Artportal.hu

Bratt Pitt a tavalyi bázeli képzőművészeti vásáron egyes források szerint egymillió dollárt, mások szerint 680 ezer eurót fizetett, a válságra rácáfolva, egy jókora méretű, új lipcsei iskolás alkotásért, Neo Rauch Etappe című festményéért. A mozisztár maga is – szándékán kívül – modellje olykor vitatható kvalitású kortárs festményeknek. Ő volt a főszereplője a Hetedik című filmnek is, amelyben a gyilkos a bibliai hét főbűn mintájára szedi áldozatait, de ez egyik sem az a szál, amelyen keresztül a kortárs művészet és a film közel került egymáshoz.

1911-ben egy olasz filmteoretikus, Ricciotto Canudo nevezte el a filmet a hetedik művészetnek – ami nem hozható összefüggésbe a hét szabad művészet középkori eszméjével – az építészet, a szobrászat, a festészet, a tánc, a zene és a költészet után – és ő volt az, aki létrehozta Párizsban az első filmklubot. A film ebben az időben kezdte meg mai napig tartó szárnyalását, olyannyira, hogy mind a hat művészeti ágat maga mögé szorítva a legnépszerűbb vizuális szellemi produktummá vált.

A kultúra szegmensei egyre inkább át meg áthatják egymást, s ez érvényes a képzőművészetre és a filmre is, amelyek nem újkeletűen egymásból merítenek. Persze vannak el nem évülő minták, például Magyarországon a Balázs Béla Stúdió kísérleti filmjei ma is forrásértékűek akár a képzőművészeknek, akár a filmes szakmának. Az avantgárd időszakból származó némafilmek mindig bőséges anyagot szolgáltattak, s szolgáltatnak ma is. A film eszközeinek alkalmazása, az ismert klisék használata már nem újdonság, a filmek világa megszokott terep, a képzőművészek inkább egy művészeti attitűdöt fejeznek ki vele, nevezetesen a mesélő kedvükről számolnak be. Ha már szóba hoztuk, korszakolhatjuk is a hatásokat: a klasszikus avantgárdban a kísérleti film a képzőművészet kiegészítője, a posztmodern utáni korban, a műfajok összeolvadása óta viszont inkább a narráció. A mozgóképes megoldások felismerése a műalkotásokban beindítja a néző fantáziáját, és segít továbbszőni a cselekményt.
A filmnek a művészetre gyakorolt hatásai ma három fő kérdéskör körül csoportosíthatóak (amelyek persze árnyaltabban jelennek meg a konkrét művekben). A kísérleti, installációs megoldások töretlenül népszerűek, a film képi világának kétdimenziós, narratív módja is igen elterjedt, végül a 60-as évek óta a világ teljesebb bemutatását célzó fotografikus és filmes dokumentarizmus a 90-es évektől – a kíméletlenül éles hangvételű privátfotóval némiképp rokonságban – a globális gazdaság és a társadalom leírásának eszközévé vált. Ma a legkarakteresebb képzőművész e témában Keserue Zsolt, akinek a 2009-ben a Paksi Képtárban láthattuk Dunaújvárosról szóló filmjeit.

A változatos megoldások egyidejűségének egyetemes példái a Műcsarnokban a Mi Vida című kiállításon több művésznél (mint Pipilotti Rist, Marina Abramovic, Jasper Just, Enrique Marty stb.) is megfigyelhető volt, de legszemléletesebb példája itt Candice Breitz (Berlinben élő dél-afrikai médiaművész) hollywoodi sztárokkal készített megaprojektje (Mother+Father), amelyben a szülő-gyerek kapcsolat árnyoldalairól számolt be egyszerre tíz kivetítőn. Az artikulátlanul ordítozó, síró színészek és színésznők láttán a néző bizonytalanná válik az előállítás mibenlétét illetően, nem tudja, hogy filmjeleneteket lát-e, vagy a művésznő maga „rendezett-e” élesben, netalán a művészek valódi magánéletéről van-e szó. Az installálás módja, a kimaszkolt „arcközelik” és mellképek, a különböző korszakokban népszerű karakterek és játékstílusok egymás mellé állítása és használata olyan megoldást mutat, amelyben érhetővé válik a két művészeti ág, a képző- és a filmes párbeszéde, egymásra hatása és termékeny egymás mellett élése.

