partnereink
Muladi Brigitta: A Kis Varsó halott, a legenda él
Két darab, Kiscelli Múzeum, Templomtér
2009. II. 19 – III. 29.
A művészcsoport neve egy 1996-ban a Lengyel Intézetben rendezett kiállítás címéből ered, ahol Havas Bálint és Gálik András a valóságos Varsó (Warsaw), a „semmiből” utópisztikusan épülő szocialista nagyváros középületeinek szimbolikus makettjeiből alkották meg a Kis Varsót (Little Warsaw). „Csakúgy, mint a tevékenységüket és az elnevezést inspiráló város, a Kis Varsó is a túlélés-megőrzés-átmentés metaforája, ugyanakkor annak utópiája is.”
A kilencvenes évek magyar művészetében meglehetősen egyedi jelrendszerrel és megközelítési módokkal dolgozó alkotók számára a művészet nyilvánossága, annak reprezentációja, kommunikációja, szocializálódása vált központi kérdéssé. Ebben a kontextusban a műveik, nemcsak a művészetnek a közbeszédbe való bekerülését célozták meg, hanem a társadalmi-politikai-kulturális szisztémának a kritikájaként is meghatározhatók. Az alkotások szinte minden esetben túlmutatva az erős fogalmi meghatározottságon tárgyiasult formában jelennek meg, sokszor mint pszeudo műemlékek (Kis Varsó 1996, Tulajdonság (Tornasor), 2001, Zászló, 2002, Az utolsó Biennále emlékműve, 2002) és nem a magas kultúra által esztétikailag meghatározott, elfogadott nyelvezettel, a kulturális kontextusból kiemelve reflektálnak a nyilvánosan megjelenő művészetnek az általuk kiemelt szegmenseire. (Pl. a Nefertiti teste, 2003, és a Hódmezővásárhelyről az Amszterdami Stedelijk Múzeumba áthelyezett Somogyi József: Szántó Kovács János emlékműve, 2004)
A Kiscelli Múzeumban rendezett kiállításuk (kurátor: Sasvári Edit) visszavezet a kezdetekhez. Mindkét „darab” a túlélés-megőrzés-átmentés gondolatfüzérre épül fel. A templomtérben elhelyezett központi műalkotás egy film, amelyet egy korábbi alkotótárssal, Erhardt Miklóssal együtt készítettek el, kiemelve, hogy az aktivista tematikának ő a szakértője. A Bolondok Hajója címet viselő film két korábbi, egy irodalmi és egy festői műre utal. Egy versre Sebastian Branttól, (akit Hornyik Sándor „a lettristák és a szituácionisták szellemiségétől áthatottan” idéz) és egy művészettörténeti legendára H. Boschra, akik így kerültek egy „lapra”.
Az alapötlet egy negyedik személytől származik, nevezetesen a 2008-as Manifesta egyik igazgatójától Adam Budaktól. A minden második évben más helyszínen lezajló szakmailag rangos kortárs képzőművészeti esemény egy soknemzetiségű, politikailag pezsgő, ellentétektől, önállósodási törekvésektől sem mentes itáliai tartomány Trentino több városában került megrendezésre, közöttük Rovereto, ahol Havas, Gálik és Erhardt kiállítottak. A projekt érdekessége az – ami miatt Budaknak eszébe jutott – hogy az évek óta üresen álló gyárépületet egykor helyi, ma is élő anarchisták foglalták el, majd kilakoltatták őket. A házfoglalási akció „megihlette” a három felkért művészt, és azonnal egy film ötlete körvonalazódott bennük, amely a rekuperáció (műfaji, módszertani?) megjelölést kapta. Az álomkutatók a rekuperációs fázist helyreállító, visszaépítő szakasznak tartják, amikor az agy az elszenvedett károsodásait orvosolja. Ebben az állapotban az ember teljesen öntudatlan, vagyis egyáltalán nincs tudatánál. (A bolond lét valószínűleg éppen ilyen, habár manapság alig különböztethető meg a normális létállapottól.) A mű címének és a fenti eszmefuttatásnak nem lehet köze egymáshoz, hacsak nem abban, hogy a film szereplői sem mutatnak nagy aktivitást. A nagyon szűk körű castingolás eredményeképpen