partnereink
Muladi Brigitta: Dezertőr
Csepel Galéria, 2008. IV. 3–25.
A dezertőr nem pozitív tartalmú fogalom, olyan személyt jelöl, aki nem teljesíti kötelességét, elhagyja a szolgálati helyét. A katonaszökevény szinonimája. A jelen kiállításon részt vevő alkotók egyikét sem nevezném sem menekültnek, sem hitszegőnek, a címválasztás valószínűleg inkább cseppnyi iróniát takar, merthogy az iparművészet ma egyáltalán nem áll távol a képzőművészettől, s egyre közelebb kerülnek egymáshoz, mint ahogy egyéb műfajok is folyamatos átalakuláson mennek át, áthatják egymást a művészek kísérletei nyomán.
Érdekes, hogy a két terület legpregnánsabb közös halmaza a fotó nem képviselteti itt magát, hacsak nem áttételesen, átderengve, Sóváradi Valéria (aki a kiállítás kurátora is) szürreális, imaginárius, és valóságos határán egyensúlyozó, urbánus tereket ábrázoló festményein.
A kiállításon a klasszikus műfajok, festészet, szobrászat, grafika, kollázs szerepelnek. A művekből tehát nem tűnik ki az „iparos” múlt. Sőt, gyakran kiállító képzőművészekkel van dolgunk, mindannyiuk munkáival rendszeresen találkozunk kiállításokon.
Paizs László a védjegyévé vált anyagok, a plexi, az arany füstlemez, és papír-égéstermékek felhasználásával készített friss képeit állította ki, a Patkány éve címmel, ami tudomásom szerint idén van. Az ezoterikus tanok szerint a 2008 a változások éve, energia és pezsgés jellemzi, a cselekvés és a nagy vállalkozások ideje. Paizs László az energiák áramlását nemcsak ezekben a művekben teszi érzékelhetővé, munkái egyébként is az általa az átlátszó burkokba zárt elemek, legtöbbször a tűz erejét hordozzák.
Kopócsy Judit nevével pár évvel ezelőtt találkoztam Szeifert Judit kutatásai alapján rendezett, a kortárs festészetben valóban fellelhető, de kissé időszerűtlennek tűnő lírai archaikus tendenciákat egybegyűjtő tárlaton, A töredék metaforái címmel a Vigadó Galériában. Kopócsynak itt kiállított a kisméretű finom, érzékeny, talált tárgyakat beépítő kollázsok utalnak a tanult textilművész látásmódjára.
Székelyi Kati sem tagadta meg a szövésekhez fűződő szimpátiáját, a legújabb sorozata egy gondolatot jár körbe, a recycling nevében, a tünékeny heti programmagazin, a Pesti Est meggyűrt lapjainak újrafelhasználásának módját vizsgálgatja. A kollázsként is felfogható művek nagy műgonddal kidolgozott kristályszerkezetszerűen épülnek fel, önmagukat ismétlő papírhajtogatások formájában. A képekről, a többi kiállítóval ellentétben leolvasható nemcsak a saját jelenidejük, a készülésük ideje, hanem a mindennapjainkat meghatározó kultúra is, a legújabb bevásárlóközpontok megamozijaiban játszott szuperprodukcióktól, a zenei közegünkig, a filmplakát művészetünk helyzetétől kezdve, a reklámokba foglalt szexuális szokásainkig. Makó Juditnak itt transzavantgárd szemléletű festményeit láthatjuk, eredetileg ő is „textil szakot végzett, a hetvenes évek végén rézkarcaival, litográfiáival hívta fel magára a figyelmet – írja róla Hahn Ferenc a művész honlapján. – 1985-tõl felhagy a szeriális grafikával, érdeklődése a festészet felé fordul. Falemezre festett képein a figuralitás és az absztrakció határán mozgó, alluzív figurák bukkannak fel. Munkáin kivételesen fontos szerephez jut a keret, melyet néha bordűrként használ, máshol a jelenet folytatódik a kereten, kivándorolnak a motívumok, megváltoztatva a téri viszonyokat. Kiváló kolorista.”
Azt nem találtam volna ki, hogy Sóváradi Valéria ruhatervező szakon végzett. Kiüresedett utópisztikus terei, a terekben metafizikusan megjelenő, mesélő tárgyai inkább (belső)építészt sejtettek volna. A textilekkel egyébként sokáig szoros kapcsolatban maradt, s csak tíz éve fest, és azóta számos kiállításról ismerjük nagyon egyedi festményeit.
Szabó Tamás, az aktív szobrászokból (álló Morph csoport Gaál József, Mata Attila, Kalmár János, Drabik István) „oszlopos” tagja is visszaforgat. Szögekből, és egyéb újrabeolvasztott fémekből készít hatalmas (a)morph fejeket, alakokat. Wehner Tibor elemzése szerint: „A szobrokban… megjelenő alakok félbemaradt, irányultságot nem sejtető mozdulatai, az akciókban és a mozdulatlanságban megragadott testek, a vérbõ plaszticitás, ….a feszültséggel áthatott valóságos és illúzió-tér hol felkorbácsolt szenvedélyek tolmácsolói, hol a fennkölt nyugalom, a fenséges humánum eszmeiségének közvetítői: a mű a küzdő, a megbékélésre vágyó, a vágyait be nem teljesíthetõ, a lét abszurditásaival szembesülő ember világának tükröztetője.”
A kiállítást látva annyi általánosítást azért tehetek, ha ez nem is törvényszerű, hogy az itt látható művek alkotói – akár volt „iparosok”, akár mai képzőművészek – könnyedén, lazán járnak át a műfajok között, és anyagismeretük, használatuk egyedi és érzéki, talán ebben fogható meg az a közös szál, amit a koncepció hordoz.