Egy a fotóművészetben ma feltűnően gyakran használt filmes eszközt itt említenék meg és ez a „nagytotál”, ami a Mi Vidán Luc Delahaye és Massimo Vitali műveiben jelent meg, de a legismertebbek egyike ebben a műtípusban a düsseldorfi fotós iskola jelentős alakja, Thomas Struth. A fotó műfajában szinte lehetetlennek tűnő széles horizontok, óriási terek befogása, vagy különböző „madár-” és „béka-” – távcső – perspektívák, mind az operatőri munkák nyomán ismertté vált képi megoldások ma például Kudász Gábor Arion műveiben figyelhetők meg, aki ismert turistalátványosságok színhelyein végtelennek látszó panorámaképeket készített.

Ha már Hollywoodról esett szó, el kell mondanunk, hogy annak ellenére, hogy az Egyesült Államok filmkészítési központja, nem a „legművészibb” filmes újításokról híres, inkább a populáris tömegfilmekről, kasszasikerekről. A hollywoodi film mindenesetre sokak számára közvetít egy követendő életérzést, divatot, tárgykultúrát, s ez megjelent a képzőművészetben is. A képzőművészet és a tömegmédia találkozása a médiákra való kritikus reflexióban is tetten érhető, mint például az 50-es években, amikor nem a film, hanem a reklámok, a termékdesign eltúlzott, felnagyított vizuális elemei kerültek át a képzőművészetbe a pop art születésekor. Az akkor a festményekben alkalmazott groteszk dekorativitás azóta is friss maradt, és sokszor keveredik filmes hatásokkal. A popkultúra termékei, a képregény, a rajzfilm és a művészi megoldásokkal inkább operáló animációs és fantasy film, álló vagy mozgókép formájában átvonultak a képzőművészet színpadára, mint ahogy például az idősebb nemzedék – Kemény György, Konkoly Gyula –, a középgeneráció – Szarka Péter, Ravasz András, Komoróczky Tamás, Szabó Ádám – vagy a pályakezdő fiatalok – Szabó Eszter, Szemző Zsófi –, munkáiban látjuk.

A képzőművészeti alkotásban megjelenő végeredmény hasonló lehet a forgatásokon készülő werkfotóhoz (Edward Hopper, Cindy Sherman, Szépfalvi Ágnes, Adorján Attila), lehet storyboard (Nemes Csaba–Szépfalvi Ágnes, Czene Márta) lehet önálló filmalkotás is, vagy abból létrehozott installáció, hisz több évtizede már nemcsak a médiaművészek készítenek komplett filmeket a legkülönbözőbb koncepciók szerint, hanem a képzőművészek is (Nemes Csaba, Forgács Péter). A 2009-es év egyik legaktuálisabb, kiemelkedő alkotása volt Nemes Csabának a Knoll Galériában bemutatott, profi munkatársakkal és szereplőkkel forgatott Puhányok című áldokumentumfilmje, amely a szélsőséges politikai helyzettel járó mély igazságérzettel megáldott, önbíráskodó állampolgárok abszurditásba hajló túlkapásairól készült, sok fekete humorral átszőve. Az áldokumentumfilmek is megérdemelnének egy külön fejezetet, amelyre a terjedelem nem ad módot, de Szabó Ádám Vörös sün című fiktív történetét, amely egy növekedő, Marsról származó kőzet megtalálásának körülményeit meséli el, itt megemlíteném.

Az animációs technika a moziig nőtte ki magát, és ma már egész estés filmekkel szórakoztat bennünket. A megmozdított akvarellek, rajzok több fiatal művész eszköztárában megjelentek az utóbbi időben, konkrétabban az egyik Szabó Eszter Gyűjtött emberek, a másik Szemző Zsófi Időelemek című filmjében.

