partnereink
Muladi Brigitta: A remény manifesztuma
Manifesta7
Fortezza, Rovereto, Bolzano, Trento, 2008. ?
A Manifesta helyszíneiként kiválasztott, folyamatos politikai és gazdasági mozgások szövevényében élő posztindrusztriális városok, amelyek fekvésük miatt nemzetiségi problémákkal is küzdenek – felerősítik a kortárs művészet mozgalmas hely- és identitáskeresését, amely az egész világon jellemző folyamat. Például éppen a volt gyárépületek kiállítóhellyé alakítása is ennek a folyamatnak a része, ami mintha a 2008-as Manifesta egyik kulcsmotíuma lett volna. (Kurátorok: Adam Budak, Raqs Media Collective, Anselm Franke, Hila Peleg)
Az idén jelent meg itthon Ernst Bloch Az utópia szelleme című filozófiai műve, amely 90 évet váratott magára. A remény ideológusaként emlegetett Bloch jövőbe vetett hite, a reménykedés képessége a hívószava az Adam Budak által rendezett „részlegnek” (Ex-Peterlini, Rovereto).
A Budak által óhajtott remény a természeti szépségek jelenléte okán máris működésbe lép és a Manifesta 7 legnagyobb attrakciójává mégsem a politikai és társadalmi feszültségek jelenléte válik, hanem a négy város fekvése. Trentino tartomány, Dél-Tirol, a szőlő- és almaültetvények szürreális túlrendezettsége, a Dolomitok sziklái, a vízesések, patakok, hegyi tavak, önmagukban is felejthetetlen élménnyel szolgálnak. Fortezza, egy eddig a közönség számára teljesen megközelíthetetlen, elzárt katonai terület, egykori lokális védelmi központ, (1830-ban épült) Habsburg erőd, kétezer katona lakhelye, később az olasz bankoktól elrabolt náci arany titkos depó, majd fegyvertár – a tövében a raftingoláshoz elsőrendű hegyi folyóval – nagyon befogadónak bizonyult a további helyszíneken különálló csapatokban dolgozó kurátorok közös koncepciója szerint megvalósult hanginstallációk számára. Az emberi hangok a belső terek nedves és a funkciójának megfelelően extra rideg bunkerhangulatát enyhítette és ráterelte a figyelmet az építmény misztikus hangulatára és történelmi romantikájára, amit erősített a „csupasz” falakon a mai grafittiket idéző önironikus, erotikus katonafantáziák felfedezése.
A hanginstallációk a legkülönbözőbb módokon lógnak, rejtőzködnek, vagy a terem közepén kínálják magukat visszhangzó hangszórók, membránszerű üveglapok, ablakok vagy fülhallgatók formájában. A tartalmukat a kreatív elhelyezés ellenére valószínűleg kevesen hallgatják meg, inkább az írott anyagokat olvassák el. A szövegek a helyi történelem kiragadott momentumainak írók, költők és filozófusok (többek között Shahid Amin, Thomas Meinecke, Saskia Sassen) által megfogalmazott költői hangú interpretációi.
A kurátorok törekvése szerint kifejezve a mostanában az elszakadás gondolatával viaskodó tartomány politikai feszültségekkel tarkított hétköznapjainak hangulatát a lakossággal folytatott dialógusok formájában tárták a látogatók elé. A kétnyelvű, olasz és német (osztrák) lakosság egy része valóban azt közvetíti, hogy „Dél-Tirol nem Itália”, amit egy a Manifestára megjelenő terjedelmes újság címlapján olvashatunk.
A hangokat és egynéhány szuper 8-as és videófilmet egy olasz-angol designer Martino Gamper recycling szellemiségű szék- és ülőbútor-sorozatának kényelmében élvezhetjük. A kurátorok egy építészt (Philippe Rahm) is meghívtak, aki eredendően a nem éppen a komfortosra tervezett építménybe a globális felmelegedés ellen dolgozó klímaberendezést tervezett.