a művészeti szakma mindennapi szereplői nem keltik az „ismeretlenség” érzését, ami a hazai közönség szempontjából jót tett volna a cél elérése érdekében, vagyis a hitelességet kölcsönözte volna a filmnek. Így a rekuperáció, visszaszerzés helyett a néző egy barátokból verbuválódott színjátszókör első tétova lépéseit kényszerült követni. A Manifestán ez valószínűleg teljesen okafogyott kijelentéssé vált volna. Ott azonban más problémák nehezítették a befogadást. A roveretói üzemépület hosszú oldalfalába épített, hátulról, a falüregből vetített kép elhelyezkedése nem segítette az átélést, noha egy padra leülhetett a látogató, és angol feliratos volt, de a más művek keltette zajban a film hangtalanul a mozgó alakjai valójában nehezen értelmezhető tevékenységet végeztek. Amikor odaérkeztem éppen nem is működött, mert mint a teremőr hölgy elmondta éjszaka betörtek, és a „legenda” szerint a még élő helyi anarchisták maguk, akikről a fikció szólt, rabolták el a vetítőt és a filmet (valójában nem derült ki semmi az elkövetőkről). Mindenesetre a Kis Varsó legendárium oldalai a művészeknek a maguk által írt történetek mellett ezzel is gazdagodtak.
A Kiscelli Múzeumban látható másik mű, egy a templom téglafala elé beépített fehér gipszkarton falon, mint faliújságon elhelyezett fekete/fehér fénymásolt lapok installációja volt, amelyet feliratok hiányában csak a szakmailag, és Kis Varsó történetből felkészült néző értett meg. Havas és Gálik 2007-ben dolgozott együtt az Innen, független budapesti kiadóval. A munka eredménye egy év múlva egy A/5-ös fekete-fehér fénymásolat minőségben elkészült, világoskék papírra nyomtatott füzet 150 szignált példányban. „A kiadvány szubjektív, poétikus válogatás a Kis Varsó archívumából, az 1993 és 2007 közötti időszakból. Az együttműködés folytatásaként a Kis Varsó közös koncepcióra épülő installáció tervét javasolta, amely a kiadvány tartalmát, az eredeti grafikák (rajzok, fotók) különféle méretű, fénymásolt kópiáit mutatja be a kiállítási térben.” Olvashatjuk a Kiscelli Múzeum honlapján.
A kérdés az, hogy egy műalkotás létrejöttéhez elegendő-e egy fénymásolt füzet újrafénymásolt lapjait felgombostűzni egy faliújságra? Tekinthető-e műalkotásnak egy, az átlag kiállításlátogató számára értelmezhetetlen, egymással látszólag semmilyen összefüggést nem mutató képinstalláció? Ha Havas és Gálik célja a már többször említett túlélés-megőrzés-átmentés, akkor talán igen. Ennek megértéséhez azonban nélkülözhetetlen a Kis Varsó teljes munkásságában való jártasság, mint ahogy egy mitológiai jelenet képeinek „olvasásához” a mítosz ismerete. Így számomra a legszükségesebb maradt el a kiállításon, a megfelelő mennyiségű információ közlése. Ha a felkészült látogató megfelelően befogadó állapotában érkezik, lehetséges, hogy megérti a művészek szándékát és valóban képes a jelentéktelen műtárgyakban felfedezni például a Kis Varsó számos korábbi művében megfogalmazott – a köztéri emlékművek észrevehetetlenségének gondolatát, a saját archívum kihelyezésének ellentmondásos gesztusában észreveszi a kollektív emlékezet kényszerű fenntartásának metaforáját, a banálisan megalkotott filmben pedig felismeri a kollektív emlékezet kiüresedésének és egyben az egyéni emlékezet fontosságának manifesztációját. Ami a nyilvános tereken talált töredékek és a személyes emlékek képeinek összekeverésében áll. Meglátja az öniróniát a Kis Varsó logó ismétlésében, és a Death – Birth – Cool – Shit ábrában a minden művükben megbújó (művészet és ön)kritikai felhangot.