A dezertőr nem pozitív tartalmú fogalom, olyan személyt jelöl, aki nem teljesíti kötelességét, elhagyja a szolgálati helyét. A katonaszökevény szinonimája. A jelen kiállításon részt vevő alkotók egyikét sem nevezném sem menekültnek, sem hitszegőnek, a címválasztás valószínűleg inkább cseppnyi iróniát takar, merthogy az iparművészet ma egyáltalán nem áll távol a képzőművészettől, s egyre közelebb kerülnek egymáshoz, mint ahogy egyéb műfajok is folyamatos átalakuláson mennek át, áthatják egymást a művészek kísérletei nyomán.
Érdekes, hogy a két terület legpregnánsabb közös halmaza a fotó nem képviselteti itt magát, hacsak nem áttételesen, átderengve, Sóváradi Valéria (aki a kiállítás kurátora is) szürreális, imaginárius, és valóságos határán egyensúlyozó, urbánus tereket ábrázoló festményein.
A kiállításon a klasszikus műfajok, festészet, szobrászat, grafika, kollázs szerepelnek. A művekből tehát nem tűnik ki az „iparos” múlt. Sőt, gyakran kiállító képzőművészekkel van dolgunk, mindannyiuk munkáival rendszeresen találkozunk kiállításokon.
Paizs László a védjegyévé vált anyagok, a plexi, az arany füstlemez, és papír-égéstermékek felhasználásával készített friss képeit állította ki, a Patkány éve címmel, ami tudomásom szerint idén van. Az ezoterikus tanok szerint a 2008 a változások éve, energia és pezsgés jellemzi, a cselekvés és a nagy vállalkozások ideje. Paizs László az energiák áramlását nemcsak ezekben a művekben teszi érzékelhetővé, munkái egyébként is az általa az átlátszó burkokba zárt elemek, legtöbbször a tűz erejét hordozzák.
Kopócsy Judit nevével pár évvel ezelőtt találkoztam Szeifert Judit kutatásai alapján rendezett, a kortárs festészetben valóban fellelhető, de kissé időszerűtlennek tűnő lírai archaikus tendenciákat egybegyűjtő tárlaton, A töredék metaforái címmel a Vigadó Galériában. Kopócsynak itt kiállított a kisméretű finom, érzékeny, talált tárgyakat beépítő kollázsok utalnak a tanult textilművész látásmódjára.
Székelyi Kati sem tagadta meg a szövésekhez fűződő szimpátiáját, a legújabb sorozata egy gondolatot jár körbe, a recycling nevében, a tünékeny heti programmagazin, a Pesti Est meggyűrt lapjainak újrafelhasználásának módját vizsgálgatja. A kollázsként is felfogható művek nagy műgonddal kidolgozott kristályszerkezetszerűen épülnek fel, önmagukat ismétlő papírhajtogatások formájában. A képekről, a többi kiállítóval ellentétben leolvasható nemcsak a saját jelenidejük, a készülésük ideje, hanem a mindennapjainkat meghatározó kultúra is, a legújabb bevásárlóközpontok megamozijaiban játszott szuperprodukcióktól, a zenei közegünkig, a filmplakát művészetünk helyzetétől kezdve, a reklámokba foglalt szexuális szokásainkig. Makó Juditnak itt transzavantgárd szemléletű festményeit láthatjuk, eredetileg ő is „textil szakot végzett, a hetvenes évek végén rézkarcaival, litográfiáival hívta fel magára a figyelmet – írja róla Hahn Ferenc a művész honlapján. – 1985-tõl felhagy a szeriális grafikával, érdeklődése a festészet felé fordul. Falemezre festett képein a figuralitás és az absztrakció határán mozgó, alluzív figurák bukkannak fel. Munkáin kivételesen fontos szerephez jut a keret, melyet néha bordűrként használ, máshol a jelenet folytatódik a kereten, kivándorolnak a motívumok, megváltoztatva a téri viszonyokat. Kiváló kolorista.”
Azt nem találtam volna ki, hogy Sóváradi Valéria ruhatervező szakon végzett. Kiüresedett utópisztikus terei, a terekben metafizikusan megjelenő, mesélő tárgyai inkább (belső)építészt sejtettek volna. A textilekkel egyébként sokáig szoros kapcsolatban maradt, s csak tíz éve fest, és azóta számos kiállításról ismerjük nagyon egyedi festményeit.
Szabó Tamás, az aktív szobrászokból (álló Morph csoport Gaál József, Mata Attila, Kalmár János, Drabik István) „oszlopos” tagja is visszaforgat. Szögekből, és egyéb újrabeolvasztott fémekből készít hatalmas (a)morph fejeket, alakokat. Wehner Tibor elemzése szerint: „A szobrokban… megjelenő alakok félbemaradt, irányultságot nem sejtető mozdulatai, az akciókban és a mozdulatlanságban megragadott testek, a vérbõ plaszticitás, ….a feszültséggel áthatott valóságos és illúzió-tér hol felkorbácsolt szenvedélyek tolmácsolói, hol a fennkölt nyugalom, a fenséges humánum eszmeiségének közvetítői: a mű a küzdő, a megbékélésre vágyó, a vágyait be nem teljesíthetõ, a lét abszurditásaival szembesülő ember világának tükröztetője.”
A kiállítást látva annyi általánosítást azért tehetek, ha ez nem is törvényszerű, hogy az itt látható művek alkotói – akár volt „iparosok”, akár mai képzőművészek – könnyedén, lazán járnak át a műfajok között, és anyagismeretük, használatuk egyedi és érzéki, talán ebben fogható meg az a közös szál, amit a koncepció hordoz.
© Muladi Brigitta