partnereink
Muladi Brigitta: Pörgős portrék – Ghyczy Dénes új sorozata
Mindig kockázatos, ha egy művész – akár időlegesen is – szakít a megszokott képalkotási szisztémájával, és ismeretlen technikákat talál ki, új módszereket alkalmaz. Ghyczy Dénes friss sorozata saját festészetét megújító szándékkal a konvencionális, a látványt közvetlenül a vászonra leképező eddigi gyakorlatától eltérően egy összetett gondolati modell alapján tárgyi alapú, de absztrakt irányba mutató festészet felé indult el.
A montírozás a filmvágás módszere, amivel a film pergőbb, feszesebb ritmusú lesz, a mondanivaló egyértelművé válik, a felesleges részletek eltűnnek. Ghyczy Dénes új munkái e technika jegyében a tőle megszokott portrék, női alakok kivágatainak többszörösen ismételt egymás mellé illesztésével jöttek létre. Az absztraktnak tűnő alakzatokon itt – a filmes technikával ellentétben – a motívum rejtve marad, a konkrét ábrázolás háttérbe szorul, és a statikus kép dinamikusan változó, több nézőpontú képpé lényegül át. A „mentális kollázsok” a fotó szétdarabolásával képződnek, amelyek már a valóság képét csak apró, de lényegi részleteikben hordozzák – eltorzított szemeket, szájakat látunk. Az alkotófolyamat végeredménye így inkább absztrakt mű lesz, mintsem ábrázoló. A festmények, akvarellek, rajzok nagyvonalúan, széles ecsetvonásokkal alapozott hálószerű, lazúros, ugyanakkor expresszív felületei is megerősíthetik azt az észrevételt, hogy Ghyczyt az elvontabb festészet érdekli pillanatnyilag.
Ez eddigi munkáit tekintve meglepő, de ha jobban belegondolunk szerves folytatása az eddigi képi gondolkodásának, a korábbi sorozatoknak ahol például a mintázott, opálos üveg felületeken áttetsző széttöredező portrék, egy analóg képalkotó módszer alkalmazásával jöttek létre, most pedig a festő digitálisan maga állította elő a látványt, amit aztán megfestett.
Az újdonság, az egyediség, a posztmodern korszak gondolkodása ugyanúgy jelen van a régi képein is, de mégis a mostani koncepciója mintha aktuálisabbá tenné a festészetről szóló elképzeléseit. A szabadon hagyott felületek, a fragmentumszerű motívumokká szétejtett arcok ábrázolásában mintha a korszakunknak az arccal (arculattal) azonosított személyiség mindenható erejével kapcsolatos kételyeit fogalmazná meg, merthogy a mediális kép erejébe vetett hit önmaga ellen fordul és az állandó jelenlét, a megjelenés, a reklámok kényszere azt eredményezi, hogy mindenki könnyen cserélhető ki egy másik arcra, amely rapid módon épül be a napi kommunikációba.
A személy(ek) a műveken nem felismerhető(k), mégis tudni lehet, hogy egy emberi arco(ka)t látunk. A képcímekből derül ki, hogy nem egyszerű portrékról, hanem párokat ábrázoló fotók átiratairól van szó. Persze a két karakter ennek az információnak a tudatában már élesen elválik a látvány szerint is, de mégis elbizonytalanodtam abban, ha nem szerepelne két név (például Felix-Myriam, Myriam-Kilian) a címben, akkor valóban észrevenném-e a két arc elkülönültségét. A címekből aztán továbbgördíthetünk magunknak egész történeteket. Ki lehet az a Felix Myriam mellett? A barátja, vagy a fia? És a másik férfi milyen kapcsolatban van vele?
A jelenleg Berlinben élő művész legújabb sorozatát Marc Wellmann berlini művészettörténész és kurátor kifejezetten a Deák Erika Galéria tárlatára írt szövegében médiakritikai szempontból közelíti meg, amit az idézet végén a festő szavai is megerősítenek: „Ghyczy Dénes a festményeiben a kortárs embert rajzolja meg heterogén, a médiakorszak nyomatékossága által szétzilált identitásával. … A test genetikai tökéletesítését, a hálózatképes implantátumok beépítését magával hozó jövő teljesen közelinek tűnik. Hol van hát a belső és a külső, a valóság és a fikció, a természetes és a mesterséges közötti határ? Ghyczy Dénes ebben a helyzetben az emberi identitás válságát érzi: ’Ha nem rendelkezünk elegendő védőmechanizmussal, és túlságosan fogékonyak vagyunk, hamar elveszíthetjük a saját magunkhoz való viszonyulást, és ’üres’ burokká válhatunk. Lelkünknek ez az eltompulása még lelki szélsőségbe is torkollhat, amikor is egyre erősebb impulzusokra van szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán valamit is érezzünk’.”
Az embelmatikusság, a könnyen felismerhetőség az információk sokaságában egy művésztől is elvárt és emiatt a változtatásra való képesség, a kockázat felvállalása magas fokú személyes bátorságot kíván meg egy kereskedelmi galéria közegében még akkor is, ha az intézmény programja időről időre szakmai csemegékkel is szolgál.
A legújabb sorozatnak a lényeges újítása abban érhető tetten, hogy a valóságszeletekből, a kiragadott részletekből az élő modell már aligha ismerhető fel, és az egész képe sem állítható elő. A kihasított sávok, horizontális és vertikális csíkok, az akvarelleken a nyersfehéren hagyott alapfelületen folyton elmozdulni látszó képszilánkokként állnak össze. A dinamikus egységek mediálisan kreált képek, és így reflektálnak a mediális valóságra, mégis egyedivé válnak az autonóm képalkotási szisztéma alkalmazásával.