2009. II. 19 – III. 29.
A művészcsoport neve egy 1996-ban a Lengyel Intézetben rendezett kiállítás címéből ered, ahol Havas Bálint és Gálik András a valóságos Varsó (Warsaw), a „semmiből” utópisztikusan épülő szocialista nagyváros középületeinek szimbolikus makettjeiből alkották meg a Kis Varsót (Little Warsaw). „Csakúgy, mint a tevékenységüket és az elnevezést inspiráló város, a Kis Varsó is a túlélés-megőrzés-átmentés metaforája, ugyanakkor annak utópiája is.”
A kilencvenes évek magyar művészetében meglehetősen egyedi jelrendszerrel és megközelítési módokkal dolgozó alkotók számára a művészet nyilvánossága, annak reprezentációja, kommunikációja, szocializálódása vált központi kérdéssé. Ebben a kontextusban a műveik, nemcsak a művészetnek a közbeszédbe való bekerülését célozták meg, hanem a társadalmi-politikai-kulturális szisztémának a kritikájaként is meghatározhatók. Az alkotások szinte minden esetben túlmutatva az erős fogalmi meghatározottságon tárgyiasult formában jelennek meg, sokszor mint pszeudo műemlékek (Kis Varsó 1996, Tulajdonság (Tornasor), 2001, Zászló, 2002, Az utolsó Biennále emlékműve, 2002) és nem a magas kultúra által esztétikailag meghatározott, elfogadott nyelvezettel, a kulturális kontextusból kiemelve reflektálnak a nyilvánosan megjelenő művészetnek az általuk kiemelt szegmenseire. (Pl. a Nefertiti teste, 2003, és a Hódmezővásárhelyről az Amszterdami Stedelijk Múzeumba áthelyezett Somogyi József: Szántó Kovács János emlékműve, 2004)
A Kiscelli Múzeumban rendezett kiállításuk (kurátor: Sasvári Edit) visszavezet a kezdetekhez. Mindkét „darab” a túlélés-megőrzés-átmentés gondolatfüzérre épül fel. A templomtérben elhelyezett központi műalkotás egy film, amelyet egy korábbi alkotótárssal, Erhardt Miklóssal együtt készítettek el, kiemelve, hogy az aktivista tematikának ő a szakértője. A Bolondok Hajója címet viselő film két korábbi, egy irodalmi és egy festői műre utal. Egy versre Sebastian Branttól, (akit Hornyik Sándor „a lettristák és a szituácionisták szellemiségétől áthatottan” idéz) és egy művészettörténeti legendára H. Boschra, akik így kerültek egy „lapra”.
Az alapötlet egy negyedik személytől származik, nevezetesen a 2008-as Manifesta egyik igazgatójától Adam Budaktól. A minden második évben más helyszínen lezajló szakmailag rangos kortárs képzőművészeti esemény egy soknemzetiségű, politikailag pezsgő, ellentétektől, önállósodási törekvésektől sem mentes itáliai tartomány Trentino több városában került megrendezésre, közöttük Rovereto, ahol Havas, Gálik és Erhardt kiállítottak. A projekt érdekessége az – ami miatt Budaknak eszébe jutott – hogy az évek óta üresen álló gyárépületet egykor helyi, ma is élő anarchisták foglalták el, majd kilakoltatták őket. A házfoglalási akció „megihlette” a három felkért művészt, és azonnal egy film ötlete körvonalazódott bennük, amely a rekuperáció (műfaji, módszertani?) megjelölést kapta. Az álomkutatók a rekuperációs fázist helyreállító, visszaépítő szakasznak tartják, amikor az agy az elszenvedett károsodásait orvosolja. Ebben az állapotban az ember teljesen öntudatlan, vagyis egyáltalán nincs tudatánál. (A bolond lét valószínűleg éppen ilyen, habár manapság alig különböztethető meg a normális létállapottól.) A mű címének és a fenti eszmefuttatásnak nem lehet köze egymáshoz, hacsak nem abban, hogy a film szereplői sem mutatnak nagy aktivitást. A nagyon szűk körű castingolás eredményeképpen a művészeti szakma mindennapi szereplői nem keltik az „ismeretlenség” érzését, ami a hazai közönség szempontjából jót tett volna a cél elérése érdekében, vagyis a hitelességet kölcsönözte volna a filmnek. Így a rekuperáció, visszaszerzés helyett a néző egy barátokból verbuválódott színjátszókör első tétova lépéseit kényszerült követni. A Manifestán ez valószínűleg teljesen okafogyott kijelentéssé vált volna. Ott azonban más problémák nehezítették a befogadást. A roveretói üzemépület hosszú oldalfalába épített, hátulról, a falüregből vetített kép elhelyezkedése nem segítette az átélést, noha egy padra leülhetett a látogató, és angol feliratos volt, de a más művek keltette zajban a film hangtalanul a mozgó alakjai valójában nehezen értelmezhető tevékenységet végeztek. Amikor odaérkeztem éppen nem is működött, mert mint a teremőr hölgy elmondta éjszaka betörtek, és a „legenda” szerint a még élő helyi anarchisták maguk, akikről a fikció szólt, rabolták el a vetítőt és a filmet (valójában nem derült ki semmi az elkövetőkről). Mindenesetre a Kis Varsó legendárium oldalai a művészeknek a maguk által írt történetek mellett ezzel is gazdagodtak.
A Kiscelli Múzeumban látható másik mű, egy a templom téglafala elé beépített fehér gipszkarton falon, mint faliújságon elhelyezett fekete/fehér fénymásolt lapok installációja volt, amelyet feliratok hiányában csak a szakmailag, és Kis Varsó történetből felkészült néző értett meg. Havas és Gálik 2007-ben dolgozott együtt az Innen, független budapesti kiadóval. A munka eredménye egy év múlva egy A/5-ös fekete-fehér fénymásolat minőségben elkészült, világoskék papírra nyomtatott füzet 150 szignált példányban. „A kiadvány szubjektív, poétikus válogatás a Kis Varsó archívumából, az 1993 és 2007 közötti időszakból. Az együttműködés folytatásaként a Kis Varsó közös koncepcióra épülő installáció tervét javasolta, amely a kiadvány tartalmát, az eredeti grafikák (rajzok, fotók) különféle méretű, fénymásolt kópiáit mutatja be a kiállítási térben.” Olvashatjuk a Kiscelli Múzeum honlapján.
A kérdés az, hogy egy műalkotás létrejöttéhez elegendő-e egy fénymásolt füzet újrafénymásolt lapjait felgombostűzni egy faliújságra? Tekinthető-e műalkotásnak egy, az átlag kiállításlátogató számára értelmezhetetlen, egymással látszólag semmilyen összefüggést nem mutató képinstalláció? Ha Havas és Gálik célja a már többször említett túlélés-megőrzés-átmentés, akkor talán igen. Ennek megértéséhez azonban nélkülözhetetlen a Kis Varsó teljes munkásságában való jártasság, mint ahogy egy mitológiai jelenet képeinek „olvasásához” a mítosz ismerete. Így számomra a legszükségesebb maradt el a kiállításon, a megfelelő mennyiségű információ közlése. Ha a felkészült látogató megfelelően befogadó állapotában érkezik, lehetséges, hogy megérti a művészek szándékát és valóban képes a jelentéktelen műtárgyakban felfedezni például a Kis Varsó számos korábbi művében megfogalmazott – a köztéri emlékművek észrevehetetlenségének gondolatát, a saját archívum kihelyezésének ellentmondásos gesztusában észreveszi a kollektív emlékezet kényszerű fenntartásának metaforáját, a banálisan megalkotott filmben pedig felismeri a kollektív emlékezet kiüresedésének és egyben az egyéni emlékezet fontosságának manifesztációját. Ami a nyilvános tereken talált töredékek és a személyes emlékek képeinek összekeverésében áll. Meglátja az öniróniát a Kis Varsó logó ismétlésében, és a Death – Birth – Cool – Shit ábrában a minden művükben megbújó (művészet és ön)kritikai felhangot.
Muladi Brigitta