A második helyszínen a festészetből mindenképpen ismerős Bolzanóban az Ex-Alumix egykori csarnokában már tarkább kép fogad, de nem kis erőfeszítésébe telik a lelkes művészetkedvelőnek, mire odatalál. A térképek rajzolásában nem jeleskedő szervezők nevét természetesen nem foglaljuk imáinkba, ha az első csekkoláskor megkapott két kanyarodó vonalból álló, sem irányt, sem égtájakat, sem utcanevet nem tartalmazó „térképét” próbáljuk meg csupán felhasználni a tájékozódáshoz. Olyan érzésünk támad, hogy Sándor György örökérvényű Burda-szabásminta kabarétréfája elevenedett meg, sőt valójában némi iróniával elmondható, hogy egy szabásmintának sem nézhető ábrát kaptunk térkép helyett, amelyet bármerre forgatjuk csak szépen elrendezett vonalak rajzát mutatják. S ez sajnos minden, a helyi infóra hagyatkozó látogatóval megtörténik majd.
A hatalmas ipari csarnokban a lehető legkülönfélébb művek fogadnak, nem igazán kerülnek egymással akár laza kapcsolatba sem, de a mai kortárs művészet összes megnyilvánulási módját együtt láthatjuk. A teremnyi, átlátható fadobozokból épített kuckó, videófilmekkel és könyvekkel felszerelt szobaszerűen installálva, a „felnőtt mászóka” műfajból (Nikolaus Hirsch és Michel Müller). Kiselejtezett TV készülékek, a csernobili robbanás után a hónaljából szaporodó, dudorodó, többfejű Matrjoska baba (Jaime Pitarch), a bevándorlók mindennapjait feldolgozó szabadkézi rajzok (Anna Faroqi), fotók, hanginstallációk. A munkák érdekesek, és többértelmű, politikai, társadalmi, szociális problémákat feszegetnek, lokális nemi szokásokat mutatnak meg (Melati Suryodarmo), technológiai túlcsordulásokra, ökológiai veszélyekre vagy egyszerűen a magánélet és a közszereplés ellentmondásaira hívják fel a figyelmet. Mégis kissé elveszettek vagyunk a nagy kavargásban, mert semmi vezérfonalat nem kapunk, nehezen billenünk át a számos tematika más-más hangulatába, tudatállapotába. Ezért a művészeket kell sajnálnunk, mert sok mű marad megfejtetlenül, a puszta vizuális formájának befogadásán túl nem mond semmit. A kurátorok hívószava: „A most maradéka” üres frázis maradt, még ha a költői hangú katalógusszöveg részben indokolja a művek jelenlétét. Kivétel a cseh Katařina Šedá fotói és rajzai, melyek a nagymamánkkal való kapcsolatunkat idézi fel bennünk egy „kutyafotós” nyomkövetésében, aki a mama halála után is ugyanazokon a megszokott helyeken végzi napi tevékenységét – s fejezi ki nagyon eklatánsan a kurátori szándékot.
A trentói helyszínen több emeletnyi mű várt, ahol számomra a legemlékezetesebb alkotás Ria Pacqueé videófilmje volt, amely a városi közegben élő ember mozgásigényének olykor nagyon bolondosnak ható megnyilvánulási formáinak feltérképezésére vállalkozott. A parkokban, szabadban végzett mozdulatsorok, „lélekző” gyakorlatok – bármennyire is egymástól távoli helyszíneken vették fel őket – nagyon hasonlítottak egymásra.
A sok, nagyon változatos valóban kortárs munka között az volt legkevésbé érthető, hogy a kozmikus, nagyon archaikus, klasszikus modernizmust idéző festmények, – az 1974-es születésű Bernd Ribbeck 2007 és 2008 között készült munkái – hogyan képviselték a mai fiatal művészet definiálására törekvő Manifestát.
A művek sokasága egyébként sem alkot kohézióval rendelkező kiállítást – ami olykor üdítően hat, de most némi zavart okoz, hogy az olyan sokszor elsütött „Lélek” hívószó mennyire széles asszociációs mezőben mozog.