Az experimentális film (tánc, színház) képi megoldásait követve Csurka Eszter a 90-es években kezdte el kimerevített filmkockáihoz hasonló festménysorozatát – abban az időszakban, amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskolán rendező-operatőr szakon tanult. Korai munkáiban egyszemélyes darabot játszott el, önmagát fotózta, s az objektív előtt zajló mozdulatsort festményekben rögzítette, de előadott élő performanszokat is, amelyeket filmszerűen archivált, és készített mozgó csendéleteket, amelyek Brian Eno munkái nyomán váltak szinte új képzőművészeti műfajjá. A B55 galériában 2009-ben bemutatott Új képek című sorozata a mozgásszínházhoz hasonló szériájának a narratív folytatása, ahol a megrendezett jeleneteket kibővítette, és embercsoportokat, helyzeteket fotózott, festett meg.

Az egymásra hatás területeiről szólva, bár ez nem közvetlenül cikkünk témája, meg kell említenünk a 80-as évektől tért hódító videóklipek világát. A videó mint a képrögzítés új technikája merőben új megoldásokat tett lehetővé, ami a kísérleti filmezés sokadik hullámát indította el. Sok képzőművész fogott kamerát és kezdett el önálló, vagy zenei anyaghoz kapcsolható munkákat készíteni. Bár ennek a műfajnak önálló lehetőségei miatt saját nyelvezete alakult ki és a mai napig igen erősen van jelen a popkultúra és a kiállítótermek világában egyaránt (jó példa volt erre Anton Corbijn kiállítása a Ludwig Múzeumban), a mai képzőművészetre gyakorolt hatása gyengébb. Mindennek meglett a maga helye, a klipek felvevő piaca a televízió, míg a filmes és dokumentációs munkák terepe egyre inkább a galériákba szorult. Habár vannak ellenpéldák, mint Kamen Stoyanov Kínai rap című videóklipje az Inda Galériában, amely éppen a művészet piaci viszonyainak referencializmusáról és abszurditásáról szól.

Az eddig felsorolt idei példák is mutatják, hogy 2009-ben a budapesti galériák és intézmények kiállításai között nagy számban láttunk filmes eszközökkel dolgozó, mozgóképes hatásokat felmutató kiállításokat. A Párhuzamos vágás, Czene Márta kiállítása az Inda Galériában, konkrétan a több nézőpontból felvett, eltérő jellegű képi információk egyidejű közlésére alkalmas, filmtörténeti jelentőségű technika adta lehetőséget aknázza ki. A filmtörténetben és a filmnyelvi elemek kidolgozásában az amerikai David Work Griffith úttörő jelentőségű rendező volt. A leghíresebb filmje az Egy nemzet születése, annak ellenére, hogy rendkívül naturálisra sikerült és a némafilm korában elképesztően hosszú, háromórás volt, nemcsak szakmai, hanem kasszasiker is lett. Griffith legjelentősebb szakmai újítása a párhuzamos vágás volt, és a nagyhatású közelképeket is ő használta elsők között. Czene Márta ezt a módszert alkalmazza nemcsak a festészeti munkáiban több kép egymás mellé helyezésével, hanem a Festmény című filmjében is, ami olyan egyestés, populáris és művészfilmek jeleneteinek válogatása, amelyekben művészeti alkotások játsszák a főszerepet, és olyan alkotóktól válogat, akik a képzőművészetre óriási befolyással vannak ma is. Tarkovszkij, Kubrick és Woody Allen alkotásai mellett Columbo is az idézettek között van, ami érdekes egybeesés azzal a festménysorozattal, amit Szűcs Attila 2008-ban a gyűrött ballonkabátos zsaru jeleneteiből festett és még az acb galériában mutatott be.

Kifejezetten a forgatásokon készült, a már említett werkfotóműfaj ihlette Agnes von Uray (Szépfalvi Ágnes) képeit, amelyeknek speciális témája a női szépség, a női szerepek s a párkapcsolatok kínjai. A szimbolikus történetbe ágyazott férfi-nő viszony mindig is központi kérdése volt műveinek, amelyekben a fikció és valóság, a filmek narratív képkockái és a saját élete olvad egybe. Szépfalvinál a párkapcsolat mindig feszültséggel telítődik, a vágy tárgya, de a kiszolgáltatott nő és a sóvárgó, de állatiasan brutális férfi egyenlőtlen harca. Legfrissebb műveiből tavaly az Inda Galéria Szépség és Szörnyeteg és a Kiscelli Múzeum Préda címmel rendezett kiállítást. A festmények és rajzok ezúttal is mediális merítések, saját és talált fotók, önportrék, családtagok, barátok és színésznők képmásai. A vágyott szépség ábrázolása, a melankolikus, de feszültséggel telített kép olyan távolságot teremt a néző és az ábrázolt között, amelyben a szubjektum, a személyiség csupán egy fiktív szerepjáték részének tűnik. És hogy ennek a melodramatikus szerepjátéknak mi a köze a valósághoz, azt mindannyian a saját életünk folyásában érezzük.

