2010. IX. 24–XI. 14.

Új Művészet, 2010. november