Talán Tami Ben-Tor Gewald című videómunkája mond valamit arról, hogy miként is van a lelkünk mostanában. A művész töviskoszorúval és szőke bajusszal maszkírozva kissé bolondosan adja elő a hittel való kissé zavaros viszonyunkat.
Althea Thauberger egy mesét dolgoz fel, amely a halál földi megpróbáltatásairól szól, vagyis egy tanítást arról, hogy el kell fogadnunk földi létünk végességét és a megszemélyesített kaszás halál munkájában való akadályoztatása milyen károkat okoz.
Számomra az is rejtély volt, hogy Christoph Ruckhäberle miért kapott alkalmat éppen most egy egyéni kamara-kiállításra. Talán mert Lipcsei Iskolás… Némi szarkazmus valóban kihallatszik a szavaimból, de csak azért, mert most többszörösen érzem annak hiányát, hogy egy nemzetközi színtéren végre egy magyar kurátor is elmondhassa saját véleményét a kortárs művészetről.
Roveretóban az Ex-Peterliniben azért találkozhattunk volna magyar munkával, ha nem éppen előző éjjel rongálták volna meg az installációt és rabolták volna el a komplett dvd-lejátszót filmmel együtt. A Kis Varsó és Erhardt Miklós videója a helyi anarchista csoport áldokumentum filmje, s a Kis Varsó szerint maguk a valódi anarchisták lopództak be az éjszaka sötétjében, hogy a róluk szóló „hamis” filmet elvigyék. Az Erhardt Miklóssal esetileg kibővült Kis Varsó legendáriuma mindenesetre örvendetesen gyarapodott a történettel. (Azóta már újra látható a mű.)
A legegységesebb kiállítást (szerintem) Adam Budaknak sikerült létrehoznia a Manifattura Tabacchiban. Az udvart benépesítő installációk, építmények önmagukban is egy vidámparkra emlékeztettek. Ricardo Jacinto, aki építész, szobrász és zenész egyszerre, egy hatalmas fekete léggömbcsokrot kreált, ami elvileg egy embert is megemelne pár centire, de ez nem működött már sajnos, leengedtek a lufik.
Az udvaron óriási, lángnyelvekkel telefestett Ragnar Kjartansson paravánszerű építménye állt, amelyen egy ajtót láthattunk. Ezen belépve egy intim térben találtuk magunkat, ahol két priccs, egy asztal, két szék, üres és félig teli pezsgősüvegek, hamutartók, süteménymaradványok között egy pianínó – használatban – mellette egy énekes barokk dalokat énekelt, semmilyen kontaktust nem teremtve a belépőkkel. Egy színdarabban találtuk magunkat? Kilépve nem nyitottunk be újra, mert hallottuk, hogy tovább szól a dal. Később visszamerészkedtünk, és akkor már egy középkorú művészettörténész „forma” szóba elegyedett a szereplőkkel, akik ott élnek a Manifesta időtartama alatt, és olykor éppen játszanak, máskor alszanak, esznek…
A leghatásosabb munka mégis két nagyon rejtőzködő halk zeneszóval kísért alkotás, a holland Guido van der Werve két filmje. Az egyik a Föld északi tengelyén az óramutató járásával ellentétes irányba alig észrevehetően forgó művészről készült, aki anorákban egy helyben töltött 24 órát, miközben a nap és a hold, valamint a felhők járását követhetjük le 6 másodpercenként felvett kockák tanúsága szerint. A másik filmre egy jégtörő hajó lassú mozgását vették fel, amint a hatalmas hajótest előtt 15 méterre a jégen szintén maga a művész gyalogol, aki egy filmnyi hosszban, kb. 10 percben álmodta meg és kivitelezte ezt az előzőhöz hasonlóan lenyűgöző alkotást.
Ha másra nem is, de arra mindenképpen nagyon alkalmasak ezek a használaton kívüli, „senki földje” épületek, hogy a kurátorok és a felkért művészek megvalósítsák romantikus álmaikat, kivitelezhetetlennek tűnő műveket hozzanak létre, és a szokottnál is több hatásmechanizmussal hassanak és persze egy reményteli víziót mutassanak be a kortárs művészet mibenlétéről és a túlélésről.