Adorján Attilának – aki számos szériájához vett mintát a reklámokból, táncosoktól, színpadról – hasonló, de kevésbé narratív werkfotósorozata a Táskák és revolverek, amely anyáink által gyűjtött, majd az utódok által megtalált sztárfotók érzékenyen megfogalmazott rajzaiból állt össze.

A magánélet filmes eszközökkel, természetes, közvetlen beállításokkal való feldolgozása a fotóművészetben külön műfajt képvisel. A privát fotó szereplője sok esetben maga a művész, vagy családtagok, barátok, híres emberek, akiknek a fotó, ha nem is spontán módon, de a hétköznapi életébe enged betekintést. A Karton Galéria 2009-es projektje narrativitását egyenesen Jonathan Coe regényének címe, Mielőtt elered az eső… ihlette. A könyv főszereplője egy idős hölgy, aki egy vak lánynak elmesélt képekkel írja le életének történéseit. A fotósorozatok, videók amelyek csak vizuálisan átélhető élményt adnak, különös ellentétpárt képeznek a szavakkal elmesélt epizódokkal. A regény elolvasása ebben az esetben nem is feltétlenül szükséges, hiszen itt a szituáció, a képek nyelvi eszközökkel való létrehozása áll a középpontban. A fotókat, filmeket kísérő szöveg – mint a filmkészítésben a szövegkönyv, a forgatókönyv – szerepe a kortárs képzőművészetben nem ismeretlen, például Sophie Calle, aki mestere a mindennapi helyzetek, érzelmi állapotok fotós, filmes megfogalmazásának, sok esetben szövegekre építi fel narratív munkáit, de a képek olykor önállóan is érthetőek, és a szöveg többletinformációkkal szolgál.

A Karton Galériában kiállítók közül Somogyvári Gergő és Feszt Judit a regénytől ihletetten számukra idegenek magánéletéről dokumentumfilmet készítettek. Csoszó Gabriella és Esterházy Marcell a tőlük megszokott eredetiséggel és beleérző képességgel dolgoztak. Csoszó a saját szüleinek egy bensőséges jelenetét – a feleség megköti a férj nyakkendőjét – töltötte meg történettel a környezet és a szobában levő családi fotók bemutatásával. Eszterházy Marcell éppen a fotók látható hiányával fejezi ki egy idős ember magányosságát. Bartha Máté megszokott helyzeteket fényképezett, Orbán György pedig a társkeresés bizarr hangulatát próbálta megfogni a fotóiban.

Bár a fenti gondolatok a „hetedik művészet” képzőművészetre gyakorolt hatásáról szóltak, végezetül fontos megjegyeznünk, hogy ez az inspiráció egyáltalán nem volt egyoldalú a filmtörténet elmúlt száz évében. Ha csak hirtelen kiragadott példaként Wong Kar-vai filmjeinek festményszerű, szinte mozdulatlanságban hagyott beállításaira, vagy akár a Leány gyöngyfülbevalóval című, a Vermeer műve ihlette regényből készült, a delfti festő munkásságát feldolgozó Peter Webber-alkotásra gondolunk, már akkor egyértelművé válik számunkra, hogy a mozgóképben igen nagy szerepet játszik a rendezés képi világa és hangulata. A megfelelő hatás kiváltásában, sőt extra tartalmak és jelentések filmbe csempészésében a képzőművészet ismert szimbólumai és nyelvezete is gyakran játszanak központi szerepet. A két műfaj egységét az határozza meg, hogy mindkettő a „kép”-ről szól, arról a beszélő felületről, ami az írásbeliség után a legtöbb információt közvetíti a ma emberének.

Új Művészet, 2010. november