Artportal.hu

Építészeti Biennále, Velence 2008. IX. 14–XI. 23.

Aaron Betsky a főkurátor manifesztumának elolvasása előtt a buzgó látogató már valószínűleg végigjárta legalább a Giardinit, és van már némi képe a kiállításokról. Az építészek programadó szövegeinek gyűjteménye az átlátszó műanyagbőröndbe rendezett, nagyon tetszetős (és nem éppen olcsó) katalóguscsomag legkisebb könyve, útmutatóként az Arsenale kurátori kiállításához, a világ vezető építészirodáinak installációihoz. Nagyon demokratikusan abc rendben követik egymást a szövegek, Betsky a negyedik a sorban. Azért így is az ő szövegével kezdtem, és meglepődtem a korunk építészetéről felvázolt főkurátori vélemény hangvételén, ami nagyon egybevág a 7-es buszon a Blaha Lujza térnél, a körút sarkán folyó építkezésre kitekintő utasok véletlenül elkapott diskurzusaival, vagy a Nemzeti Múzeumot eltakaró, félresikerült üvegkaszniról alkotott közvéleménnyel.
„Az épületek feleslegesen nagyok, gusztustalanok és használhatatlanok, a modern élet körülményeihez nem tudnak alkalmazkodni, de maga az építészet gyönyörű, azt kínálja, ami luxus a mai világban és ez a tér. Tisztázzuk a zavarodottságunkat, ami abból fakad, hogy az építészet az építéssel és az épülettel egyenlő, az építészet az egész folyamatot jelenti. Az épületek egy hosszú, a megrendelőkkel folytatott huzavona eredményei, amelynek végén nem az építész víziója valósul meg, sőt az épületek az építészet síremlékei lesznek. Az épületek biztonsági kódok, a kontextus kódjai, kifejezi a helyi gazdasági viszonyokat, a felhasznált komputerprogramot, a gépészet kényszereit. Miközben azt szeretnénk, hogy otthon érezzük magunkat az épületekben, de ehelyett kicsúszik alólunk az építészet.
Ezért most azokat a tiszta formakísérleteket, és a téri utópiákat, disztópikus látomásokat, heterotópiai víziókat kell meglelnünk, melyekben jobban éreznénk magunkat. Újra kell rendezni a világunkat, enigmatikus struktúrákban kell megtalálnunk a határainkat… a megszokott épületeket ki lehet iktatni…” – írja Betsky nagy vonalakban.

A főkurátor kiállítása az Arsenale hatalmas csarnokaiban impozánsan hat, a nagy építészirodák víziói között sétáló látogató nem az említett problémák megoldásán töri a fejét, ahogy a kiállítók sem, de a munkák mindenesetre egy remek kiállítássá állnak össze. A Hall of fragments (Részletek terme) David Rockwell, Reed Kroloff és Casey Jones koncepciója alapján designerek és kutatók közös munkája nyomán megvalósult hatalmas vetített produkció az elmúlt 80 év kultuszfilmjeinek nagyszabású térvízióit mutatja be 20 monitoron. A képernyők mögött egy hajlított térben egy komputer programmal generált transzcendens tér alakul ki a látogatók mozgásait leképezve.
Az installációk terében internacionális alkotócsoportok impozáns, futurista látomásai testesülnek meg. Az Asymptote Architecture a jövő bútorának prototípusát készítette el, az Atelier Bow-Wow egy bárhol felállítható kerekeken guruló mobil-lakáskonstrukcióval áll elő, ami kerti padrendszer formáját ölti, komplett konyhával, nappalival, sőt fák ültetésére is alkalmas.
A Nigel Coats team összecsukható többfunkciós bőrbútort tervezett, ahogy topsztárunk Zaha Hadid is, kevésbé természetes anyagból, egy pillangószerű hálószobát, a tőle megszokott csillogó-villogó sci-fi módján.
Frank O. Gehry a Biennále életműdíjasa egy fa és kerámia vázszerkezetet épített be az Arsenale közepére, amely egyesíti a nyitott fedélszékes középkori templomot a modern szállodák halljával. (Bevallom életműdíjtól függetlenül nekem ez a mű nagyon buherának tűnt.) A fa egyébként nem kedvelt anyag a biennálén, a műanyagok, fémek, üvegek kerültek most előtérbe. A művésznek járó Arany Oroszlánt például Greg Lynn (akinek apja az egyik legnagyobb amerikai csomagolócég tulajdonosa) recycling bútoraival nyerte el, amelyeket eldobott gyerekjátékokból, színes öntözőkannákból épített újra.