1 Marc Wellmann szóhasználata
A montírozás a filmvágás módszere, amivel a film pergőbb, feszesebb ritmusú lesz, a mondanivaló egyértelművé válik, a felesleges részletek eltűnnek. Ghyczy Dénes új munkái e technika jegyében a tőle megszokott portrék, női alakok kivágatainak többszörösen ismételt egymás mellé illesztésével jöttek létre. Az absztraktnak tűnő alakzatokon itt – a filmes technikával ellentétben – a motívum rejtve marad, a konkrét ábrázolás háttérbe szorul, és a statikus kép dinamikusan változó, több nézőpontú képpé lényegül át. A „mentális kollázsok” a fotó szétdarabolásával képződnek, amelyek már a valóság képét csak apró, de lényegi részleteikben hordozzák – eltorzított szemeket, szájakat látunk. Az alkotófolyamat végeredménye így inkább absztrakt mű lesz, mintsem ábrázoló. A festmények, akvarellek, rajzok nagyvonalúan, széles ecsetvonásokkal alapozott hálószerű, lazúros, ugyanakkor expresszív felületei is megerősíthetik azt az észrevételt, hogy Ghyczyt az elvontabb festészet érdekli pillanatnyilag.
Ez eddigi munkáit tekintve meglepő, de ha jobban belegondolunk szerves folytatása az eddigi képi gondolkodásának, a korábbi sorozatoknak ahol például a mintázott, opálos üveg felületeken áttetsző széttöredező portrék, egy analóg képalkotó módszer alkalmazásával jöttek létre, most pedig a festő digitálisan maga állította elő a látványt, amit aztán megfestett.
Az újdonság, az egyediség, a posztmodern korszak gondolkodása ugyanúgy jelen van a régi képein is, de mégis a mostani koncepciója mintha aktuálisabbá tenné a festészetről szóló elképzeléseit. A szabadon hagyott felületek, a fragmentumszerű motívumokká szétejtett arcok ábrázolásában mintha a korszakunknak az arccal (arculattal) azonosított személyiség mindenható erejével kapcsolatos kételyeit fogalmazná meg, merthogy a mediális kép erejébe vetett hit önmaga ellen fordul és az állandó jelenlét, a megjelenés, a reklámok kényszere azt eredményezi, hogy mindenki könnyen cserélhető ki egy másik arcra, amely rapid módon épül be a napi kommunikációba.
A személy(ek) a műveken nem felismerhető(k), mégis tudni lehet, hogy egy emberi arco(ka)t látunk. A képcímekből derül ki, hogy nem egyszerű portrékról, hanem párokat ábrázoló fotók átiratairól van szó. Persze a két karakter ennek az információnak a tudatában már élesen elválik a látvány szerint is, de mégis elbizonytalanodtam abban, ha nem szerepelne két név (például Felix-Myriam, Myriam-Kilian) a címben, akkor valóban észrevenném-e a két arc elkülönültségét. A címekből aztán továbbgördíthetünk magunknak egész történeteket. Ki lehet az a Felix Myriam mellett? A barátja, vagy a fia? És a másik férfi milyen kapcsolatban van vele?
A jelenleg Berlinben élő művész legújabb sorozatát Marc Wellmann berlini művészettörténész és kurátor kifejezetten a Deák Erika Galéria tárlatára írt szövegében médiakritikai szempontból közelíti meg, amit az idézet végén a festő szavai is megerősítenek: „Ghyczy Dénes a festményeiben a kortárs embert rajzolja meg heterogén, a médiakorszak nyomatékossága által szétzilált identitásával. … A test genetikai tökéletesítését, a hálózatképes implantátumok beépítését magával hozó jövő teljesen közelinek tűnik. Hol van hát a belső és a külső, a valóság és a fikció, a természetes és a mesterséges közötti határ? Ghyczy Dénes ebben a helyzetben az emberi identitás válságát érzi: ’Ha nem rendelkezünk elegendő védőmechanizmussal, és túlságosan fogékonyak vagyunk, hamar elveszíthetjük a saját magunkhoz való viszonyulást, és ’üres’ burokká válhatunk. Lelkünknek ez az eltompulása még lelki szélsőségbe is torkollhat, amikor is egyre erősebb impulzusokra van szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán valamit is érezzünk’.”
Az embelmatikusság, a könnyen felismerhetőség az információk sokaságában egy művésztől is elvárt és emiatt a változtatásra való képesség, a kockázat felvállalása magas fokú személyes bátorságot kíván meg egy kereskedelmi galéria közegében még akkor is, ha az intézmény programja időről időre szakmai csemegékkel is szolgál.
A legújabb sorozatnak a lényeges újítása abban érhető tetten, hogy a valóságszeletekből, a kiragadott részletekből az élő modell már aligha ismerhető fel, és az egész képe sem állítható elő. A kihasított sávok, horizontális és vertikális csíkok, az akvarelleken a nyersfehéren hagyott alapfelületen folyton elmozdulni látszó képszilánkokként állnak össze. A dinamikus egységek mediálisan kreált képek, és így reflektálnak a mediális valóságra, mégis egyedivé válnak az autonóm képalkotási szisztéma alkalmazásával.
1 Marc Wellmann szóhasználata
© Muladi Brigitta