Fortezza, Rovereto, Bolzano, Trento, 2008. ?
A Manifesta helyszíneiként kiválasztott, folyamatos politikai és gazdasági mozgások szövevényében élő posztindrusztriális városok, amelyek fekvésük miatt nemzetiségi problémákkal is küzdenek – felerősítik a kortárs művészet mozgalmas hely- és identitáskeresését, amely az egész világon jellemző folyamat. Például éppen a volt gyárépületek kiállítóhellyé alakítása is ennek a folyamatnak a része, ami mintha a 2008-as Manifesta egyik kulcsmotíuma lett volna. (Kurátorok: Adam Budak, Raqs Media Collective, Anselm Franke, Hila Peleg)
Az idén jelent meg itthon Ernst Bloch Az utópia szelleme című filozófiai műve, amely 90 évet váratott magára. A remény ideológusaként emlegetett Bloch jövőbe vetett hite, a reménykedés képessége a hívószava az Adam Budak által rendezett „részlegnek” (Ex-Peterlini, Rovereto).
A Budak által óhajtott remény a természeti szépségek jelenléte okán máris működésbe lép és a Manifesta 7 legnagyobb attrakciójává mégsem a politikai és társadalmi feszültségek jelenléte válik, hanem a négy város fekvése. Trentino tartomány, Dél-Tirol, a szőlő- és almaültetvények szürreális túlrendezettsége, a Dolomitok sziklái, a vízesések, patakok, hegyi tavak, önmagukban is felejthetetlen élménnyel szolgálnak. Fortezza, egy eddig a közönség számára teljesen megközelíthetetlen, elzárt katonai terület, egykori lokális védelmi központ, (1830-ban épült) Habsburg erőd, kétezer katona lakhelye, később az olasz bankoktól elrabolt náci arany titkos depó, majd fegyvertár – a tövében a raftingoláshoz elsőrendű hegyi folyóval – nagyon befogadónak bizonyult a további helyszíneken különálló csapatokban dolgozó kurátorok közös koncepciója szerint megvalósult hanginstallációk számára. Az emberi hangok a belső terek nedves és a funkciójának megfelelően extra rideg bunkerhangulatát enyhítette és ráterelte a figyelmet az építmény misztikus hangulatára és történelmi romantikájára, amit erősített a „csupasz” falakon a mai grafittiket idéző önironikus, erotikus katonafantáziák felfedezése.
A hanginstallációk a legkülönbözőbb módokon lógnak, rejtőzködnek, vagy a terem közepén kínálják magukat visszhangzó hangszórók, membránszerű üveglapok, ablakok vagy fülhallgatók formájában. A tartalmukat a kreatív elhelyezés ellenére valószínűleg kevesen hallgatják meg, inkább az írott anyagokat olvassák el. A szövegek a helyi történelem kiragadott momentumainak írók, költők és filozófusok (többek között Shahid Amin, Thomas Meinecke, Saskia Sassen) által megfogalmazott költői hangú interpretációi.
A kurátorok törekvése szerint kifejezve a mostanában az elszakadás gondolatával viaskodó tartomány politikai feszültségekkel tarkított hétköznapjainak hangulatát a lakossággal folytatott dialógusok formájában tárták a látogatók elé. A kétnyelvű, olasz és német (osztrák) lakosság egy része valóban azt közvetíti, hogy „Dél-Tirol nem Itália”, amit egy a Manifestára megjelenő terjedelmes újság címlapján olvashatunk.
A hangokat és egynéhány szuper 8-as és videófilmet egy olasz-angol designer Martino Gamper recycling szellemiségű szék- és ülőbútor-sorozatának kényelmében élvezhetjük. A kurátorok egy építészt (Philippe Rahm) is meghívtak, aki eredendően a nem éppen a komfortosra tervezett építménybe a globális felmelegedés ellen dolgozó klímaberendezést tervezett.