Lynn, filozófiája szerint a plasztik korunk anyaga, műanyag flakonokból iszunk, műanyagot építtetünk be a testünkbe, műanyag adalékot adunk az építőanyagokhoz, műanyag és műanyag mindenhol… A színekben tobzódó, formagazdag, egymásba olvadt kacsák és műanyag padlizsánok enyhítik azt a depresszív felhangot, amit Droog&Kesselkrammer team a 2026-os végképp bedobozolt városlakó életéről felvázol. A nemzetközi csapat egy kiüresedett, rideg panoptikumot rendezett be S1ngletown című projektjében, ahol kilátástalan képet rajzol fel a jövőből, az életét szingliként tengető ember reménytelenül sivár életmódjáról alkotott elképzelésében. (Illusztráció az előző cikkben)
A láthatatlan megmutatatásával, egyszerű, de nagyon szellemes elgondolással állt elő a Pezenić&Rogina Architects iroda, a Ki fél a rettenetes farkastól a digitális korban? című munkájában. A brand design szerint csak egy hatalmas plazmamonitorral és egy kanapéval berendezett terekben rendesen egyáltalán nem érzékelhető épületgépészeti elemeket építették meg úgy, hogy csak a csövek, vezetékek, szerelvények láthatóak guruló fa talpazatokon, mintegy kifejezve, hogy valóban mi rejlik a totál minimalizmus mögött…

A Giardiniben már megszokottan, a pavilonok között is tobzódnak a különböző építmények, ugrálóváraknak látszó felfújt műanyagformák, az észtek kamerákkal felszerelt sárgán kígyózó gázvezetéke  stb. között jutunk el az országok kiállításaihoz, s már közben gondolkodhatunk a hívószó és a főkurátori koncepció generáló erejéről.
Tegyük fel, hogy a biennále fődíját az az ország nyeri el, aminek kiállítása a legközelebb kerül Aaron Betsky (és a nemzetközi zsűri) gondolatmenetéhez, akkor hasznos az aranyoroszlán díjas nemzeti pavilont megnézni először.
A Hotel Polonia, az épületek utóélete című projekt összefoglalja az építészet mai állását, és annak kritikáját. A kurátorok – Grzegorz Piątek & Jarosław Trybuś – alapkoncepcióját felkérésre megvalósító művészek, Kobas Laksa (fotómontázs) és Nicolas Grospierre (épületfotó) nem festenek rózsás képet az elkövetkezendő időkről. A pavilon tere két bevetetlen baldachinos ággyal hotelszoba kíván lenni, ami nem teljesen világos, hogy miért. Talán a fotók egy futurista filmalkotás díszleteiként „ablakok a jövőre” lennének? Mindenesetre a Zygmunt Bauman lengyel származású szociológus nyomdokain felvázolt jövőkép a „folyamatos jelen” nevében egy fotómontázsokban elbeszélt, sötét posztmodern vízió, amelyben nincsenek szilárd pontok, minden „folyékony”, képlékeny. A múlt elveszíti jelentőségét, nincsenek értékek, a megalomán építmények már méretükkel sem hivalkodhatnak. A felhőkarcoló fölé autópálya épül, ami alatt hatalmas szeméthalom veszi körül az egykor ég felé törő üvegpalotát. A vallás végleg elveszíti híveit, az ország legnagyobb templomának oszlopcsarnokát műanyag csúszdák szövik át. A római Szt. Péter bazilikával vetekedő, az 1000 lelket számláló lengyel falu határában felépült, zarándokhellyé lett Licheńi katedrális (1994-2004) élményparkká alakul, s valóban az lesz, aminek ma csúfolják, a lengyel Disney Land.
A digitális korszakban szerepét vesztett varsói egyetemi könyvtár terében bevásárlóközpont tömege hullámzik, a ma virágzó lakótelepet ellepi majd a hulladék; az energiakészlet kimerülése után, üzemanyag híján, a jövő embere a reptéren libákat nevelni kényszerül. A Foster and Partners Metropolitan irodaháza börtönné avanzsál, habár lehet, hogy olykor ma is ez a képzete az ott dolgozóknak…
A lengyel csapat Aaron Betsky manifesztációját illusztrálva vészt jóslóan tárja elénk sötét disztópiáit, de javaslatot nem tesz a dolgok más irányba alakulásáért, helyettük megteszik mások...