A második helyszínen a festészetből mindenképpen ismerős Bolzanóban az Ex-Alumix egykori csarnokában már tarkább kép fogad, de nem kis erőfeszítésébe telik a lelkes művészetkedvelőnek, mire odatalál. A térképek rajzolásában nem jeleskedő szervezők nevét természetesen nem foglaljuk imáinkba, ha az első csekkoláskor megkapott két kanyarodó vonalból álló, sem irányt, sem égtájakat, sem utcanevet nem tartalmazó „térképét” próbáljuk meg csupán felhasználni a tájékozódáshoz. Olyan érzésünk támad, hogy Sándor György örökérvényű Burda-szabásminta kabarétréfája elevenedett meg, sőt valójában némi iróniával elmondható, hogy egy szabásmintának sem nézhető ábrát kaptunk térkép helyett, amelyet bármerre forgatjuk csak szépen elrendezett vonalak rajzát mutatják. S ez sajnos minden, a helyi infóra hagyatkozó látogatóval megtörténik majd.
A hatalmas ipari csarnokban a lehető legkülönfélébb művek fogadnak, nem igazán kerülnek egymással akár laza kapcsolatba sem, de a mai kortárs művészet összes megnyilvánulási módját együtt láthatjuk. A teremnyi, átlátható fadobozokból épített kuckó, videófilmekkel és könyvekkel felszerelt szobaszerűen installálva, a „felnőtt mászóka” műfajból (Nikolaus Hirsch és Michel Müller). Kiselejtezett TV készülékek, a csernobili robbanás után a hónaljából szaporodó, dudorodó, többfejű Matrjoska baba (Jaime Pitarch), a bevándorlók mindennapjait feldolgozó szabadkézi rajzok (Anna Faroqi), fotók, hanginstallációk. A munkák érdekesek, és többértelmű, politikai, társadalmi, szociális problémákat feszegetnek, lokális nemi szokásokat mutatnak meg (Melati Suryodarmo), technológiai túlcsordulásokra, ökológiai veszélyekre vagy egyszerűen a magánélet és a közszereplés ellentmondásaira hívják fel a figyelmet. Mégis kissé elveszettek vagyunk a nagy kavargásban, mert semmi vezérfonalat nem kapunk, nehezen billenünk át a számos tematika más-más hangulatába, tudatállapotába. Ezért a művészeket kell sajnálnunk, mert sok mű marad megfejtetlenül, a puszta vizuális formájának befogadásán túl nem mond semmit. A kurátorok hívószava: „A most maradéka” üres frázis maradt, még ha a költői hangú katalógusszöveg részben indokolja a művek jelenlétét. Kivétel a cseh Katařina Šedá fotói és rajzai, melyek a nagymamánkkal való kapcsolatunkat idézi fel bennünk egy „kutyafotós” nyomkövetésében, aki a mama halála után is ugyanazokon a megszokott helyeken végzi napi tevékenységét – s fejezi ki nagyon eklatánsan a kurátori szándékot.
A trentói helyszínen több emeletnyi mű várt, ahol számomra a legemlékezetesebb alkotás Ria Pacqueé videófilmje volt, amely a városi közegben élő ember mozgásigényének olykor nagyon bolondosnak ható megnyilvánulási formáinak feltérképezésére vállalkozott. A parkokban, szabadban végzett mozdulatsorok, „lélekző” gyakorlatok – bármennyire is egymástól távoli helyszíneken vették fel őket – nagyon hasonlítottak egymásra.
A sok, nagyon változatos valóban kortárs munka között az volt legkevésbé érthető, hogy a kozmikus, nagyon archaikus, klasszikus modernizmust idéző festmények, – az 1974-es születésű Bernd Ribbeck 2007 és 2008 között készült munkái – hogyan képviselték a mai fiatal művészet definiálására törekvő Manifestát.
A művek sokasága egyébként sem alkot kohézióval rendelkező kiállítást – ami olykor üdítően hat, de most némi zavart okoz, hogy az olyan sokszor elsütött „Lélek” hívószó mennyire széles asszociációs mezőben mozog.
Talán Tami Ben-Tor Gewald című videómunkája mond valamit arról, hogy miként is van a lelkünk mostanában. A művész töviskoszorúval és szőke bajusszal maszkírozva kissé bolondosan adja elő a hittel való kissé zavaros viszonyunkat.
Althea Thauberger egy mesét dolgoz fel, amely a halál földi megpróbáltatásairól szól, vagyis egy tanítást arról, hogy el kell fogadnunk földi létünk végességét és a megszemélyesített kaszás halál munkájában való akadályoztatása milyen károkat okoz.
Számomra az is rejtély volt, hogy Christoph Ruckhäberle miért kapott alkalmat éppen most egy egyéni kamara-kiállításra. Talán mert Lipcsei Iskolás… Némi szarkazmus valóban kihallatszik a szavaimból, de csak azért, mert most többszörösen érzem annak hiányát, hogy egy nemzetközi színtéren végre egy magyar kurátor is elmondhassa saját véleményét a kortárs művészetről.
Roveretóban az Ex-Peterliniben azért találkozhattunk volna magyar munkával, ha nem éppen előző éjjel rongálták volna meg az installációt és rabolták volna el a komplett dvd-lejátszót filmmel együtt. A Kis Varsó és Erhardt Miklós videója a helyi anarchista csoport áldokumentum filmje, s a Kis Varsó szerint maguk a valódi anarchisták lopództak be az éjszaka sötétjében, hogy a róluk szóló „hamis” filmet elvigyék. Az Erhardt Miklóssal esetileg kibővült Kis Varsó legendáriuma mindenesetre örvendetesen gyarapodott a történettel. (Azóta már újra látható a mű.)
A legegységesebb kiállítást (szerintem) Adam Budaknak sikerült létrehoznia a Manifattura Tabacchiban. Az udvart benépesítő installációk, építmények önmagukban is egy vidámparkra emlékeztettek. Ricardo Jacinto, aki építész, szobrász és zenész egyszerre, egy hatalmas fekete léggömbcsokrot kreált, ami elvileg egy embert is megemelne pár centire, de ez nem működött már sajnos, leengedtek a lufik.
Az udvaron óriási, lángnyelvekkel telefestett Ragnar Kjartansson paravánszerű építménye állt, amelyen egy ajtót láthattunk. Ezen belépve egy intim térben találtuk magunkat, ahol két priccs, egy asztal, két szék, üres és félig teli pezsgősüvegek, hamutartók, süteménymaradványok között egy pianínó – használatban – mellette egy énekes barokk dalokat énekelt, semmilyen kontaktust nem teremtve a belépőkkel. Egy színdarabban találtuk magunkat? Kilépve nem nyitottunk be újra, mert hallottuk, hogy tovább szól a dal. Később visszamerészkedtünk, és akkor már egy középkorú művészettörténész „forma” szóba elegyedett a szereplőkkel, akik ott élnek a Manifesta időtartama alatt, és olykor éppen játszanak, máskor alszanak, esznek…
A leghatásosabb munka mégis két nagyon rejtőzködő halk zeneszóval kísért alkotás, a holland Guido van der Werve két filmje. Az egyik a Föld északi tengelyén az óramutató járásával ellentétes irányba alig észrevehetően forgó művészről készült, aki anorákban egy helyben töltött 24 órát, miközben a nap és a hold, valamint a felhők járását követhetjük le 6 másodpercenként felvett kockák tanúsága szerint. A másik filmre egy jégtörő hajó lassú mozgását vették fel, amint a hatalmas hajótest előtt 15 méterre a jégen szintén maga a művész gyalogol, aki egy filmnyi hosszban, kb. 10 percben álmodta meg és kivitelezte ezt az előzőhöz hasonlóan lenyűgöző alkotást.
Ha másra nem is, de arra mindenképpen nagyon alkalmasak ezek a használaton kívüli, „senki földje” épületek, hogy a kurátorok és a felkért művészek megvalósítsák romantikus álmaikat, kivitelezhetetlennek tűnő műveket hozzanak létre, és a szokottnál is több hatásmechanizmussal hassanak és persze egy reményteli víziót mutassanak be a kortárs művészet mibenlétéről és a túlélésről.
Muladi Brigitta