A japánok virágoskertté varázsolnák a világot, a mindent behálózó futónövények ültetését tartják a jövő legfontosabb feladatának. Három hetet töltöttek azzal, hogy aprólékosan telerajzolták a pavilonjuk falait grafitceruzával, majd a „levelecskés” motívumokkal és életképekkel kidekorált épület köré folyondárok erdejét telepítették. A rögtönzött park-őserdőbe aztán otthonos kerti és szobai bútorokat helyeztek el. A fotelekben, karosszékekben kipihenhetjük a Giardini hangos zajlását. (A pihenésre és elmélkedésre ezen a biennálén egyébként is számos lehetőségünk akad, igaz éppen a nyertes pavilon baldachinos ágyaiba nem lehet leheveredni.)
Persze a nemzeti pavilonok nagy többsége szokásosan az építészet eredményeit vázolta fel épületkonstrukciók, makettek- és fotók formájában. A legszebb megoldást nekem az ausztrálok sárga színben úszó, gombaszerű állványokon elhelyezett makett erdeje kínálta, amiben helyet kaptak a megvalósult munkák mellett az utópiák és álmok is.
A magyar pavilonban Július Gyula kurátorsága alatt  doubleNegatives Architectures kutatócsoport egy olyan a médiaművészet határáit súroló projektet valósított meg, amely mint számítógépes program használható lenne pl. egy héjfödém szerkezetes épület tervezési fázisában az optimális terület lefedésében, vagy az emberek mozgásának lekövetésére egy közösségi épületben. A Corpora csoport létrehozói Sota Ichikawa (J), Kaoru Kobata (J), Maróy Ákos (H) és Max Rheiner (CH) itt a magyar pavilonban dolgozhattak először ennyire szorosan együtt sok héten keresztül, mert valójában a csapat is, mint a létrejött mű, virtuális, és az interneten keresztül kommunikálnak. A létrejött kiállításban, amely az elsötétített pavilonban több kivetítőn azt a generált héjszerkezethez hasonló építészeti struktúrát rajzolja fel az utak fölé a térbe, amit a Giardiniben több pavilonnal együttműködve a kamerákkal érzékelt emberi mozgás, és az időjárási szenzorok együttesen létrehoznak. A projekten érezhető egy hatalmas szellemi energia befektetés, energia és erő a jövő dinamikus struktúráinak megteremtése felé és remekül illeszkedik Betsky koncepciójába.
Végezetül, ha egy ilyen hatalmas seregszemle nem is tartogathat egyetlen tanulságot, minden mű megismerése új irányokba terel, azért azt megállapíthatjuk, hogy az építészek kezében számos ütő lap van. Ez a szakma az, aminek tagjai a legtöbbet tehetnek a globalizáció hatásainak enyhítésére, persze ha nem lennének azok a fránya megrendelők, akik még mindig „olcsót, és nagyobbat, mint a szomszédé” szeretnének. És ha „odabenn” a szakmában nem is, de „itt kint” megtehetik, hogy kifejezik a felismerésüket: a gazdasági, szociológiai, ökológiai kutatások ismerete nélkül a metropoliszok nagyon hamar, menthetetlenül élhetetlenek lesznek. Ez a nem éppen új keletű felismerés számos kiállítót késztetett a város „falusiasítására”. A Francia pavilonban például az autópályák alatt „trágyatermelő” állatkerteket képzelt el a tervező, a magasházak teraszrámpáin, előtereiben a birkatenyészetés, vagy a disznótartás ötletét tartanák megvalósíthatónak.
A központi pavilonban a Kísérleti építészet címszó alatt számos projekt foglalkozott a zöldterületek újfajta, utópisztikus megközelítésével, mint például a francia alkotók csoportja, akik a nagyvárosok utcáinak szántófölddé alakítását sürgetik. A leggyakrabban felvetett probléma a Föld ma használatos energiatartalékainak kimerülése, helyettük a napenergia, a geotermo energia, a szélerő hasznosítása, az önellátó lakóegységek kialakítása lenne a megoldás kulcsa.